Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
1981. december 24. Képújság 11 Ezt a kátulát Kiss István csinálta Múlt századi pásztor faragók a Dél-Dunántúlról A néprajzi kiadványok szinte évtizedeken át alig-alig vettek tudomást a vidéki múzeumokban szunnyadó kincsekről. Nem csoda hát, ha még a néprajz- kutatónak is meglepetést okozott az az 1873-ban készült spa- nyolozott borotvatartó, illetve tükörtartó doboz, amelyet a kanizsai Thuri György Múzeum a „Megyék köszöntik a fővárost” címmel megrendezett kiállításra küldött. Mivel pedig ez a címeres faragás nemcsak hogy igazi pásztorremekelés volt, de éppen abban az évben is készült, amikor Pest és Buda egyesült, a Nemzeti Galériában 1973-ban bemutatott centenáriumi néprajzi kiállítás plakátjára s katalógusának címlapjára is rákerült. A doboz 1952-ben került a kanizsai múzeum tulajdonába. A féltve őrzött darab megtalálására gyűjtője, dr. Kerecsényi Edit múzeumigazgató így emlékezik vissza: — Még egyetemistaként, 1950-ben kezdtem gyűjteni a különféle néprajzi tárgyakat, viseleti darabokat Komárváros- ban és a szomszédos Kiskomá- romban. (Most a két egyesült falu Zaílakomár néven ismert.) Engem itt elsősorban a régi népviselet még fellelhető emlékei érdekeltek, de mivel tudtam, hogy hajdan a nagy uradalmak pásztorai gyakran faragtak is, módszeresen kutattam ezek után. Eqy alkalommal jelezték hogy Komárvárosban Balázs Józse'féknél egy díszesen faragott nagyméretű doboz található. Rögtön el is mentem, hogy megnézzem, de akkor még a tulajdonosai hallani sem akartak róla, hogy megváljanak tőle. Többször is visszamentem érte, míg aztán végül 1952 decemberében megvehettem, s így a múzeumunkba kerülhetett ez a remekmívű pásztorfaragás. A doboz fiókján, belül látható felirat — „Ezt a kátulát Kiss István csinálta” — alapján fény derült a készítő kilétére is. Egykori tulajdonosa elmondása szerint a faragó, Kiss István hosszú ideig juhász volt. Somogy és Zala vármegye uradalmaiban őrizte a rábízott állatokat. Később, a legelők tagosítását követően erdőőrnek állt. 91 éves korában, 1931-ben halt meg. Saját készítésű borotvatartó dobozát mindvégig féltve őrizte. A Komárvárosból előkerült pásztorfaragás segítségével Kiss István munkásságát, a múzeumokban, magángyűjteményekben névtelenül megbújó munkáit is sikerült felderíteni, azonosítani. Jelenleg két kisebb- nagyobb tükrösét és sótartóját, Kiss István 1873-ban készült doboza. Thuri György Múzeum, Nagykanizsa valamint az előbbiekben említett dobozát ismerjük. Jellegzetes stílusa, mozgalmas komponálásmódja, egyéni faragótechnikája és megoldásai alapján ma már az általa készített darabokat biztosan el tudjuk különíteni a hasonló modorban dolgozó, a múlt század második felében Zalában, de még inkább Somogybán tevékenykedő pásztortársak, faragótársak munkáitól. (így elsősorban az ugyancsak név szerint ismert Balázs Vendel faragásaitól. Stílusuk, kompozíciós megoldásaik hasonlósága alapján minden bizonnyal közeli kapcsolat, esetleg barátság fűzte össze a két hajdani pásztorembert. Balázs Vendel készítette a híres betyár, Savanyú József elfogatá- sát, illetve a Sági Mariska halálra táncoltatását ábrázoló közismert és gyakran publikált tükrösöket. A múlt század elején a pásztorfaragók a Dunántúlon főként vésett díszítményű, majd spa- nyolozott tárgyakat, mángorlókat, borotvatokokat, tükrösöket készítettek. A hatvanas évektől viszont a karcolt faragások túlsúlya figyelhető meg az emlékanyagban. A fát, mint alapanyagot felváltotta a szaru. Ebből készültek a szép számmal fennmaradt, főként Somogybái előkerült sótartók. A mai Győr- Sopron megye területén viszont még ebben az időszakban is a viaszberakásos technika fénykorát idéző állótükröket, borotvatokokat faragtak a pásztoremberek — nemegyszer valamelyik börtönben, ahová kisebb-na- gyobb lopásaik miatt kerültek. Idővel azonban ezeken a tárgyakon is a karcolt díszítmények kerültek túlsúlyba, miként a Dél-Dunántú'lon Kiss Istvánnak és faragótársainak a munkáin is. SZELESTEY LÁSZLÓ Balázs Vendel tükröse. Magángyűjtemény A restaurálás műhelytitkai „Értelmes, modern fiataloknak" készülnek a: Corvina. Kiadó népszerű „műhelytitkok" füzetei, dkiiik az emberi teljességre törekedve a művészet vajaméi yik ágával kísérleteznek. Persze, 'haszonba! forgathatják a „modern idősek” is, többet akarván megtudni az építészetről, festészetről, ötvösségről vagy éppeh a grafika „száz fajáról”. Tizenhét könyv mondanivalója, szándéka egyértelműen a cselekvésre ösztökélt. Műfajok sajátságait, technikai fogásokat, anyagokat, eljárásokat ismertettek avatott szerzők avégből, hogy .segítsenek a. „szunnyadó képességeik” kibontakozó sóban. A tizennyolcadik szerzője-mes- tere látszólag szembeszegül a sorozat koncepciójával. Miközben történeti áttekintést nyújt, „titkokról” lebbenti fel a fátyolt, bemutat, magyaráz, szemléltet, minden igyekezete azt célozza, hogy lebeszéljen o kísérletezésről. Ezúttal éppen ezért dicsérnünk kell, mert meggyőzi olvasóját, hogy ezt a munkát nem szabad amatőrként művelni. Az esetleg okozott kár pótolhatatlan értékeket érinthet. A szóban forgó könyvecske VeIIedits Lajos nagy felelősség- érzettől fűtött munkája., A restaurálás, eqy kézműves hagyományokra épülő, a modern természettudomány eredményeit növekvő mértékben alkalmazó, roppant komoly mesterség fölé telepedett, titokzatosnak vélt köd eloszlatására! tesz kísérletet. A Nemzeti Galéria restaurátoraként gazdag tapasztalatokat szerzett a műtárgyak menté sé'ben, hél y reá 11 ítá sáb an 'Elöljáróban egyértelműen leszögezi, „.nem .restaurátor receptkönyvet" írt, az egybefoglalt ismeretek alapján „nem vállalkozhat senki" ilyen munkára. Célja világos: beavat, de nem tesz még kisinassá sem! A fejlődés útjait követve, buktaL tóit elemezve próbálja elültetni tudatunkban, hogy oz egykor technikai problémákkal vívódó, titkolódzásba burkolódzó szakma mára tudósok, muzeológusok összehangolt munkáját feltételező hivatássá vált. Középpontba állította a mű „történeti hitelességének” szolgálatát. Szemléletesen szól az érintettek között máig feszülő ellentétekről, s kiemeli a restaurátor személyét, szerepét. „Nem passzív végrehajtó”, igaz nem is „festő vagy szobrász a szó hbgyomá- nyos értelmében”. Magatartását „a műalkotás előtti alázat jellemzi”, tettei a .pusztulástól való megmentését, életének meghosszabbítását szolgálják. Nem kerüli meg a szerző a sokakat izgató technikai kérdéseket sem, de jó érzékkel tűzi ki a határvonalat, ameddig szabad mennie. Logikus rendbe szedve ismerteti a restaurátormunka fő mozzanatait. A legkorszerűbb vizsgálati módszereket, a fényképezés kínálta különböző technikai eljárásokat, a röntgensugár alkalmazásának, a mikrosz- kópi kutatásoknak a lehetőségeit mérlegeli és elterjesztésüket sürgeti. A szerteágazó tudományos vizsgálatok eredményeinek ismeretében kezdődhet meg az érdemi gyakorlati munka. Első fázisa a konzerválás, a műalkotást hordozó alapok és a festékanyag megerősítése. Különös gondosságot igényelnek a fából készült hordozófelületek. A viszonylag könnyebb feladatot a vászonra festett képek jelentik. Előbbiek korát átültetéssel, míg emezekét dublí- rozással, új vászonra feszítéssel lehet meghosszabbítani. Legvitatottabb munkát a tisztítás képezi. Problémák sora merülhet fel, ezért törekszenek a restaurátorok arra, hogy „a laikusok tisztítókedvétől megmentsék a képeket". A tisztítást befejezve a „kutatás megáll”. A mű az „életkor" következtében „megbomlott harmónia" állapotában van. A kiegészítés nem az eredetit akarja újrateremteni, csupán a zavartalan szemlélését szolgálja. A tömítés és restaurálás szigorú elvek szerint történik. Célja a műalkotás értékeinek feltárása, s ez egyben a befejező aktusa is a műveletsornak. A restaurátor teljesítette feladatát. E mondat Velle- dits Lajos vállalkozására is érvényes. Munkájával, a szemléletes illusztrációk segítségével oktatja, de talán még fontosabb, hogy neveli is olvasóját. Ez sem mindenkinek sikerül! SALAMON NÁNDOR Árpás Károly arcrekonstrukciói a szekszárdi múzeumban Az antropológia egyre inkább igényli az ásatag koponyák egykor arcot jelentő lágy részeinek tudományos megala- , pozottságú visszaállítását. Sok esetben szükséges az egykori arc vizuális bemutatása is. Ilyen irányú kísértetekre már a múlt században is sor került, oly módszert kifejlesztve, mely Ge- raszimov professzor munkásságában tetőződött. Az ő, mérési táblázatokra épült módszerének nagy hátránya volt azonban az, hogy rekonstrukcióinál nem érvényesült az egykori élő személy egyénisége. A tudományos igényű újraszerkesztésben esc1, addig mehet el az alkota amennyit tudományosan is igazolni tud, kerülve minden hatást keltő arcmimikát, felületi játékot, mellyel a munka ellenőrizhetetlenül hamissá válik. Árpás Károly szobrászművész, a világon elsőként, 1968-*-69- ben kísérletezte ki az anatómiai alapon történő arcrekonstrukció-módszert, az ún. Árpásmódszert, mely alapjában tér el a megelőzőktől. Rekonstrukcióiban a koponya individuma érvényesül olyan mértékben, hogy azon keresztül meghatározható mind az egykor élt, újraszerkesztett egyénnek, mind a munka alapját képező koponyának embertani helyé. Tudományos intézetek és múzeumok megbízásából eddig tizenhárom koponya alapján rekonstruálta az egykor élt személy arcát Árpás Károly: lon- gobárd, gát, római, középkori emberekét, legismertebb és legtöbb vitát okozó munkája III. Béla királyunk és felesége, An- tiochiai Anna arcának megszerkesztése volt. Külföldi megbízásai közül megemlítendő egy polinéz arcrekonstrukciója, egy kanadai intézet megbízásából. Ez év őszén vállalta el az első neolitikus arcrekonstrukció elkészítését a szekszárdi múzeum részére. Kedvező helyzetben voltunk, mert a mórágy-tűzkő- dambi neolitikus csontvázak többsége 'jó megtartású volt a talajviszonyoknak köszönhetően, különösen a koDonyák voltak épek, ezek közül a 14. számú csontvázét választottuk ki Árpás Károllyal. Uayanis ez volt a legnagyobb és legéoebb koponya, és antrooológiai szemoontból is a „legintelligensebb”. Ráadásul az eqykor élt személy, akié a kooonya volt, a feltárt tűzkődombi neolitikus A mórágyi kőkori ember újraszerkesztett qrca sírcsoportot használó közösség vezetője, családfőjé volt, erre utaltak sírmellékletei, és a sírcsoportban elfoglalt helyzete is. A koponya kiválasztása után, szeptemberben kezdte meg a művész az arc visszaállítását. Az Árpás-féle módszer munkamenete a következő: A koponya anatómiai felépítése határozza meg az egyén arcjellegét, a koponya felületén megtalálható a tapadó vagy eredő izmok helyei, mélyek meghatározzák ezeknek az izmoknak az irányát, méretét is. Árpás Károly ezeket az izmokat helyezi fél a koponyára, az izmokat műanyaggal pótolva, figyelembe véve a felületi nyomok egyéni alakulását, fejlettségi fokát. Módszerének objektivitását a koponya információkat 'hordozó felülete és az anatómia törvényei, az intuíciót a művész ka- rakterérzéke és formaérzéke jelenti. Ezek az adottságok feltétlenül szükségesek ehhez a tudományos igényű munkához, melynek hét munkafázisa van. Miután Árpás Károly rögzíti a koponyát, kiszerkeszti a nyak ívét, dőlésszögét és izmait, kialakítja az orrt, majd felhelyezi az első izomcsoportot. A száj- és fülnyílás hosszának kialakítása után felrakja a má- spdik izomcsoportot, melyre a legfelső izomréteg, a nyirokmirigyek, zsírpárnák kerülnek, így a fej izmainak felépítése befejeződött a koponya fél oldalán, így egyszerre vehető szemügyre a rekonstruált arc és alapot jelentő koponya is. A munka legkényesebb része a bőrt heA rekonstruált fej hajzattal ellátva lyettesítő réteg felhelyezése, a bőrfelületnek követnie kell az elhelyezkedő izmok felületi játékát. A koponya asszimetriájá- nak figyelembevételével megmintázza a másik felet is, és öntvény másolatot készít a munkáról. Az egyik rekonstruált arcról készített öntvényt szőrzet nélkül hagyja meg, ezáltal alkalmasak antropológiai mérésekre, egy másikon pedig felrakja a történeti, régészeti, néprajzi adatok, analógiák alapján elképzelt hajat, szakállt, bajuszt. 'Ugyanígy történt ez a mórágy-tűzkődombi neolitikus koponya esetében is. Az újkökor, neolitikum az emberiség fejlődésének őskornak nevezett periódusába tartozik, de abban az időszakban, amikor a mórágyi Tűzkődombon kőkori telepesek laktak, vagyis az i. e. 3. évezredben, Mezopotámiában már városállamok jöttek létre fejlett technikával és írásrendszerrel, Egyiptomban ugyanebben az időben égre törő piramisokat építettek az Óbirodalom fáraói. A tűzkődombi, és általában a neolitikus emberek ugyan még kevesebb ismerettel rendelkeztek, mint déli kórtér? saik, de antropológiai adottságaik és szellemi képességeik megegyeztek azokéval, a mai emberrel egyező Ihomo sapiensek voltak, amint az Árpás Károly tudományos felkészültséggel és igénnyel végzett munkái is jól illusztrálják. DR. ZALAI-GAÁL ISTVÁN régész