Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-10 / 263. szám
a Képújság 1981. november 10. Moziban Katasztrófa földön-égen A jövő heti filmjegyzetünket a Mephisto című kétrészes gyár—NSZK filmről írjuk Hogyan lehet egy katasztrófa ennyire unalmas? Ezt kérdeztem — jobb híján — magamtól, néhány tucat néző társaságában kifelé ballagva a szekszárdi Panoráma moziból. Aztán megpróbáltam rekonstruálni a történteket. Láttam egy kétrészes, színes szovjet filmet, amelynek az első fele teljes egészében azzal telt el, hogy megismertük egy repülőgép személyzetét. Ezt a megismerést azért nem kell túlságosan komolyan venni, mert igencsak sablonos figurákat láttunk, még annál is sablonosabb helyzetekben. Bölcs, jóindulatú, alapos szakmai tudással, gyakorlattal rendelkező, öregedő repülőgép-parancsnokot, aki mindaddig harmonikus, békés családi körben él, amíg egyetlen leánya teherbe nem esik.. Aztán a jóképű, fiatal fedélzeti mérnököt, aki addig falja a nőket, míg emberére nem akad az ugyancsak csinos és fiatal stewardessben. Egykori kollégájukat, aki felesége kedvéért vidékre ment helikopterpilótának, és aki angyali türelme ellenére sem tudja tovább elviselni házsártos oldalbordáját. Némi vargabetű után és egy kis protekcióval ő is visszatér a nemzetközi vonalon repülő TU—154- esre. Ezzel teljessé is válik a személyzet, mármint az a része, amely a főbb szerepeket kapta a filmben. Őket tehát ismerjük, hála a teljes első résznek. És akkor jön a katasztrófa. Valahol — mondjuk Közép- Ázsiában — kitör egy tűzhányó, ömlik a láva, csuszamlik a föld. ég, robban a repülőtér fölött az olajfinomító és mindezt borzalmas földrengés tetőzi. Hát ide száll le a derék TU—154-es, gyógyszerre], élelemmel megrakva és azzal a feladattal, hogy elszállítsa a sebesülteket, nőket, gyerekeket. Közben látjuk a katasztrófát, a dűlő épületeket, a tűzfolyamot, a menekülő, égő embereket. Ez utóbbiakat természetesen sajnáljuk, úgy valahogy, mint amikor tárgyszerű, újságcikkekből értesülünk hasonló katasztrófákról. Mert a filmbeli szerencsétlenséghez sincs több közünk, a homályos, elmosódó alakok közül senkit sem ismerünk. A döbbenetesnek és megrázónak szánt képsorok nem egyebek, szenvtelen tudósításnál, amely sem értelmünkre, sem érzelmeinkre nem hat kellőképpen. Itt folytatni kellene a történetet, de ettől eltekintünk, mert akkor attól a csekélyke izgalomtól is megfosztanánk a leendő nézőket, amellyel a film utolsó negyede szolgál. A Katasztrófa földön-égen eredeti címe: Személyzet. Ez talán kevésbé hatásos, de iga- zabb. írjuk, ezt az alkotók javára. Legalább ezt. — gyuricza — Kossuth-könyvek Lengyel: Keresztszemes kézimunkák iTöbb mint tíz esztendeje jelent meg a szerző. Lengyel Györgyi előző könyve a keresztszemes kézimunkákról. Nem túlzás, ha azt mondjuk a könyv, rali: művelődéstörténeti, néprajzi munka is amellett, hogy a kézimunkázok kezébe használható forrásanyagot ad. A könyv ugyanis nem tájegységek szerint veszi o mintákat, hanem motívumaik alapján. Ezek valamikor a népművészetben jelentést is hordoztak, ami később lekopott róluk, csak a díszítő- funkció maradt meg. Érdekes, hogy ugyanazok a motívumok, ha más stílusban is, de egymástól földrajzilag igen, távol eső népeknél is ugyanazt jelentették. A könyv elején ősi mértani motívumok szerepelnek, majd a gránátalma néhány jellegzetes példájának bemutatása következik, aztán áttér a népművészet nemzetközileg legismertebb példájának szemléltetésére. Ez a motívum az életfa a madárral. A stílustörténet változásait is követi a könyv gyönyörű képanyaga a középkortól a reneszánsz és o későbbi barokk és szecessziós stílushatások ötvöződéséig. A könyv több mint kétszáz képet és ugyanannyi leolvasható mintát tartalmaz a hozzájuk tartozó néprajzi, stílus- és művelődéstörténeti magyarázattal együtt. Ajánljuk a könyvet nemcsak o kézimunkázok figyelmébe, hanem mindazoknak, akik szeretik a népművészetet. — i — Rádió Én vagyok, én A felnőttek időnként nosztalgiával gondolnak elmúlt gyerekkorukra, ami iránt gyerekeik — ezt minden gyakorló szülő igazolhatja — sosem szűnnek meg érdeklődni. Ha a felnőttek egyike a nosztalgia mellett némi szürrealista látomásokra is hajlamos, ezenkívül pedig módja van hangjátékot írni, az elmúlt időkre való visszaemlékezésből a legfurcsább dolgok születhetnek. Mint például Vy- taute Zilinskaite esetében, akinek „Én vagyok, én" című játékát az elmúlt szombaton hallgathatta, aki akarta. Gyerek valószínűleg nem akarta, felnőtt pedig csak némi elszántság árán. Pedig addig tulajdonképpen nem volt semmi baj, amíg csak egy fényképalbum szólalt meg Csákányi László hangján, továbbá a benne lévő Bobó nevű gyerek képe és egy egér, aki Bobót azért készült elfogyasztani, mert az, akivé Bobó időközben serdült, elfelejtette korábbi önmagát. A zavarok ott kezdődtek, amikor Bobó elindult megkeresni felnőtt önmagát, hogy megszabaduljon az egérfogaktól. Eközben találkozott gyerekkori macskájuk unokájával, a felnőtt £obó — tehát saját maga — fiával, továbbá közelről, vagy telefontávolból felcsendült az apa, vagyis későbbi önmaga hangja is. Ha az előbbi mondatból az olvasó nem sokat ért, vigasztalódjon azzal, hogy rádióhallgatóként a helyzetet is erőlködve értette volna meg. Csak az alapötlet volt szép és lírai. Az, hogy felnőve és egyre emelkedettebb iramban loholva a sír felé, valóban elfelejtjük gyerekkori önmagunkat és legyintünk az olyan fontos kérdésekre, hogy mekkora a krokodil könnye (mint egy császár- körte) és miért nyúl a nyúl (fűért). Magyarán szólva, álljunk meg olykor két értekezlet, vagy más „felnőttes” elfoglaltság között, és válaszoljunk a gyerekeink kérdéseire. Már csak azért is, mert igen szomorú lesz az az időszak, amikor már nem kérdeznek tőlünk semmit. Ez tulajdonképpen így igaz, de sajnos, az is igaz, hogy Vytaute Zilinskaute rövid hangjátéka Benedikty Béla és Éles Béla közös erőfeszítése ellenére is tökéletesen rádiószerűtlen maradt, és tulajdonképpen se gyermek-, se felnőttközönségnek nem szólt. Akkor pedig kinek? (Ordas) Könyv A Kis-Balaton és környéke... (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A várongi születésű Takács Lajos már ismert az olvasók körében az „Egy irtásfalu földművelése” és az „l.rtásgazdálkodá- sunk emlékei” című könyvek révén. A szerző nem régen újabb kiadvánnyal! gazdagította a ma. gyar néprajztudományt, megjelent A Kis-Balaton és környéke című műve, amit bízvást nevezhetünk hiánypótlásnak, mert a Kis- Balaton vidékéről, az itteni életről, hasznosítási formákról néprajzkutatásunkban igen keveset olvashatunk. „Ami kevés kutatás folyt e tárgykörben, az is lényegében az Alföldre összpontosult, hol főleg a helytörténeti kutatás tu. dott sok jeles eredményt felmutatni. A Dunántúlon — sajnos — éhhez hasonló feltárásokra ritkán került sor, pedig lápvidékben. ez az országrész sem szűkölködött.” A feldolgozás kapcsolódni kíván ahhoz a nemzetközi mértékben kibontakozó erőfeszítéshez, mely igyekszik feltárni a rendszeres termelőgazdálkodást megelőző földhasználati formákat és főképpen azt a módot, ahogy o földet — és ezen keresztül a lápvidéket is — átalakították, hogy a szántóföldi művelésre, vagy a rétgazdálkodásra alkalmassá tegyék. A szerző 1960-tól kezdve több éven át végezte kutatásait - esősorban helyszíni gyűjtés keretében —, miközben más lápos vidékeken is folytatott tanulmányokat.! A tanulmány bemutatja a XVIII—XIX. század kis-balatoni embereinek életét. Az a kor az az idő, amikor az allódiumok - mégpedig elsősorban a Széchenyiekéhez hasonló nagy allódiumok — gazdaságának kialakítására került sor, és ennek során a Kis-Balaton körüli falvak jobbágyainak is többféle haszonvételét szigorították, korlátozták és tőlük nagy földterületeket is elvontak. A lakosság ezzel egy ütemben máshol, mégpedig a Kis-Balaton berkeiben szerzett kárpótlást és nagy kiterjedésű, eddig haszontalan, vagy alig hasznosított területeket vont rendszeres használatba. így az allodizáció közvetve elősegítette a balatoni berkek intenzívebb kihasználását is. Az itt élő ember köznapi életét, munkáját és életlehetőségeit kívánta e kis könyvben feltárni és bemutatni Takács Lajos néprajzkutató. BODÓ IMRE Giterakészítö Nagy József létavértesi tsz-nyugdíjas — aki maga is népzenész, a helyi pávakör tagja — hat éve készit citerákat. Ez idő alatt négyféle változatban, ötvennél több hangszert épített. Nagyságtól és formától függően tizenöt-húsz elemből építi hangszereit. A képen: Nagy József és citerái. Tévénapló Hiányosan, a demokráciáról Valószínű sok liatal várta meg csütörtökön este a lél tizei, hogy a tv-ben megnézze a Fiatalok órája című műsort, melyet az RTV Újság így ajánlott: „...A hatvan perc ezúttal arra is szolgál, hogy a műsor vendége, Pozsgay Imre művelődési miniszter a szocialista demokrácia még bejárható útjairól... folytasson párbeszédet a fiatalokkal." Az ajánlás félrevezető volt, ugyanis a miniszter nem beszélgetett a műsor résztvevőivel, hanem az. elhangzott kisriportok után a műsor riporterének, Novák Henriettének mondta el reflexióit a látottakról, hallottakról. Említve a kisriportokat, hozzá kell tenni, hogy ezeken és Pozsgay Imre összefoglalóin kívül miniinterjúk is helyet kaptak a műsorban: Czakó Gábor íróval, dr. Varga Zoltán pszichológussal és Varga Csaba iró- pszichológussal. Sajnos, a műsor'— annak ellenére, hogy az egyes részekben azonos témákat feszegettek — nem állt össze a kerek egésszé, hanem mozaikszerű volt. A műsorban jól kidomborodott, hogy azokra az intézményekre, melyek elindítják a fiatalokat a demokrácia útján, melyek beléjük táplálják a demokratizmus szabályai szerinti gondolkodást, életvitelt, feltétlenül szükség van. S ezen intézmények közé tartoznak az iskolák. Ez eddig rendben is van, csakhogy a műsor úgy tárgyalta a témát, mintha az iskolán belül csak a tanár és diák kapcsolata lenne az, mely a demokratizmus „gyakorlását" kimeríti. Valahogyan elfelejtődtek azok a fontos szervezetek és azok fórumai — úttörő és KISZ; rajgyűlések, ifjúsági parlamentek ,— amelyek a demokrácia gyakorlásában ugyancsak fontosak. Kár, hogy szépséghibás volt a műsor, mely enélkül — célratörő kérdések, okos fölvetések, tanulságos megállapítások — a nagyon hasznos és figyelemre méltó minősítést is „elnyerhette" volna. — vhm — Mitől forog az idegen ? A szerdán sugárzott, Mitől forog az idegen? című riportműsor vezetője, Csurgay Judit az adás elején olyan utazásra invitált, amelynek során külföldi turisták szemével kellett volna néznünk hazánk idegenforgalmi nevezetességeit, vendéglátását. Megtudtuk: az idén 12 milliónál több turista kereste fel országunkat, s már csak ezért sem mindegy, milyen benyomással távoztak és távoznak. Csurgay Judit úgy fogalmazott, hogy néhány bosszantó apróságra hivják fel a figyelmet, olyanokra, amelyek megszüntetéséhez nem pénz, hanem jobb „odafigyelés" szükséges. Kezdettől fogva nem sikerült „külföldi szemmel" néznem a látottakat. Többek között azt, hogy a turisták a 37 közúti határátkelőhely közül leginkább csak hetet vesznek igénybe, hogy kevés a jó prospektus, térkép, hogy hiányoznak fontos tájékoztató táblák, hogy akadnak múzeumok, amelyek évek óta zárva tartanak, hogy... és folytathatnám a sort, a hazai turisták számára is számos negatív jelenségről szóló riportok sorát. Megszólaltak az adásban idegenforgalmi szakemberek, s elhangzott olyan kijelentés is, amely szerint a turisták vendéglátásában meglévő tízéves lemaradásból sokat „behoztunk", s azt, hogy mi mindent kellene még tenni, jól bemutatták a műsorban sugárzott, még 1980-ban készült riportok. Ugyanis több tavalyi visszásságot hiába fedezeti fel annak idején a kamera, egy év alatt sem történt semmi azok ügyében. Eredmények és tervek — persze — vannak. Nagyon hasznos például az idén bevezetett telefonos újdonság, a Turinform, amelyet a nyári szezonban naponta átlagosan ezren hívtak fel, s reménykedjünk abban, amiben Csurgay Judit a műsor végén bizakodott: fél év múlva több rí pozitív tapasztalatról adhatnak majd számot egy hasonlóik riportfilmben. S tegyük hozzá: nemcsak a külföldi turisták érdekében. V. z. Két élet - egy műsorban Riportfilmeket nézve sokszor felteszem magamban a kérdést: vajon egy teljes emberi életből mennyi fér el egy-egy tv-műsorban? Tíz év? Netán húsz? Több? Avagy a kérdező tehetségének arányában lesz a megkérdezetthez leghűbb a portré? Jó riportfilmet (újságriportot) a „nagyoktól" olvastam, talán nem olyan nehéz írni (forgatni), mint arra kérni a napot, hogy mindig az emberre süssön. Az utóbbi kérés nem teljesíthető, mert ellentmondana a természet törvényeinek. A portréfilm (újságriport) készítésénél egyfajta törvénynek mindig érvényesülnie kell. Ez pedig nem más, mint annak megértése és bemutatása, hogy a megszólaltatott élete során milyen társadalmi (és egyéni) törvényszerűségeket ismert fel. Miként alkalmazkodott azokhoz, és milyen mértékben járult hozzá a fejlődéshez önnön erejével. Hogy a fentiek nem férhetnek bele huszonötpercnyi riportműsorba? De igen! Példa van rá az elmúlt hétről. A televízió csütörtökön az 7-es műsorban sugározta a munkás- mozgalom egyik veteránjának, Gyagyovszky Emilnének költőien szép, és őszinteségében megkapó monológtilmjét, aminek ez volt a címe: „...ez hozzátartozik az életemhez". A portréfilm alkotói — Csonka Györgyi, Hajász Aladár, Kapuvári Sándor, Kiss Teréz, Varga Zsuzsa — a lehető legjobb megoldást választották, amikor arra vállalkoztak, hogy olyan emberrel ismertessenek meg bennünket, aki ezért a társadalomért küzdött. Töretlenül. Akarták, hogy a megkérdezett valljon önmagáról. A felelősség, a tisztesség és Gyagyovszky Emilné egyénisége így kívánta meg. S lám: nemcsak egy élet férhet bele huszonöt percbe. E riportfilm, kettős portré volt. Hiszen a csendes hangú, a századik születésnapjához közelgő szakszervezeti aktivista férjét is bemutatta, Gyagyovszky Emil költőt, akiről a fiatalabb korosztály alig tud valamit. —szűcs—
