Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-22 / 299. szám
A NÉPÚJSÁG 1981. december 22. Moziban ..Izealmak” az űrben Újra az űrből jelentkezünk, űrbéli kalandokról írunk Stanley Donén jóvoltából, aki megalkotta A 3. számú űrbázis című filmet. Miiként a rutinosabb sei- fi-olvasó, vagy sok ilyen filmet látott néző, Stanley Donén is tisztában van a sci-fi műfaj alapvető fogásaival’, kisebb nagyobb trükkjeivel!, tatm'i pompát varázsló díszletvilágával, izga. lomkeltő eszköze Ívéi. így meddő a harca a néző idegeinek csigázásáért, szórakoztatásáért. Mert talán aki először lát tudományos fantasztikus filmet, az elcsodálkozik, de aiki gyakorlottabb a műfajban, az pontosain tudja, hogy mi mikor következik, talán még a végső győztes kilétére is pontos tippet tud adni. Mint írtuk, újra az űrben vagyunk. Az űr- bázisra titokzatos idegen érkezik a földről- Lopott agytölteteket hoz, amivel ott fent kísérleteznek, kibernetikus robotot * építenek, ami később alkotói fölé nőni látszik. A robotok lázadásának agyonírt témája itt is viszatér. Persze, Stanley Donén tudjai, mi kell a nézőnek, miért fizette iki c mozijegyet, íqy az „izgalmakat” szerelmi történettel fűszerezi. Ehhez pedig a Charlie egyik angyalaként világhírre, népszerűségre szert tett Farrab Fawcett ideális szereplő. Nem tudom, hogy milyen színésznő, hiszen sok alakításra lehetősége se volt, de a csinos színésznő szerepeltetése ellem, azt hiszem, egyetlen férfinéző se lázaldozott. Természetesen itt sem sima szerelmi kapcsolatról van szó, hiszen a földről jött idegen személyével már kialakul a szerelmi háromszög, amibe később a robot is igyekszik bekapcsolódni. 'No. de ennyi elég Is kedvcsinálónak, vagy elrettentésül, mert az eddigiekből is kiderülhetett, milyen típusú film A 3. számú űrbázis. Aki szereti az efféle — igaz, nem túl eredeti —, de mégis tudományos fantasztikus alkotásokat, az úgyis megnézi a filmet. Talán még két órára kikapcsolódni, izgulni, a számára szimpatikus szereplőkért aggódni is tud. TAMÁSI JÁNOS A szegedi zeneművészeti főiskola kamarazenekarának hangversenye Lassan megszokjuk, hogy a Filharmóniától ajándékot kapunk karácsony táján. Tavaly a Moszkvai Kamarazenekar koncertjének lélegzetelállító szépségét, s bár ezúttal nem világjáró együttes ült a pódiumon — jóllehet oz 1979-ben alakult zenekar máris ígéret: jelentheti ezt az 1981-ben, a belgiumi európai zenei fesztiválon elnyert I. díj, majd ugyanebben az évben a bécsi Jugend Musik nemzetközi verseny győzelme —, a meglepetés, akár karácsonyinak nevezzük, okár másnak, teljes volt. Ez a zenekar ugyanis (úgynevezett) növendékzenekar. A zárójelet pedig tudatosan használtuk, mert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szeae- di tanárképző tagozatának Weiner Leó kamarazenekara méltán került a „nagybérletbe", „nagy zenekarok” közé: ebbeli vélefedésünket a sikei maradéktalanul igazolja. Nem tartjuk valószínűtlennek, hogy a Weninger Richárd vezette együttes neve mellől rövidesen elmaradhat a hosszú cím, s amikor a hazánkbeli Weiner SZÍNHÁZi ESTÉN Leó kamarazenekart emlegetjük, mindannyian tudni fogjuk, melyik városunk rangos művészetet hozó kamarazenekarára lehetünk büszkék. A kulturált, homogén (csiszolt!) hangzás mindjárt a nyitó Corelli: Karácsonyi concerto alatt nyilvánvalóvá vált, s már ekkor ráéreztünk a dirigáló Weninger szuggeráló erejére. Egyszersmind ezt a darabot éreztük o legérettebbnek, noha ennek kimondásával korántsem okarunk negatív árnyékot vetni a következőkre. Az időnként fellelhető rvüansznyi megbillenéseket, némileg fakóbb perceket egyenesen etikátlannak tartanánk felhozni, hisz jelentőségük az együttes fiatal korához — s ismételjük: masz- szív biztató ígéretéhez — mérten eltörpülő. Alessandro Rolla: F-dúr, basszetkürtre írt versenyművét a Hollandiában élő, magyar származású Szabó F. Attila adta elő. A dolog különlegessége abban rejlik, hogy a művész világszerte egyetlen — elkötelezett — szólistája ennek a némileg klarinét, némileg szaxofon hangszernek: az igazság azonban az, hogy a szaxofonra jobbára csak az alakja emlékeztet: lágy, kicsit talán édeskésnek is nevezhető basz- szusklarinét-hangot kell magunk elé képzelnünk. A mű egyben hazai bemutatót jelentett. Mozart: 525-ös jelzetű Kis éji zenéjét mindannyian ismerjük; vélhető könnyedsége ellenére — Mozart bármely művénél méginkább — „nagy fa", buktatóveszély. Jó teljesítménynyel oldották meg. Vántus: Nénia (Sirató) c. művét a szerző is a sorokban hallgatta. Itt is, mint a Britten: Symple Symphony •— amely korántsem „szimpla" — darab esetében a fiatal együttes széles stíluskorszakokat érzékenyen fogó, máris — érettségére kell utalnunk, s a (minden körülmények közt kötelező) fejlődés belekalkulálásával — újabb szép találkozásra várunk. Tekintsük ilyen értelemben szimbolikusnak a Pizzicato-polka ráadását, az új év és a bizakodás jegyében. DOBAI TAMÁS Rádió Bábel és egyebek Az elmúlt szombati 168 óra műsora olyan változatos volt, hogy oz ember csak kapkodta a fejét, vagy kapkodott a fejéhez, hogy minek érdemes légin, kább utángondolnia.. Ez jó, hiszen a gondolkodásra serkentés tagadhatatlan érdem, mely általánosnak éppenséggel nem mondható. Alább néhány gon- dolatsziíánk. 1. Rendkívül érdekes o főváros kenyérellátásának vatac mennyi problémája. Tanulságosak voltak az étkezési szokásainkról elmondottak éppúgy, mint a hallgatók hozzászólásai. Utóbbiak eleven ötletnapot rendeztek és tapasztalatcserét a kenyér eltarthatóságának módozatairól. Sajnálatos viszont, hogy senkinek nem jutott eszébe az az párocska tény, miszerint az ország lakosságának kereken 80 százaléka vidéken él. Vagyis nemcsak Budapesten sütnek, szállítanak, árulnak és tárolnak kenyeret.. 2. A Rubik-kocka viliághírt hozott alkotójának és mutatós bizonyítékát annak, hogy szabadalom-szerzési területen még van egy, s más tanulni válónk. Most van egy Bábel-torony, amli lehet, hogy Varikon, illetve egy Varikon, ami lehet, hogy Bábel- torony. A zűrzavar teljes, sőt egy bizonyos fokig még azzal is növekszik, hogy a műsorban nem bármely más jogászt, hanem a perben (igaz, épp felfüggesztett perben) illetékes bírót szólaltatták meg, Ez legjobb ismereteink szerint nem szokás. 3. Az se szokás viszont, hogy egy minisztérium (az egészség- ügyi) meglepő gyorsasággal ne a mundér becsületét, aizaz vélt becsületét védje. A múltkor nyilatkozott KÖJÁL-főarvosnőnek nem volt igaza1. Miért is ne vihetnék épp az iskolások éthordóban haza. az ebédet, ha az étkeztetésre nincs más lehetőség, és ha mór ez a szokás országszerte régóta elterjedt? 4. Végül egy :k!is felettébb önös öröm. A budaörsi tanácsnál kifogásolták, hogy a rádió- riporter nem kórt engedélyt a szakigazgatási szerv vezetőjétől az állampolgárokkal o folyosón történő 'beszélgetésre. Senkinek nincs joga’ a sajtó és rádió képviselőit meggátolni közérdekű érdeklődésükben. Ezt persze sokan tudják, de igazán jól tette o 168 óra’, hogy még többek tudomására hozta. Feydeau közjátékkal A francia irodalomtörténetek, ha egyáltalán megemlítik, nem szólnak arról, hogy Georges Feydeau hány vígjátékot irt, így természetesen azt sem tudhatjuk, hogy a Pécsi Nemzeti Színház még hány Feydeau-elöadást tervez, a jókedvű szerző után mindenesetre maradt még jó néhány darab, ami feltehetően hasonló sikerre számíthat, mint A balek címen bemutatott mostani. Tulajdonképpen nem Is szabad kárhoztatni Feydeau váratlan pécsi reneszánszát, mert valóban ismerte a színházat, s ismerte, mégpedig nagyon jól ismerte közönségét, és pontosan tudta, mi kell a Sedan utáni köztársaság gazdagodó polgárságának. Azt viszont a dramaturg — s úgy tudom, fordító — Czimei Józsefnek sem hiszem el, hogy bárminő kapcsolatot lehetne keresni Moliére és Feydeau között. Moliére — a részletekre nem térhetünk ki — világirodalom; Feydeau pedig egy adott kor polgári igényeit szolgáló vigjátékszerző, s a kettőjük közötti távolság akkor is fölmér- hetetlen, ha Feydeau mesternek valóban vannak kitűnő ötletei, s frivol is mer lenni, jóllehet a századforduló Párizsában nem kellett különösebb erkölcsi bátorság a léhasághoz. Moliére-nél a szerelemnek nagy szerepe van, itt a házastársi hűtlenség emeltetik bizonyos piedesztálra, mert csak a mamlasz férj nem csalja meg feleségét, s csak az unalmas asszonyok hűségesek, vagy miként a Feydeau- nál sokkal jelentősebb Wilde szellemeskedett: a hűséges asszonyokat messziről meg lehet ismerni. Arcukra van írva a boldogtalanság ... No de itt igazán üres fontoskodás erkölcsi kérdéseket feszegetni, érjük be azzal, hogy Feydeau bohóságain ma is jól mulatunk, a pécsiek előadása pedig igazán parádés. Nógrádi Róbert a némileg akadozó kezdet után valósággal tűzijátékot rendez, igaz, hogy a színészek is követik a vidám játékban. A fiatalok jól vizsgáznak, Kulka János, Bánky Gábor, Vajek Róbert, Sípos László, s a szinlap sorrendjében Dobos Katalin, Koszta Gabriella, Lang Györgyi, Sólyom Katalin otthonosan mozognak ebben a párizsi nagypolgári világban. De igazi színházi élményt mégis az „öregek" jelentenek, Paál László és a kitűnő Faludy László, akinek csak a legjobbak között lehet a helye. Nógrádi Róbert szerencsés ötlete egy régi, régi színházi hagyományt újított lel a közjátékkal, amit már a reneszánsz színház is ismert. Az intermezzo, intermede, entremes, a felvonások közti szünetbe ékelt vidám jelenet volt, vagy akár borsos lazzo, tehát bohóctréfa, s arra szolgált, hogy a közönség a szünet alatt se unatkozzék. A szabadtéri spanyol színházakban, ahol mindig nappal voltak az előadások, s nemegyszer egész nap tartottak, egymással szemben két színpad állt, s amikor az egyiken befejeződött a komoly játék, a közönség csak megfordult, s kezdődött az entremes, a közjáték. Itt azért ki kell menni a dohányzóba, nem lévén a hátunk mögött egy másik színpad. De még fel se kászálódunk a helyünkről, a hangosbeszélő már invitál az újabb mulatságra, s annyi időnk sincs, hogy rágyújtsunk, már szól a zene, száll az ének, s ha van kedve, a közönség is táncra perdülhet. De ha ezt nem teszi, akkor is nagyokat kacag és együtt örül a színészekkel a vidám mulatságnak. CSÁNYI LÁSZLÓ Tévénapló Zelkre emlékezve Versenyszellemtől átitatott korunkra jellemző: valaki azt kérdezi, hogy mekkora költő volt leik, kinél volt nagyobb, kinél kisebb. Nem udom, a művészetben egyébként is mindenkinek helye van, aki tisztességgel végzi dolgát, s hü marad felismert elhivatottságához, leik Zoltán ezek közül való, s élete szenvedésével pecsételte meg verseit, a jókat és maradandókat éppúgy, mint a ■ veszendőket. Mert ilyen is van, s költészetére nem „összes művei" jellemzők, mint a szabályos költői pályák esetében, hanem az, amit — ne féljünk a pátosztól — vérével irt. Sokat szenvedett költő volt, s minden eltévelyedéséért élete végéig tartó lelkifurdalással fizetett. Azért is, hogy az ötvenes években belegabalyodott abba a szövevénybe, amit ma sematizmusnak nevezünk, azért is, hogy eltévedt 56 útvesztőjében. Mire megnyíltak előtte a kapuk — nemcsak képletesen —, meghalt felesége és hű társa, s ebből a kínból született a Sirály, ami nemcsak költészetének csúcsa, hanem a század lírájának is becses darabja. Amire visszanyerte lelki egyensúlyát, zord betegség tört rá, telve kétséggel és reménnyel, s nagyon szép versekkel is, mert a befelé tekintésnek ezek az évei új lírai korszakát hozták. Nem érte meg 75. születésnapját, a rá emlékező műsorban egy korábbi tv-felvételről szólt hozzánk, emlékezve a szülőfalura, a múltra, életére, versekre. Meghatódva néztük szenvedés barázdálta arcát, hallgattuk szavait s a verseket, amiket maga mondott el. S most már végképp nem kérdeztük, hogy mekkora költő volt, kinél volt nagyobb, kinél nem, mert tudtuk, hogy a technikától visszavarázsolt lényénél fontosabb a mű, aminek most már magáért kell helytállnia. Helyt is áll, néhány maradandó versében mindenképp, de ne feledjük, a költői maradandóságot még a legnagyobbak esetében is rendszerint csak néhány vers jelenti, ami beivódik életünkbe s útitársunk lesz és marad mindvégig. A műsort sokan szerkesztették, s talán ez magyarázza, hogy nem éreztük az egységes gondolatot, az érthetetlenül esetleges díszletek között megszólaló versekből nem alakult ki a költő meggyőző portréja. A versmondók sem a karakterüknek leginkább megfelelő verseket kapták, a dalbetétek pedig, mit szépítsük, nagyon gyengécskék voltak. Cs. L. Közömbös negyedóra Újabban egyre elkeseredettebben figyelem a tévé Posta- liók 250. című műsorát, mely miért, miért sem, egyre közöm- bösebb a nézők számára. Az okát ennek nem tudni biztosan, legfeljebb kétféle verzió állítható fel magyarázatképpen. Az egyik, hogy fárad a műsor, azaz a szerkesző gárdája; a másik pedig az, hogy a nézők csak érdektelen tévéstémákról leveleznek, mint amilyeneket az elmúlt adásokban láthattunk, hallhattunk. Mivel „tévénéző ország" vagyunk, annyi, de annyi érdeklődésre számot tartó, sőt vitát is indítható téma, kérdés fölvetésére lehetne alkalmas e műsor, vagyis átalakulhatna izgalmas vita, illetve ötletlórummá. Mert ugye, az senkit nem hoz lázba, hogy mondjuk Karakószörcsögröl ötszázharmin- can megint szeretnék látni a Tenkes kapitánya című filmsorozatot, amire a műsor vezetője kedves mosolyaláfestéssel válaszolja, hogy „nincs rá remény". Avagy az is teljesen hidegen hagyja a nézők többségét, hogy a közelmúltban sugárzott filmet egy családnak nem volt módja megnézni, sőt, még a menetrendszerű ismétlését sem. Véleményem szerint ilyen közömbös negyedórákat kár beiktatni a műsoridőbe, illetve kár erőltetni. Még olyan formában is, mint az legutóbb — pénteken délután — történt. Akkor a műsor vezetője, Takács Mária a jól ismert, sokak által tisztelt tévésrendezővel, Zsurzs Évával készített Interjút. Csakhogy ez is úgy sikeredett, mint általában a PostaUók 250. műsorok. A tévésegyéniségről alig tudtunk meg valamit, de ebben ő nem hibáztatható. Kommersz, érdektelen kérdésekre ugyan miket válaszolhatott volna az interjú- alany? Vannak dolgok, melyek szinte személyes jellegűek, s azokat úgy is kellene kezelni... Vagyis levélben megválaszolni. Az izgalmasabbakat pedig a rendelkezésre álló negyedórában úgy feldolgozni, hogy az „kösse" a nézőket a képernyő elé. — h — Műsoraikat ajánlják! Vajmi kevés szó esik a televízió Ismertető, tájékoztató és ajánló műsorairól, pedig a televízió műsorpolitikájának egészéhez ezek is hozzátartoznak. A vasárnaponként az 1-es műsorban látható „Műsorainkat ajánljuk" pedig jellegében is sajátos. A váltott bemondókkal készített harminc perc nem más, mint a következő hét televíziós adásainak „étlapja". Az ember sok orgánumból értesül az új műsorok összetételéről, vetítésének idejéről. Ezek általában a tárgyközlés rideg fényein alapulnak. Mennyivel szimpatikusabb az, ha saját rokonainknál is sokszor jobban ismert bemondók közléséből tudjuk meg, hogy a következő héten mivel ajándékoz vagy büntet bennünket a tv. Bármennyire is vitatják egyesek, az eltelt harminc esztendő alatt a televíziózást elfogadtuk, sokaknak életformájává is vált. Talán már létezni se tudnánk nélküle. A napok folytonosságának alakulásában, szabad időnk el- és kitöltésében ott van a televízió adta lehetőség. A Műsorainkat ajánljuk is lehetőséget ad. Döntsük el: az őáltaluk fontosnak, izgalmasnak ígért adásokra irányit- juk-e a figyelmünket? Tény, hogy igényeljük ezt a fajta „képernyős kézenvezetést". Az már más kérdés, hogy nem mindig lesz ugyanaz a tetszés, a fogadtatás végeredménye, mint amit a tévések óhajtanak. A Telekommunikációs Kutatóközpont havi vizsgálati eredményei gyakorta mást igazolnak. Azonban ez a természetes. Mert hol lenne az emberi egyéniség, a felkészültség, a kulturális műsorok választásának lehetősége, ha minden fenntartás nélkül fogadnánk el minden egyes műsort? ' — szűcs — ORDAS IVAN Következő heti filmjegyzetünket a Zsarnok szíve című filmről írjuk
