Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
AiníÉPÜJSÁG 1981. december 24. Dunaföldvár Nyereséges építő kisüzem (Maradandó alkotások dicsérik Ounalföldvárorv az úgynevezett (költségvetési üzem munkáját. Kellene mór találni valamilyen jó 'nevet ezeknek a tanácsi építőüzemeknek, megérde- melnek. Az, hogy költségvetési, semmit nem mond, annyira' áltató nos, Ihiszen esz országban sóik minden költségvetési, sőt még családi költségvetés is van'.-Vegyük teíhát a konkrétumokat. Valóban maradandó, nagyon értékes munkákat tudhat maga mögött ez a 120 embert foglalkoztató kis vállalat. A 120-ais létszámban a vezetők is beletartoznak. Kőműves például csak 16 van. A ve-» zetőgárdában ketten felsőfokú végzettségűek, hárman középfokú végzettséggel rendelkeznek. Utóbbiak -a művezetők. Ha jót meggondoljuk, nem is nagy ez ■ a létszám ahhoz képest, hogy mi mindent produkáltak az üzem dolgozói. Az idén átadott ko rsze rű a utóbusz-pá I ya u dva rt teljes egészében ők készítették, csak a csatornázás és a telefonszerelés várt az illetékes szakemberekre. A pályaudvar 13 millió forintos beruházás,. Külső megjelenésében, is impozáns, belül pedig a részletek gondos kimunkálása ragadja meg avárakozó, nézelődő tekintetét, a váróteremben és az utasellátó presszó büféjében. A tornacsarnok korábban készült. Csak a vázát adta a Dunát Vasmű, minden, más munka helyi kezekkel valósult meg. A tanácsházzal majdnem átél len ben tetszetős társasház hívja magára a figyelmet: ki- lenclakásos, ezék tanácsi bérlakások. Most 32 lakásos OTP- társaSházat épít az üzem és egy időben 75 személyes óvodát. Más helyen, szövetkezeti lakásoknál a fogadószintet készítette el. Jákki Péter, aki mostanáig vezette az üzemet!, sokat tud a gyarapodásról. 1973 óta mindig nyereséges az 'üzem. i— Az öttagú vezetőgárdá'ból hárman fizikai munkásként kezdtük — mondja Já'kli Péter. — Magam is kőműves voltam, először elvégeztem a technikumot, utána a műszaki főiskolát. Mindig megköveteltük a fegyelmezett munkát és a -rendet. A nagy munkákon kívül, amelyekhez tervezőintézeti terv kell, magunk végeztük el a tervezés feladatát is, 'ingyen. Ezzel gyorsítani tudtuk a megvalósítást, nem (kellett várni, hogy majd valamikor lesz terv, másrészt pedig, rugalmasan., a körülményekhez igazodva terveztünk. Sok a felújítás és az építés a környéken is, amit ml végeztünk, például 'Előszálláson szolgálati lakást készített a.z üzem, és több más munkát, most éppen egy iskola' teljes felújítása van. soron. Bölcskén is készült lakás, és mi csináltuk az iskolai konyha gépészeti munkáit.' Mado- csán a tanácsház-feíújításon az ácsmunka volt a miénk. Természetesen Dunaiföldváron is sokféle o 'költségvetési üzem építőinek dolqct. hosszú évek óta, aizon kívül, hogy létrehoznak egy-egy új létesítményt. Az utak-hidak javítása, készítése, tanácsi 'lakóházak felújítása rendszeres. A tanácsi intézmények felújítása i's ad feladatot minden évben. Ilyen célra évi 700 ezer forint jut, de ha kap ct nagyközség megyei támogatást, akkor ennek O' pénznek az ötszöröse is rendelkezésre áll esetenként, tehát jóval nagyobb mankót végezhet az üzem felújításként. — Törzsgárdataaokból áll talán az egész létszám, hogy ilyen jól dolgoznak? — Sajnos, itt is jellemző a vándorlás, mint más építőipari üzemnél, vállaltainál. De sokat javult o helyzet ebben a tekintetben is a dunaföldvárf költségvetési üzemiben : 1975-lben 66 kilépő és 47 'belépő volt, tavaly viszont már csók 26 kilépőt és 66 belépőt tarthattunk nyilván. De még ezek a számok is magasak. Mindenesetre iétszámA kilenclakásos ház gond nincs az üzemnél, sőt kis létszámnövekedés - következett be az utóbbi időben. Már említettem, ‘hogy fegyelmet követelünk. Ez mindenre vonatkozik, a munkaidőre, a minőségre, 0 társadalmi tulajdon védelmére. Történtek olyan esetek, amikor azonnal el kellett 'bocsátani embereket. Más dolgokban, például késésnél természetesen enyhébb o felelősségre vonás, — Valamennyi sza'kmunkásdu. naföldvári? — (Bölcskeiek is vannak itt. Jó szakemberek. A munka megmutatja, — Az üzem másik feladata, a kommunális ellátás maradéktci- laaul megvalósul? — Van fejleszteni való bőven. A jövő év márciusától kukás szemétszállító kocsija lesz az üzemnek és alkarunk vásárolni seprőgépet is. Kellenek még eszközök d parképítésihez, gondozáshoz. Tehát most ott tart az üzem, hogy rendelkezésére áll az építőipari tevékenységhez minden korszerű gép, berendezés, következhet a kommunális rész fejlesztése. — A telephely megfelel a követe Imé n yéknek,? — A műhely korszerűtlen, de van új raktár, szociális épület és az összes gépjármű fedél alá ikerül, a színibe. Mindennek megvalósításáért az üzem dolgozói, vezetői tettek legtöbbet. A nagyobbik rész magáénak vallja az üzemet és eszerint cselekszik. GEMENCI JÓZSEF Fotó: BAKÓ JFNŐ A budapesti taxisok azt nevezik császárnak, aki szá- molatlanui szórja a pénzt. Ritka az ilyen ember, A császárok. feltűnése kiszámithatatlan. Tündöklésük rendszerint hajnalig tart. Hangulatuk gyorsan változik. A császárok tünékenyek, mint a szivárvány. A felüljáró előtt hevesen integető férfi tűnt fel a lámpák fényében. A taxi megállt. A férfi ügyetlenül, ám erőszakosan i cibálta az ajtót. Nem boldogult vele. — Mit óhajt? — csapta ki az ajtót a sofőr. — Taxizni. — Ne mondja! — Van pénzem. — De tökrészeg, — Vigyen el, főnök úr. — Na, pattanjon be! A sofőr nem szerette az ágrólszakadt, részeg utasokat. Nemrég érettségizett, s csupán kényszerűségből és a jó kereset reményében vállalta ezt a munkát. Néha felkavarodott a gyomra az efféle alakoktól; mégis, fogadalma ellenére, újra és újra megszánta őket. — Hová? — kérdezte. — A Vén Matrózba. Engem ott mindenki ismer. A presszóban egy palack szürkebarátot rendelt a férfi. Zsíros, zöld kalapját a fején hagyta. Kopott kabátját kigombolta, széttárta a hasán. Hátradőlt a széken, a lábát keresztbe vetette, mint valami főúr. Ábrázatán titkos, fölényes mosoly bújkált. — Igyon — mondta a sofőrnek. — Nem lehet. — Akkor egyen. Rendeljen, amit akar. Mindent fizetek. Tudja, mennyit nyertem a lóversenyen? — Nem. — Találja ki! Most voltam életemben először, és nyertem. A sógorom meg vesztett. Pedig őt mindig ott eszi a fene. — így szokott lenni. — Mit gondol? Mennyit? — Nem tudom. A sofőr türelmetlen volt. Kényelmetlenül érezte magát a sötétszürke egyenruhában. Mindenki tudja róla, hogy taxis. Nem szerette nézni, hogy mások szórakoznak, amikor neki dolgoznia kell. Nem szerette hallgatni mások szerencsetörténeteit.-r- Nagyon ketyeg odakint a taxióra — jegyezte meg. A férfi előhúzott nyűtt tárcájából egy ropogós százast. — Tegye el — nyújtotta. — Maga annyi pénzt még nem látott, amennyit én nyertem. Ilyen magas volt. Tenyerével az asztal lapja fölött mutatta, meddig ért a pénzhalmaz. A boros üveg nyakánál megállapodott a keze, és töltött. Aztán kurjantott a felszolgálónőnek. — Nem volt még elég? — termett az asztalnál a nő. — Mindjárt megyünk — szeppent meg a férfi. — Minden este itt rontod a levegőt. — Ez az ember a sofőröm... — Ne röhögtess! — Hozzon neki virslit, kávét, colát! A férfi újabb, friss bankjegyet vett elő, s a nő kezébe nyomta. Hanyagul intett, hogy elmehet. — Rád szakadt az OTP? Kasszafúró lettél? — firtatta a pincérnő. — Ne törődjön vele! Szolgálja ki a sofőrömet! A taxisnak nevethetnékje támadt. Kezdte érdekelni a -dolog. — Kasszafúró? Én? — dohogott a férfi. — Tudja, mi vagyok én? Kazánkovács. Úgy, ahogy mondóm. Kazánkovács voltam. Valamikor... — Egy szavát se higyje! — tért vissza a felszolgálónő. — Lókötő volt világéletében. Alkalmi munkás. A felesége is otthagyta. — Uhh! — horkant fel a férfi. — Úr vagyok, tudja meg! Kivágott egy százast a boráztatta asztalra. A nő felkapta. A taxis megette a virslit, felhajtotta a kávét. — Mennem kell — mondta. — Ebből nem élek meg. — Menjünk — hagyta helyben a férfi. — Imádok taxizni. Utazni. Vehetnék autót, de nem tudok vezetni. Tudja, mennyit nyertem? — Mennyit? — Megsúgom. Ezeknek itt nehogy elárulja! — Dehogy. — Hetvenhatezer forintot. Két év alatt nem kerestem eny- nyit. Most elég volt egy félóra, és hopp. A sógorom majdnem gutaütést kapott. De nem adok nekik semmit. Ök se adtak. Rossz ember vagyok én? Nem. Frici bácsi mindig rendes volt. De azok telebeszélték a feleségem fejét. Le vannak... Irigykedjenek! Frici bácsi tele van dohánnyal. Egyszer neki is lehet. — Mire költi? — érdeklődött a sofőr. A férfi megütközve nézett rá. — Nem kell nekem semmi. Van lakásom, ruhám, minden. Élek belőle. Urason. Maga nem ismerte a régi urakat. Azok tudták, mi az élet. — Ketyeg az óra. — Menjünk taxizni — mondta a férfi, és átadott egy százast. — Gyere holnap is! — szólt utánuk a felszolgálónő. Az utca már kezdett elnéptelenedni. A televízióban krimit adtak, a taxik üresen, szabad jelzéssel szaladgáltak. A férfi a belvárosba vitette magát. Ráérősen kocogtak a Váci út kockakövein, nézelődtek. A taxis munkája értelmét vesztette. — Gyorsabban! — ösztökélte a férfi. — Szeretem a száguldást. Mire a Nyugati pályaudvarhoz értek, a férfi elszunnyadt. A taxis megfordult, és visszahajtott az Újpesti Áruházig. Ott megrázta a férfi vállát. — Otthon csucsizzon, papa! Hol lakik? A férfi megmondta. Magas téglakerítés előtt álltak meg. Az utca sötét volt és elhagyott. Sehol egy lélek. — Nie hagyjon itt — mondta a férfi. — Dolgoznom kell. — Adok ötszáz forintot. Vigyen el Palotára. Kotorászott a tárcájában, de már üres volt. — Várjon, hozok pénzt. — És ha elfelejt visszajönni? — Jöjjön maga is. A taxis kisegítette utasát a kocsiból, s megfogta a karját, el ne essék. Betonkockákon bukdácsoltak az udvar végére, az épülethez ragasztott sufnikhoz. A férfi kinyitotta az ajtót, felkattintotta a villanyt. A vékony dróton függő, piszkos égőből halvány, sárga fény áradt. Az asztalon zsírpapírban egy grillcsirke csontjai hevertek, kiürült üvegekkel körülbástyázva. — Forduljon el! — mondta a férfi. Felemelte a rekamié fedelét. Fehér tollpihék szálltak fel és kergetőztek az áporodott levegőben. A pókok sötét hasa- dékokba menekültek. Lenn kesze-kuszán, odavetve pihentek a bankjegyek. A férfi gyanakvóan hátrasandított. — Mit les?! — villant meg a szeme. Lecsapta a rekamiét, s fordultában megtántorodott. Nekiesett az asztalnak, az üvegek lehullottak és összetörtek a kövezeten. — Feküdjön le! — mondta a taxis. — Pihenjen. — Várjon! — Jobban tenné ha aludna. — El keli mennem Palotára. Van ott egy asszony. .. A sofőr zsebrevágta az ötszázast, és kifordult. A férfi égve felejtette a lámpát, egy ideig a zárral vesződött, aztán legyintett. A kulcsot az ajtóban hagyta. Megszokta, hogy hozzá legfeljebb csak vinni lehet. Újpalotán jó félórát bolyongtak. Nem tudtak eligazodni az egyforma panelhózak labirintusában. Végül a férfi rábökött egy lépcsőházra: — Ez az. — Biztos? — Most már megismerem. Felmegyek, várjon meg! — Nincs időm. — Ne tegye ezt velem. — Lassan letelik a műszakom, és még mindig magát aj- nározom. Unom már. — Adok egy ötöst, várjon meg. Mert lehet, hogy nincs Itthon Akkor hazavisz. Jó? — Rendben. — Az ötödik emeleten figyelje azt az ablakot — mutatta a férfi. Imbolygó alakját elnyelte a lépcsőház homálya. A sofőr hátradöntötte az ülést, kinyújtózott, s miközben halkan duruzsolt a motor, meleg levegőt fújva az utastérbe, elszenderedett. Eltelt háromnegyed óra. Felébredve az ablakot kémlelte. Mind sötét volt. A taxis elhajtott. A császár dermedten feküdt egy tizedik emeleti ajtó előtt.
