Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-01 / 204. szám

A^fepŰJSÁG 1981. szeptember 1 Moziban Kamaszok A serdülők nagy kalandját: a világ és benne a szerelem újrafelfedezését, szívesen írják és filmesítik meg ismét és is­mét. Hálás téma: lehet gyen­géden, líraian, humorosan vagy akár csámcsogva tálalni. Az is­mertetők rendszerint önéletrajzi elemekre célozgatnak. (Itt a történet egyik főalakjának ke­resztneve egyezik meg az íróé­val). Csak az a baj ezekkel az „önéletrajzi", tehát teljesen egyedi alkotásokkal, hogy lé­nyeges fordulataik feltűnően hasonlítani szoktak - néhány kiváló kivételtől eltekintve, - más, szintén „önéletrajzi" írá­sok és filmtörténetek hasonló szituációiban bekövetkező ese­ményekhez. A Bemard Revon rendezte francia film nem tartozik a ki­váló kivételek közé. Kevésbé udvariasan: sok közhely, kevés lelemény, kihagyott helyzetek. A történet kerete: egy papi veze­tés alatt álló fiúkollégium 1942- ben, Franciaország megszállá­sa idején. A diákélet mégis tel­jesen idillikus. A tanárok, sőt tanárnők, kellőképpen korlátol­tak ugyan, de nem rosszindula- túa'k. A fiúk jólneveltek, a csí­nyek meglehetősen illedelme­sek. A németek csak kétszer vil­lannak be: durvák, de ostobák, egy magát szenilisnek tettető kis öregasszony is átejtheti őket. De mindez úgyis mellékes, a lé­nyeg Bemard és Marie-'Héléne „romantikus” megismerkedése, a fiú félénk közeledése, „sza­kításaik” és újra-találkozásaik, amelyet az író nevét viselő jó­barát még egy álriadó megren­dezésével is elősegít Majd a végkifejlet: Bemard büntetést harcol ki magának, 'hogy a va­kációból egy napot még ott tölthessen és újra találkozhas­sanak. A fiú a szerelem betel­jesülésének érzi az ölelkezést a kollégiumi ágyon, de csalódnia kell: a céltudatos lány csak egy kis ajándékot akart adni, mi­előtt végleg elválnak. Egy hét múlva férjhez megy: a vőle­gény a lehető legmegfelelőbb ilyen megszállásos időben. Ha beszámolómból valaki ar­ra következtetne, hogy a lapos sztori senkit sem érdekel: téved. A nézőtér tele fiúkkal és lá­nyokkal, életkoruk megegyezik a főszereplőkével, csakhát ők már nem kamaszok, hanem ti­nédzserek. Fogalmuk sem lehet, ki az a sokat emlegetett Pétain marsall, csak derülnek a butus diákcsínyeken, de méginkább a kamaszok szerelmi téren tanú­sított sutaságát, bátortalansá­gát jelző jeleneteken. Csiklan­dós zavar fut át a nézőtéren a kamaszmeztelenségek láttán: elvégre nincs mindenkinek fiú-, illetve lánytestvére, és - min­den ellenkező híresztelés elle­nére, — nincs is túl mindenki „mindenen" e korban. Mit ta­nácsoljak ezek után a tízen tú­liak szüleinek? Tiltsák el gyer­meküket e filmtől? A világért sem! Inkább nézzék meg ma­guk is, — de külön. És tekintsék egy újabb szexről, szerelemről szóló beszélgetésük illusztráció­jának, kiindulópontjának, — de semmiesetre sem pótlásának! CSONTOS KAROLY Jövő heti filmjegyzetünket a Mu ppet-show c. filmvígjátékról ír- ' juk Kossuth-könyvek Melnyikov—Csornája: Mítosz és valóság Nyugaton az utóbbi évek­ben sok könyv jelent meg o ná­ci Németországról, a fasizmus­ról és Hitlerről. Az értékes tör­ténelmi elemző munkák mellett nem egy könyv a fasizmust és képviselőit miszifikálva, vagy éppen mentegetve mutatta be. Melnyikov és Csornája átfogó marxista feldolgozása a nyuga­ton feltárt új adatokra, elem­zésekre épül, de egyben szem­beszáll a torzításokkal, hazug­ságokkal és a Hitler-mítosszal. IHitler nagyságát nem sze­mélyének rendkívülisége ma­gyarázza - írják könyvükben a szerzők. — Társadalmi, politikai jelenségről van szó, annak a társadalomnak mély politikai és ideológiai válságáról, amelyet szolgált. Óriási irodalom- és tényanyag feldolgozásával köve­tik nyomon a fasiszta vezér életútját. A történet Hitler nagyszüleivel kezdődik, majd bemutatják a szerzők a csalá­dot, a fiatal Adolfot, találko­zását a politikával. Melnyikov és Csornája leírja, hogyan lett Hitler kancellár és kik jutatták hatalomra. Szólnak a „hosszú kések éj­szakájáról, amikor Hitler leszá­molt ellenfeleivel. Bemutatják a német fasiszta hatalmi appará­tust, a diplomáciai manővere­ket és a világuralmi tervek megvalósítására tett erőfeszíté­seket. Végül ábrázolják a sír felé vezető utat képletesen és valóságosan: a vezérnek és egész emberellenes rendszeré­nek haláltusáját. Ajánljuk a könyvet azoknak, akik átélték a kort, azért, hogy jobban megértsék, mi is tör­tént és a fiataloknak, hogy ők is tisztában legyenek a történ­tekkel és mai tanulságaival. Indokína, Afrika A világ - könyvekben „Afrikáról fehéren, feketén" és „A leghosszabb háború.” Réti Ervinnek, a lapunkban is publikáló ismert külpolitikai új­ságírónak két nagyobb lélegze­tű munkája került a közelmúlt­ban a könyvesboltokba. Mind­kér irós oiyan országodba, tér­ségekbe vezeti be az olvasót, ahol az emberek időttzr. idők óta megszállottan küzdenek szabadságukért, emberi sorsuk biztosításáért. Mindkét alkotás fő értéke az objektív tények és a személyes élmények izgalmas harmóniája. „A leghosszabb háború”, amely a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában jelent meg, Vi­etnamot, Laoszt és Kambodzsát mutatja be. Réti Ervin a többi közt feleleveníti a három or­szág lakóinak hősies küzdelmeit a gyarmatosítás és az újgyar­matosítás erői ellen, a kam­bodzsai nép szörnyű megpró­báltatásait 1975 áprilisa után, a népi demokratikus Laosz fél évtizedének eredményeit és gondjait, a Vietnam ellen 1979 februárjában végrehajtott kínai támadás következményeit. „In­dokína népei ma is csak egyik kezükkel munkálkodhatnak, a másikkal fegyvert kell tartam­ok” — írja a szerző. Valameny- nyiünfc előtt köztudott, hogy napjainkban Kína, az Egyesült Állaimok és Japán, valamint he­lyi szövetségeseik fenyegetik e i Ervin A leghosszabb háború térség évszázadok óta békére vágyó lakóit. Az „Afrika fehéren, feketén”, ha lehet, még izgalmasabb ol- v<4mány. Amellett, hogy hátte­ret ad a napi eseményekhez, a tényeket, személyes élményeket meseszerű történetekkel színezi, így is illusztrálva azt az afrikai örökséget, amelynek okán ma a földrészt a jövő kontinenseként emlegetik A szerző fehéren, feketén rávilágít a gyarmatosí­tás, majd az újgyarmatosítás következményeire, s abban is segítségére van az olvasónak, hogy ne európai szemüveggel, hanem a maga valóságában is­merje meg Afrikát. K. M. Rádió „Menjünk világgá... 'Csalafinta ismeretterjesztés­ben részesültek azok, akik való­ban elhitték, hogy az elmúlt vasárnapon épp egy történész szenteli idejét turisztikai-ide­genforgalmi felvilágosításokra. A Kossuth hullámhosszán el­hangzott, fenti című műsorban Bán László úgy kérdezett, mint­ha csakugyan a honfoglalást követő századok IBUSZ-statisz- tikáinak adataira lénne kíván­csi. A komolytalan, sőt olykor kissé erőJtetetten aktualizált kérdésekre persze a történész, Makkai László teljes komoly­sággal válaszolt, aminek a végeredménye hasznos, okos ismeretterjesztés lett. A viking Vörös Erik hajóha­dához csatlakozott egy szem magyar fejében valószínűleg meg se fordult a világlátás gondolata, inkább rabolni akart egy kicsit és mellékesen elju­tott Amerikába. István királyunk Jeruzsálemben, Rómában és egyebütt fenntartott vendéghá- zoi se turista-, hanem zarán­dokszállások voltak, ugyanakkor természetesen a nagy király átfogó gondolkodásának tanú- bizonyságai is. Zarándokok, kül­honi egyetemeken tanuló diá­kok és más magyar világjárók részben hasonlítottak a maiak, ra. Általában kevés volt a pén­zük és érdeklődtek a kinti áru- választék iránt. Ezt ,az érdeklő­dést szemérmes történelmünk egy bizonyos időszakban sze­reti udvariasan o „kalandozá­sok korának” nevezni. Külön­böztek viszont a későbbi szá­zadok világjárói a maiaktól abban, hogy összehasonlítha­tatlanul kevesebb nyelvi nehéz­séggel kellett megküzdeniük. Ugyanis tudtak latinul, míg mi, kései utódok többnyire felhábo­rodunk, ha a drezdai áruházak­ban csak módjával értenek meg bennünket, ha magyarul szó­lunk. Az igazi turizmus, a világjá­rás öröme kedvéért történő utazgatás, jóval később, a ki­tűnő tollú Szepsi Csombor Má­téval kezdődött OTP-kölcsön nem lévén, útiköltségét: - ösz- székoldultc. Nagyobb arányok­ban és tudatosan mindez csak a XIX. században folytatódott, az ember már el se csodálkozik azon, hogy természetesen Szé­chényi István aktív közreműkö­désével. Ilyen és hasonló ismeretek tö­megében részesült a hallgató e húszperces műsor jővoltó^ szinte szellemi „utóételként" a vasárnapi ebédhez. ízlett.-s. -n. Tévénapló Seneca és Lukiánosz Ami folyamatosan jó A Hét-ben, folyamatosan nem si­kerül a Stúdió ‘81-ben és a Szép Szó-ban: ami ott egy hé­ten belül szerves egység, ezeknél időtlen esetlegesség, s alig vennénk észre, ha adásuk időpontja hetekkel vagy akár hónapokkal is eltolódnék. Az egyes műsorszámok egy­más mellett élik a maguk életét, az egészet azonban nem fogja össze a gondolat, vagy közkeletűbb szóval, a kon­cepció egysége. A Stúdiónál ezúttal külön is zavart a magyar rock-opera bemutatásával kapcsolatban Szegvári Katalin sejtelmes rá­beszélése: úgy érzi, az elmúlt éveknek ez volt a legnagyobb sikere. Ha ez igaz lenne, jól is nézne ki művészeti életünk, egyébként ezt hívják manipulációnak, még akkor is, ha óvakodunk ettől a kifejezéstől. A rock-operának szerzői nem túl szerényen a Sztárcsináló címet adták; nem tisztem, hogy érdemben szóljak erről. A bemutatott részletről úgy vélem, művészileg alig értékelhető, két verssort viszont mégiscsak megjegyeztem: sz'vre tett kézzel vallom, nem is bosszantott. Seneca már nem a régi, jó lesz a bütykére lépni, harsogták, miközben a római alvilág mélyén, gondolom, Seneca Nero felé bökött ujjával, mondván, nagyobb viha­rok szelét is hallotta már. Seneca nem mindenkinek régi, ahogy Lukiánosz sem. S a Szép Szóban nemcsak a derűs Lukiánosz-részletet néztük örömmel, hanem a tudós Szilágyi János György és Domokos János okos beszélgetését is figyelemmel hallgattuk az antik írók mai népszerűségéről. A nemes beszélgetés, amit nyu­godtan lehetett volna folytatni, szerencsésen vezetett át Rónai Pál művészetéhez, aki a latin kultúra kivételes tu­dósa, s végre megjelent tanulmánykötete is, ami már év­tizedek óta időszerű volt. Itt viszont megtorpant a műsor. Ami ezután következett, akár a könyvkiadók és -terjesztők közleménye .címet is kap­hatta volna, amit a Szerb Antalról szóló emlékezés sem tudott feloldani, s szellemét is valami mással kellett és lehetett volna idézni. A Stúdiót egy időben nagyon sok bírálat érte, már-már úgy tűnt, hogy minden kritikus ezen a műsoron élesíti a tollát. Pedig fontos műsor lehetne, éppúgy, mint a Szép Szó. Az irodalmi, művészeti ismeretterjesztésre nagyon nagy szükség van, s ezt mindenki hangsúlyozza is, de végre meg kellene találni hatásos módját és módszerét. Mindkét mű­sorra szükség van, de csak akkor lesz rájuk szükség, ha ki tudnak végre lépni a magukra szabott kényszerhelyzetből. Cs. L. Szamárfül A tanév kezdetére tavaly Iskolanyitogató címmel készített zenés-verses összeállítást a televízió, s az idei nagy ese­ményre Kardos Ferenc rendező és Kopper Judit szerkesztő kiváló ötlettel szolgált: A Kincskereső című gyermekújság számait, valamint az általános és középiskolai diáklapokat átlapozva leveleket küldtek azok fiatal szerzőinek, hogy írjanak a mostani műsorhoz verseket, jeleneteket, kar­colatokat. Az „akció" eredményét szombaton láthattuk. E bő fél­órában rácsodálkozhattunk a gyermekszerzők valóságon alapuló fantáziájára, humoros és ironikus alkotásaira. A diákok görbe tükre az iskoláról olykor szimbolikusan elénk tárta a felnőttek világának némely kifigurázásra alkalmas momentumát is. Ilyen volt a „Játsszál jobban mozgalom" Egérországban, amelyet a műsor többi darabjához hasonlóan diákszereplők írtak, s mutattak is be. Az említett egérországi történet deb­receni tanulók nevéhez fűződik — de ezt csupán az RTV- Újságból tudhattuk meg, akárcsak azt, hogy akadt a mű­sorban három dombóvári kislány, aki minden versét — így az elhangzott „Srev ilacs"-ot, azaz „Csali vers"-et is közö­sen alkotja, sőt a hozzá készített illusztrációt is együtt rajzolja. A Szamárfül szórakoztató, vidám, zenés adása dicséretre méltó az ötlettől a megvalósítás azon részéig, amikor a szerzőket interjúvolták meg a műsor készítői. Ez nem a kellő módon sikerült, s talán jobb lett volna, ha a tv kép­ernyőjén felsorolt ismeretlen diákneveket városokhoz, isko­lákhoz tudtuk volna kapcsolni — nemcsak az RTV-Újság segítségével.-k-n Munkásszínjátszók országos találkozója Hangversenyek Közönségsiker a kisplasztikái biennalen A 'Pécsi Galériában vasárnap zárult a VII1. országos kisplasz­tika! biennálé, amelyen 92 mű­vész másfél száz alkotását lát­hatta a közönség. Ez volt az eddigi leggazdagabb kisplaszti­A hódmezővásárhelyi múze­umban vasárnap nyílt meg Frank Frigyes festőművész em­lékkiállítása. Az öt évvel ezelőtt elhunyt Munkácsy-díjas mű­vész százhúsz olajfestményét a Magyar 'Nemzeti Galériából, a pécsi, a debreceni, a zalaeger­kai tárlat Pécsett. A biennálé fődíját Berczeller Rezső szob­rász kapta. A tárlatnak nagy közönségsikere volt: több mint tízezren tekintették meg az el­múlt másfél hónap alatt. szegi múzeumokból és magán­lakásokból kölcsönözték a tár­latra. Bemutatják azokat ai ké­peit is, amelyeket még életé­ben a hódmezővásárhelyi mú­zeumnak ajándékozott. Az em­lékkiállítást szeptember 27-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Vasárnap szakmai tanácsko. zással fejeződött be Tatabá­nyán a munkásszínjátszók V. országos fesztiválja. A beneve­zett mintegy 50 csoportból ki­választott 12 együttes csaknem kivétel nélkül kétszer mutatko­zott be. Hogyan látták o zsűri tagijai a bányavárosban helyi kezde­ményezésre hagyományossá vált találkozók legújabb állomását, a mozgalom fejlődését? - er­ről érdeklődött az MTI munkai- társa. Novák Ferenc koreográfus, a zsűri elnöke: — Az előző fesztiválon zsű­ritag voltam, így jól látom a fejlődést, azt, hogy az elmúlt évtized hullámvölgye után is­mét fellendülőben van a mun­kásszínjátszás. Ehhez feltétlenül hozzájárult, hogy az 1978-as ta­tabányai fesztiválon a szakmai nevelést, a szélesebb körű mű­helymunkát jelöltük meg leg­fontosabb feladatként. Sokat javult az előadások színvonala, és örvendetes az előrelépés a dafabválösztásban is. örvende­tes az is, hogy a munkásszín­játszók mellett egyre több, az utánpótlást jelentő iskolai cso­port szerepelt. Az együttesek - azpkon a területeken, ahol hi­vatásos színház nem működik — korántsem csak önművelő sze­repet töltenek bei Bánffy György Jászai Mari­díjas, Érdemes művész, a zsűri színész tagja: — 30 éve vagyok szoros kap­csolatban a munkásszínjátszók- kal. Nagy öröm számomra, hogy azután a mélypont után, amit a színházművészetben a televí­zió nagymértékű elterjedése váltott ki, ismét igényli a kö­zönség az „élő" játékot. Ennek kielégítésére egyre jelentősebb sebb szerepet töltenek be az amatőr csoportok. Amíg a hi­vatásos színházak ’felelőssége megköveteli, hogy alaposabb előkészítés után alakítsák ki műsorpolitikájukat,, az öntevé­keny együttesek szinte máról holnapra meg tudják elevení­teni a környezetüket közvetle­nül foglalkoztató, örömet, vagy tragédiát jelentő eseményeket. „Történelmi" hangversenye­ket rendeztek vasárnap Bara­nyában. A mohácsi síkon levő emlékhelyen az 1526. augusz­tus 29-i honvédő csata év­fordulója alkalmából a Bakfark consort adott koncertet Ferencz Éva dalénekes közreműködésé­vel. A tömegsírok és a körü­löttük felállított kopjafák kör­nyezetében elhangzott rene­szánsz művek a 455 évvel ez­előtt történtekre, a harcban el­esett magyar hősökre emlékez­tettek. A „vész" emlékét idéz­te fel Melis Gábor, a Pécsi Nemzeti Színház művésze is Kisfaludy Károly Mohács című költeményével és Brodarics György krónikájának egy rész­letével. Emlékkiállítás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents