Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-06 / 286. szám

6 KÉPÚJSÁG

1981. december 6.

dr. Lásxtó Viktorral, a gyógyszertárközpont Igazgatójával

— Tudja, hogy nagyon régi ismerősök vagyunk?

— Csak azóta ismerhet, mióta Tolna megyében dolgozik.

— Téved. Szegedi lévén, még egyetemista korából ismerem.

— Nyilván látásból. Valóban Szegeden végeztem, 1956-ban. és életem legszebb emlékei fűznek ma is ehhez a városhoz.

— lgy, ha egyszer megalapítaná valaki a Tolna megyébe szakadt alföldiek klubját, vállalná a tagságot?

— De még mennyire! Bár somogyi vagyok, Várdán születtem és államvizsga után Kaposváron, a Kossuth téri patikában kezdtem a pályafutásomat. Lélekben azért mindig szegedi is maradok egy kicsit.

— Gondolom, ennek nemcsak szubjektív okai vannak.

— Eltalálta. Mint talán tudja, Magyarországon két orvos- tudományi egyetemen — Budapesten és Szegeden — folyik gyógyszerészképzés. A területi elosztás elve a mi megyénket Szegedhez köti. S mivel utánpótlásunk zöme ott nevelkedik, kapcsolatunk eleven. Föltehetően az is marad.

— Ez megnyugtató az ön számára?

— Igen. Személyes tapasztalatom, hogy az az iskola jó, a város maga pedig nemhogy befogadja, de otthont is ad főiskolás és egyetemi polgárainak, meg is hódítja őket.

— Bevallom, hogy jólesik ezt hallani, noha Önhöz hasonlóan már engem is dunántúlivá, Tolna megyeivé tett a munka, ami ideköt.

— Azt hiszem, erről a ma még nem létező alföldiek klubjának tagjai se vallonénak másként.

— Ha emlékezetem nem csal, tiz évvel a gyógyszertárak államosítása után, 1959-ben került Szekszárdra és vezető szakfelügyelő gyógyszerészként kezdte Tolna megyei pályafutását.

— így van, s tulajdonképpen ennek a státusnak köszönhetem, hogy a gyógyszerellátó hálózat feladataimból adódóan kötelező megismerése mellett igen gyorsan ismerkedtem meg a megyével is. Évekig heti két alkalommal látogattam a hálózati gyógyszertárakat. Talán mondanom sem kell, hogy sokszor vonattal, autóbusszal, majd következett itthon a mintavételezett gyógyszerkészítmények laboratóriumi vizsgálata.

— Kellett ehhez a munkához külön képesítés?

— Természetesen kellett, de egyáltalán nem esett nehezemre megszerezni. Sőt!

I — Mikor doktorált?

— 1967-ben, amikor körülbelül háromévi munka során elkészültem egy új gyógyszervizsgálati eljárás kidolgozásával. Miért éppen ezt választottam disszertációm témájául? Mert mindig is szerettem a kémiát és izgattak a még feltáratlan kérdések.

— Most illenék rákérdezni az eljárás kidolgozásának jelentőségére, de azt gyanítom, hogy olvasóinknak se erősebb oldala a kémia, mint nekem.

— Bele se „mennék szakszerű magyarázatokba. Fogadja el azt a választ, hogy a fenacetin- re kidolgozott eljárás egy órára rövidítette le a vizsgálati .időt, mely ennek előtte két napot tett ki. Egyébként az élet különös játékaként tartom számon, hogy „summa cum laude” annál a dr. Winkler Elemér professzornál doktoráltam, aki egy alkalommal — még hallgató koromban — megbuktatott kémiából. Rendkívül jót derültünk ezen az epizódon, amire ő is jól emlékezett, mert nem volt rám jellemző a fölkészületlen- ség.

— Ha így visszakanyarodtunk az alma materhez, hadd kérdezzem, miért választotta a gyógyszerész pályát?

— Ne gondolja, hoay meg

akarom tréfálni, de nem én választottam. Két alkalommal is az orvosegyetemre pályáztam. Először elirányítottak biológia, kémia szakra, de én nem akartam tanár lenni. Egyéves munkavállalás után, amikor másodszor is jelentkeztem orvosira, Szegedre küldtek a gyógyszerész karra. Nem mondom, hogy nyomban kitörő lelkesedéssel fogadtam ezt a lehetőséget. A gyógyszerészetet egyetemi

éveim alatt szerettem meg. S mielőtt firtatni kezdi, hadd mondjam el, azért akartam orvos lenni, mert sokat betegeskedtem gyerekkoromban.

— Értelmiségi családban nőtt lel?

— Édesapám Várdán volt vasúti pályamunkás, mi hármán testvérek, én a legkisebb. Talán mondanom se kell, hogy nagyon szegények voltunk, bátyám, nővérem éppen ezért nem tanulhattak. Úgy volt, hogy én se, bár gyönge fizikumom miatt nem volt könnyű elhatározni, hogy mire fogjanak.

— Mégis, minek köszönheti akkor, hogy családjában elsőként szerzett diplomát?

— Akármilyen furcsa, egy öreg papnak, aki édesapáméi; nyakára járt a taníttatásom miatt. Hát persze, hogy hallani se akartak eleinte arról, hogy az elemi után Csurgóra kerüljek a gimnáziumba. 1941-et írtunk, édesapámnak nem sokkal volt több a fizetése, mint amit utánam fizetnie kellett volna. Úgy 50 pengőt tett ki a tartás. A rábeszélés sikerét aztán az döntötte végül is el a javamra, hogy a bátyám is elment dolgozni a vasúthoz és vállalta, hogy besegít az iskoláztatásomba.

— Mikor érettségizett Csurgón?

— Érettségiztem, de nem ott, még csak nem is gimnáziumban. Látom a vonásain, hogy ez a fordulat megdöbbenti. Nekem se volt annak idején, hogy úgy mondjam természetes ez a kacskaringó. A felszabadulás évében, 1945-ben váltam meg Csurgótól, s azért, mert természetben kellett volna értem fizetni, azt meg végképpen nem vállalhatták a szüleim. Úgy gondolták, jó lesz az is, ha Kaposváron érettségizem, ahova Várdáról bejárhatok a gimnáziumba. Igen ám, de nem vettek föl. Ez az oka, hogy az érettségit végül is Kaposváron, de a közgazdasági technikumbán szereztem meg.

— Neheztel ezért a kaposvári Táncsics Gimnáziumra?

— Már régóta nem, mert jól tudom, 1945-ben miért nem örvendeztek még a hozzám hasonló származású diákoknak. Különben akkor már csak az volt számunkra fontos, hogy az érettségivel tovább mehessek.

— Föltételezem, hogy a diákévei az ötvenes évek első felében, nem voltak könnyűek.

— Könnyűnek nem, de nagyon szépek, és alkalmasak az emberré válásra, hiszen azt az időszakot is a fényes szelek időszakaként emlegetjük.

— Tolna megyei pályafutása egybeesik a gyógyszertárhálózat megyei fejlődésének egy kicsit a hőstörténetével is.

— így is lehet mondani, bár én az egyszerűbb fogalmazás híve vagyok. Túl ezen, a fejlesztésben nekem a befejezés munkája jutott, aminek legnagyobb eredménye ez az új, gyógyszertárközpont, amit sikerült már tökéletesen belaknunk. A központot egyébként 1972 óta igazgatom, előtte főgyógyszerészként dolgoztam.

| — És párttitkárként is.

— Úgy látszik, jó a, memóriája. De arra bizonyosan nem emlékezik, hogy a megye gyógyszerellátását végző központnak ez a mostani helye a harmadik. A másodiknak, a Széchenyi utcainak alapterülete mindössze 500 négyzetméter volt. Az új helyen 2000 négyzetméter áll rendelkezésünkre.

— Hány egységben, hány gyógyszerész dolgozik a megyében?

— Negyvenhat közforgalmú gyógyszertáruríkban és itt, az egységek ellátását, szakmai irányítását, ellenőrzését végző központban 110 gyógyszerész. S mert nyomban kérdezni fogja, mondom: a 110 gyógyszerészből mindössze 21 képviseli az erősebbiknek nevezett nemet. A szakma elnőiesedése folytatódik. Már amikor én végeztem, 40-es létszámú évfolyamunk hallgatói között, mindössze heten voltunk fiúk. Egyébként' gyógyszerészi karunk fiatal, mindössze 5—6 olyan pályatársunk van, aki közelít a nyugdíjkorhatárhoz, vagy valamivel meghaladta a nyugdíjkorhatárt.

— Azt hallottam, hogy a korábbi évtizedben igen sok tudományos munkát publikált.

— Valóban így volt, s hozzáfűzöm, hogy rövidesen ismét így lesz. Nagyon lekötöttek a fejlesztéssel összefügqö feladatok. Amikor sokat publikáltam, a szombat, vasárnapokat éveken ót laboratóriumi munkával töltöttem. Mihelyt levegőhöz jutók, ismét ez lesz az életrendem.

— Akár tetszik önnek a megfogalmazás így, akár nem: az elmúlt tíz évben gyógyszerellátó hálózatunk megújult.

— Ez tény. De az érdem közös, akár a fejlesztő munka minden más eredménye. Van egy jól felújított hálózatunk, s még országosan több helyen is gond a gyógyszerész-utánpótlás, van elég jól képzett gyógyszerészünk, akik közül fél tucatnyian le is doktoráltak már. Asszisztensellátottságunk is megfelelő. Változatlanul vannak társódalmi ösztöndíjasaink, ami azt ígéri, hogy a jövőben se lesznek utánpótlási gondjaink.

| — Elégedett?

— Ami működési feltételeinket illeti, nagyon. így nagyobb probléma nem származhat már abból, ha a jövőbeni fejlődésre már nem az a dinamizmus lesz a jellemző, mint az eddigire.

— Annyi mindenről nem beszélhetnénk még, ami érdekes lenne a kívülállók, ha tetszik, a gyógyszerfogyasztók számára.

— Véleményem szerint több ilyen vasárnapi beszélgetésbe sem férne bele minden. így

azzal folytatnám, ami munkánk arányainak változását érzékelteti. Tizenegy évvel ezelőtt, 1970-ben 84 millió forint volt az évi gyógyszerforgalmunk, 1976- ban már 150 millió, s bár 1977- től új rendje van a gyóayszer- ellátásnak, 1980 végére 30 százalékkal volt nagyobb a forgalmunk az 1976. évinél.

— Milyen ellátásra számíthatunk, ha netán ránk törnek a téli időszak úgynevezett idénybetegségei?

— Nem panaszkodhatunk, mert mint év végeken általában, fokozatosan javul az ellátás. Ez, nem egészen jó hagyományokkal függ össze. Azzal, hogy a gyógyszeripar ilyenkor hajrával igyekszik javítani partneri hírnevén. Zavarba semmi esetre sem jövünk, mert akármiben támad hiány, magisztrális készítményekkel pótolni tudjuk.

— Itt álljunk meg néhány szóra. A gyári készítmények számának világ- viszonylatban is tapasztalható elszaporodása nem rontott a gyógyszerész szakma rangján?

— Azt hiszem, erre a kérdésre kurta nemmel válaszolni lehetetlen. Nagyjábóf 15—20 évvel ezelőtt kezdték mondogatni egyesek, hogy a gyógyszerész hovatovább nem több, mint eladó. Ez már akkor se volt igaz, amikor meghirdették mintegy a szakma elnőiesedésének egyik magyarázataként is. Ez utóbbit egyébként főleg annak köszönhetjük, hogy a gyógyszerészet sokáig csak igen szerény anyagiakkal tudta kecsegtetni a pályára lépőket. A mai patikus gyógyszerszakértő is, akinek ismernie kell az előállítás, tárolás, gyógyszerszedés minden titkát, nem beszélve a gyógyszerek hatásmechanizmusának ismeretéről. S ezzel még nem mondtam el mindent, de a nyomaték kedvéért megjegyezném, hogy még a gyógyszertári asszisztensekkel szemben támasztott követelmények se akármilyenek napjainkban.

— Milyen az arány a gyári gyógyszer-különlegességek és a patikai készítmények között?

— Az arány egyértelműen a gyári készítmények javára dől el. De amíg gyógyítás és gyógyszerészet lesz a világon, létjoga lesz a házi készítményeknek is. Nem szeretnék hamis adatokkal operálni, de a ma használatos gyógyszerek 8—9 százalékát ésszerű magisztrálison előállítani.

— Említette, hogy gyógyszerészkarunk fiatal. Miután a gyógyszerészek zöme szülőképes nő, hogyan tudnak szembenézni a helyettesítési gondokkal?

— Van egy stabil, négyfős helyettesítő gárdánk, tagjai váltakozó munkahelyeken dolgoznak. Ha szülés, gyes, gyerekek megbetegedése, vagy szabadságolás miatt több helyettesítőre van szükség a hálózatban, akkor a nagyobb gyógyszertárakból rendelünk ki qyóqysze- részeket.

— Befejezésül kérdezem, mi várható ebben a ten/időszakban fejlesztésként?

— Új gyógyszertár épül Szekszárdon, Pakson, Nagydo- rogon. És ha a lehetőségek engedik, Simontornyán is. Ezenkívül szerepel terveinkben évi egy nagyobb és egy kisebb felújítás, korszerűsítés a hálózaton belül. Szóval, nyugodtan kívánhat nekünk jó munkát.

LÁSZLÓ IBOLYA

Múltunkból

Az 1931. szeptember 13.-1 provokatív biatorbágyi vasúti robbantást követően a magyar uralkodó körök hisztérikus légkört igyekeztek teremteni, amely alkalmas arra, hogy az ország haladó gondolkodású emberei ellen hajszát indítsanak. A hisztériához, a terrorhoz tartozott a statárium kihirdetése és a nagyarányú, szinte háborús hangulatot keltő biztonsági intézkedések elrendelése. E rendelkezések alól természetesen nem volt mentes Tolna megye sem. A Tolnamegyei Újság 1931. november 28.-1 számában terjedelmes cikk számolt be arról, hogy a megyét átszelő vasútvonalak mellett a „Nemzeti Munkavédelem" embereinek 3—4 fős csoportjai őrzik a vasút és a hidak legsebezhetőbb pontjait. így például megtudjuk, hogy rendszeres ellenőrzést hajtottak végre, és őrségeket állítottak fel a baja—bátaszéki Duna-hídnál, az ebben a térségben lévő ártéri hidaknál, a bátaszék—dombóvári vonalon a mőcsényi alagútnál, a csikós- tőttősi csatornahídnál. a sárbo- gárd—szekszárdi vonalon a pa- lánki Sió-hídnál, a sárbogárd— magyarbólyi vonalon a simon- tornyai, a tolnanémedi, a döb- röközi, az újdombóvári Sió- és Kapos-hidaknál.

A tudósításból azt is megtudjuk, hogy „Az őrségek éjjel- naopal a helyszínen tartózkodnak, nemzetiszínű karszalaggal, polgári ruhában, fegyveresen tesznek szolgálatot, és el vannak jelzőzászlóval és lámpával is látva, hogy szükséq esetén a vonatot megállíthassák."

Azt is közli a tudósítás az olvasókkal, hoqy a kiállított őrségek „a földalatti szervezkedés bármilyen kísérlete ellen is megvédik a vasút épséaét és az utazó közönség biztonságát."

Azóta már régen kitudódott, hogy szó sem volt „földalatti" szervezetek aktív tevékenységéről, ellenben jól szervezett provokációval állt szemben az ország lakossága.

A Tolnamegyei Újságból megtudjuk, hogy a biatorbágyi merényletnek három bátaszéki áldozata is volt, akiknek temetésén „megjelent Tolnavármegye, a járás képviselete, a dalárda, és az ottani zenekar. A vármegye törvényhatóságának koszorúit Szongott Edvin, a központi járás főszolgabírója tette le a koporsókra." A szeptember 16.-1 újságban: „Bátaszé- ken igen megrendítőleg hatott a nagy vasúti szerencsétlenség híre és rendkívül nagy az elkeseredés a nyomorult gonosztevők ellen, akik valószínűleg Oroszországból pénzelt és felbérelt kommunisták."

Földalatti szervezkedés, kommunisták, Oroszországból pénzelt emberek, gonosztevők — és éhhez hasonló jelzők kíséretében széles körű sajtóhadjárat keretében igyekeztek az üldözött munkásosztály nyakába varrni az uralkodó körök által kiagyalt és Matuska Szilveszterrel végrehajtatott provokációt, hogy a gazdasági válság súlyos társadalmi problémái közepette leszámolhassanak a társadalom baloldali erőivel.

ötvenedik esztendeié volt a héten annak, hogy a Tolnamegyei Újság december 2,-i számában olvashatták a hírt az emberek: A Nemzeti Munka- védelem megszüntette a vasutak őrzését. (November 30-án vonultak be az őrségek, amelyeket szeptember 16-án állítottak fel). Ettől kezdve a vasút saját hatáskörben gondoskodott a vasúti műtárgyak védelméről, ellenőrzéséről.

A provokáció élénk visszhangot váltott ki világszerte. Amit a hazai lapok nem írtak meg, nem írhattak meg, azt megírták a határon túl. Ilyen lapot olvasni azonban büntetendő cselekmény volt Magyarországon. Egy ilyen csendőri—bírói eljárásról tudósított a Tolnamegyei Újság 1931. december 16.-1 száma. Idézzük:

„Amerikából kapott kommunista újságot egy paksi kőműves. Wolf Márton 51 éves paksi kőműves évek óta levelezést folytat egy Detroitba kivándo- rtolt magyar munkással, Schil Mátyással. Az amerikai magyar a közelmúltban megküldte Wolfnak a New-Yorkban megjelenő Új Előre című, magyar nyelven megjelenő kommunista újság több példányát. A Wolf Mártonhoz érkezett kommunista újság valótlan beállításban foglalkozik a biatorbágyi merénylettel és felháborító rágalmakkal illeti az ország vezető államférfiait. Wolf a cikkek elolvasása után a kommunista lapot tovább adta Winter József paksi asztalossegédnek, aki a cikkeket többek között felolvasta Bencze Józsefnek is. Amikor a csendőrség erről tudomást szerzett, a kommunista újságot elkobozta és Wolf, Winter, valamint Bencze József ellen az állami és társadalmi rend felforgatására irányuló vétség címén megindította az eljárást. Az ügyet áttették a pécsi ügyészségre, amely a lefoglalt bűnjelek és iratok áttanulmányozása utón dönt Wolf Márton és társai bűnösségének megállapításáról."

A pécsi periratokból tudjuk, hogy a hivatkozott cikkeket Bencze Józsefnének és Niki Fe- rencnének is felolvasták, mielőtt a csendőrség az újságokat elkobozta volna. Az 1940/1931. évi perratok adatai szerint a főügyészség bűnösnek mondotta Wolf Mártont és társait, s ezért 1932. április 13-án tartott főtárgyaláson 7— 7 napi fogházbüntetésre ítélte.

*

A fenti sorokban hivatkoztunk az 1929—1933-as világ- gazdasági válságra, amely súlyos társadalmi feszültséget teremtett az országban is. Mérhetetlen nyomort jelentett a lakosság nagy hányadának. Úgynevezett „szeretetadomá- nyokkal" igyekeztek ideig-óráig enyhíteni a bajokon. A válság időszakában az újságok hasábjain rendszeresen megjelentek a hírek arról, hogy kik mit adtak a nyomorenyhítő akció javára. A Tolnamegyei Újság 1931. decemberi számaiban többször is olvashattunk a dunaföldvá- riak adakozásáról. Megtudjuk például, hogy Melics János kereskedő 80 méter, alsóruhára alkalmas fianellt, Traub Árpád 10 pár cipőt, Endl Ferenc pedig 5 hektoliter bort bocsátott az ínségakció rendelkezésére. Arról is olvashattunk, hogy megszervezték 140 szegény gyermek téli ingyenes ebédeltetését. 1200 személy szeretet- adományként 1 kg kenyérlisztet, fél kg főzőlisztet, 300 család 1/2—1 kg cukrot, 1/2 kg zsírszalonnát, 2—3 kg babot, 5—10 kg burgonyát, 2—5 hasáb tűzifát, rozsét, vagy szenet kapott a társadalmi összefogás eredményeként. Jutott a gyermekeknek cukorka, sütemény, alma, dió és néhány játék is. A betegek és öregek még 1—1 liter bort is kaptak. A fentieken túlmenően 200 fiú és leány meleg ruhát és cipőt kapott.

Karácsony táján a gazdagok vagyonából jutott e-y-egy morzsa a szegényeknek, hogy a szeretet ünnepén ne éhezzenek, ne fázzanak. Utána aztán már nem sokat törődtek velük. Az adakozással - nem lehetett megváltoztatni a szegények sorsát, életét.

*

A Tolnamegyei Újság 1931. december 5.-i számában olvashatjuk a rövid tudósítást:

„Nem szabad az uccai fákat kivágni. Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy Szek- szárd egyes lakosai általuk, vagy hozzátartozójuk által az uccára, vagy közterületekre ültetett fákat kivágták, mert azt gondolták, hogy azok a fák őket illetik. A polgármester az előfordult esetekből folyóan figyelmezteti a közönséget, hogy senki se nyúljon az uccai fákhoz, mert azok a város tulajdonát képezik. Ép, egészséges fák kivágását a város semmi körülmények között nem engedi meg, ha azonbarf valaki az ingatlana előtt levő beteg, vagy korhadt fát meg akarja a maga számára szerezni, azt a várostól a kivágás előtt meg kell vásárolni.”

Nem ártana olykor napjainkban is figyelmeztetni a lakosságot: senki ne nyúljon az utcai fákhoz, mert azok a város tulajdonát képezik!

K. BALOG JÁNOS