Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
10 ÜÉPÜJSÁG 1981. szeptember 27. Hadarna Erzsébet: GYŐRFFY CSABA: Mindennapok túlórái .. .fehér fátyolkoporsó parázsllik, halni nem akarok csupán érted, vérembe varázslódnak az Imák, értsd meg halld meg hát végre: ős széf ont már minket éjszakák acélrácsa, éveket szült párpercnyi rohanás, fehér deszkák,oporsó halványlik, nem is tudunk meghalni, soha már... Nem tudom mennyit látsz e szavaiké ói. Álmatlan, agyi-túlórák szülik őket mindennapok sötétjében, mikor megébred a történelem mikor hallJgat a red-ves moszat-táj mikor feldagad eremben a, vér. SZEPESI ATTILA: Ceruzasorok egy kocsma falára' Gaimbrinus-pince, diákok és kopott csepíkék járnak ide, kétes fiskálisok, léhűtők s katonák, kortyolgatják a barn-asört, a fuvarosok a- pálinkát nyakalva ülnék a füstben, a homályos pincegádor boltívei alatt, és késő-éjig Ihányszor feltűnik feszesen a járőr és a vaksi lottóórus, a rikkancs, a tenyér- jós, a kan-csi futballista* meg • a sok ékes aranyifjú, és a turistanép: Was machen Sie és If you, piktorok, verselők és kandi Ikékharisnyák, zajos tintdnyalák és magányos borisszák, és áldoznak neked, Gambrinus, régi mester, pohárral, kupicával 'és öblös ibrikekkel. ■A Balaton ametisztszínű vízén messze vitorlák fehérlenek. Emliít, a‘ siivaillkodó fürdőzőhad közepette szörfözni tanul egy fiatalember. Öt nézi szakértő szemmel a parton ülő három,. — Ez is ronggyá ázik, mire végre fönn tud maradni — sajna illkozik az egyik. — Ö beszél! — nevet a másik:. — Képzeld, a múltkor egy hofllland vontatta, ki. Kékre- zöldre verte mafgát, és félig meg volt fagyva, Ha nem jön o holland, ott nyúlik ki1 a tó közepén! iMind nevetnek, az első megjegyzi : — Akikor volt alattam másodszor deszka. — Egy holland húzott ki? — Az. Rendes pasas volt. És piszokul tud szörfözni. Odébb a fa alllatt pecsenye- vöirösre égett német család falatozik. Magyar szalámit, zöldpaprikát, a maszek pékségből való foszlós fehérkenyeret, csörgő levű magyar őszibarackot. Túl a strandon a sétányon ott megy a, francia kislány a hegyesfülű kutyájával, körülötte egész testőrsereg. Idevőrö-s- lenek a lugasok rózsái. Arról a fiúról, aki ott a szél- deszkával1 viaskodik, épp tegnap mesélték — egy ilyen, belátó,nparti nyári faluban sokat tudnak egymásról az emberek —, hogy most jött haza Olaszországból. Farmerban, tornacipőben, vízhatlan hátizsákkal („már nálunk is kapható, sátor, há,lózsák elfér benne”), három hétiig csavargóit egy barátjával, mikor merre volt kedve. Így utaznak a mai fiatalok, tette hozzá a mesélő, de a hangjában, nem volt elmarasztalás, csak fájó irigység. A fiú, akit a holland húzott ki, meg a másik kettő, akilk barátságosan 'kinevették, már elballagtak. Az Itáliát járt fiatalember pedig, lám, most éppen hosszan siklik a vízen. Meg fogja tanulni a fiú, ezek a gyerekek mindent megtanulnak. Fairmer, hátizsák, rágógumi, spanyol nyelv —, miért éppen a windsurf állna ellen». Holnapután talán ő húz ki egy hollandot... Egyszerre a múltból elém tolakszik a Malac képe. Tekintélyes, köpcös figurája, ahogyan helyet foglal egy székben, és rövid lábalt keresztibe teszi. Jól szabott szürke öltönyét csodálja a ház népe, ilyen anyagot nemigen látni a, típusöltönyök és Iádénikabátok éveiben. Malac rózsaszínű és méltóság- teljes arcán elömíik fontosságának tudata. Tudja, hogy tisztélet övezi, olyan tisztelet, ami bástyának is beillik, mert kőszilárd anyagból épült — irigységből. Malac nem tudja* hogy mi, gyerekek. Malacnak hívjuk őt, van -neki tisztességes neve, ő „Izé elvtárs'' még az öreg viceházmesternének is, ■ aki hályoígos szemmel csoszog ide-oda. á hátsó lépcső homályában* és azt hiszi, Magybr- országon még mindig király uralkodik. Malac sokáig ott lakott a házban* még akkor is, amikor én először olvastam Párizsról. Vasfüggöny lógott a nyugati határokon, s ez számiunkra természetes volt, mintha egy folyó folyna ott, ősidőktől fogva* Akinek nem volt híres ember ismerőse, mondjuk egy élsportoló, az nem találkozott élőlénnyel, aki hírt hozott volna e függöny túloldöláról. És amikor én Párizsról olvastam, megállít bennem a lélegzet. A könyv szerint ott is járnak vonataik, az orvosok gyógyítanak, a tanítók tanítanak, • a gyerekek ordítozva rúgják a labdát, és nyári estiéken. a poros aszfaltra hulló langyos esőben szerelmespárok. csáko- lóznak. Igaz lenne ez? Izgatott lettem: hiszen itt van a Malac, bár sose figyeltem rá eddig, mert unalmas alak volt, de p felnőttek azt mondták, Izé elvtárs rendszeresen jár külföldre, Nyugatra is. üzleteket köt. Vesz ott valamit vagy eSad, hogy mit, a fene se tudja, de ez a munkáljál, érért kapja a fizetést. Aki. nem hinné', nézzen az öltönyére, a karórájára, az is onnan. való... Hát oda- óvalkoidtaim legközelebb, amikor Malac visszatért egyik Ilyen útjáról. Járt-e Párizsban is, kérdeztem visszafojtott lélegzettel, Malac azt felelte, hogy „ajáj, nem is egyszer”. És, kérdeztem ' szorongva, mi van ott? Malac vállat vont, tolón nem is felelt volna, de akkor a nagyok is ránéztek kérdően* mire ő összevonta a szemöldökét, .és azt felélte; kapitalizmus. A kapitalizmust tanultuk az ‘iskolában, de ahogy Malac kimondta a szót, baljóslatú, fenyegető sötétség jelent meg a szemem előtt. Mégis összeszedtem minden bátorságomat: milyen- Párizs? Nagy, felelte Malac kedvetlenül, nagy és piszkos. Később eszembe jutott, hogy talán nemcsak — ahogy akkor mondták — öntudatból válaszolt így, hanem mert így is hitte. Nem látott mást, talán nem is érdekelte. S végtére nem hazudott. Párizs — aztán megláttam —, nagy volt és piszkos. És persze ezer színben ragyogott. És persze rétegekben rakodott rá a, történelem, az üledékek mindenütt láthatóak. Emberek lakják, millióféle ember, az orvosok gyógyítanak, a. tanítók tanítanak* a gyerekek ordítva rúgják a labdát, és a nyári estéken permetező esőben tényteg csókolóz- nak a szerelmespárok. Aztán elfelejtettem Malacot, ailálkja beleveszett a történelem újabb- kori üledékeibe. iMo-st mégis fölbukka-mt itt, 1981-ben a Balaton partján, ápolt rózsa-lugasok, vörösre- sült németek, hegyes fülű francia kutyáik, windsurfös hollandok és fanmergatyás magyar fiúk között, ebben a mézszínű fényben, amely a Badacsony lejtőin csordogál! le, és bele- folyiik az amúgy is szemkápráztató vízibe. Köpcös figurája a megtestesült anakronizmus. Még szerencse, hogy csak én látom őt. Ezek a fiúk itt halálra röhögnék magukat' rajta. Meg persze rajtam is, ha bevallanám, valamikor nem voltam benne biztos, hogy Párizsban vajon. . . Nevetséges is. Nevetséges és szomorú. Kihevertük és mégse hevertük ki. Nemzedéktársam, aki az Itáliát járt fiúról mesélt, nem mutatta irigységét. Hangján mégis átsütött a fájdalom, az ifjúság, az így-úgy sikerült, de vissza- hozhbtatlan utáni sóvárgás. Hálózsákbbn a> puszta földön húszévesen lehet csak jót aludni, az öregebb derék megszenvedi. A rágógumit nem bírják a lazuló, idegen anyagokkal pótolt fogak. A windsurfhöz jó egyensúlyérzék kell, s azt bizony fiatalkorban kell meged- zeni. Akii sokáig féloldalasán jár, elbizonytalanodik. A pecsenyepiros német turisták még minidig eszik a bő- levű, édes magya’r barackot. A fiú már délcegen feszit az ingatag széldeszkán. Puffaitag gumicsónakban két kissrác evez arra, integetnek, a szörfös fiú visszalio'tiegef, és efsiklik a vízen* „Bornak udvarolás” Gerincpróbáló puttonyokat! Szólítjuk leánykának, hívjuk bikavérnek, hárslevelűnek, ezerjónak, s ki tudná hirtelenjében fölsorolni, hogy még minek nem? A hajdani vincellérek szebben csengő és találóbb neveiket talán elsőiszüllött gyermeküknek sem találtak volna. Ezen már csak a minőseget körbeudvarolandó jelzők tehetnek túl* Mert becézzük őket; tüzesnek, testesnek, markánsnak, -keménynek. Gömbölyűinek, kellemesen lágynak, bársonyosnak, harmonikusnak. Ott vannak aztán az elegánsak, a diszkrétek, fa nyárok és fűszeresek. Ahányat és ahányon- kóstolgatjuk, annyifélének becézzük őket. Ki ne találta volna- ki, hogy Noé apánk ama bizonyos sző-lővesszejérál, pontosabban a „hegy levérő'l" van itt szó? De vajon eleglet tudunk-e ai szőlős'kerték tájékáról; a borról, amely az emberiséget bölcsőjétől a sírjáig — ha áttételesen is — kíséri? A borról, melyet A-nakreo-mtöl a címben idézett Berda Józsefig költők százai énekeltek meg. A borról, amelyet az anyáik és apáik, feleségek és férjek átkoztak és átkoznak ki a világból a mai napig. A borról, amely oly sok öröm és bánat, sőt, tragédia forrósa volt és l-észen a jövőben1 is. Sejtem én, hogy keveset. Négy-, tán ötié-ves lehettem, amikor az én jó örega-pám nyalkába vett; és föl sétált veim a so'korói — akkor -még — szőlősdomb óiknak is nevezett Dánéba. Először — és azt hiszem, utoljáiról. — ott láttam- sírni őt, ott a viharvert tőkék előtt. Akikor persze nem fo-ghattbmi még föl, hogy mit jelent egy szőlősgazdának, ha elveri a szőlőjét a jég. Állt szótlanul az öregapám: kabátja ujjávcll- sűrűn töröl- gette még sűrűbben- alá-cso-rdúló könnyeit, miközben és ön- felfedten csörgettem, a tőkék fészekalján összegyűlt babszem nagyságú jegeket. Láttam aztán olyan gazdát is, aki sorról sorra lehajolt, hogy megcsókolhassa a zöld (evetek mögé rejtőző, duzzadó fürtöket. Láttam Szűr Gergő él-nehezült kezében a villámként forgolódó oltókést. Hallottam seregélycsapatok irtózatos lármáját, amint „megszállják" a földét. Hallottam. a kereplők hiábavaló cser- regését, a. ria'sztálövések tompa puffanásait. ■ i _______________________________________________________ S züretelő lányok-asszonyok kedves énekét is hallottam, s hallottam a szőlőiprés finoim-ki's roppanásait A hajszálvéko- nyan csu-rranó a-ranyzöld és bíborvörös mustra szálló első darázs fuldoklá-sát i.s láttam. Lakatra vert, árva- pincék, présházak mellett Vitt el az utam, s vitt tovább hákucsmás madárijesztők és dülöngélő karók között. Állmomban venyiigetiűz pattogása mellett elgémberedett ujjaimat melengettem. Kén'lapocikáik csípő-s illatát éreztem orromban- és láttam apró-kék lángjait. Megint üzenet érkezett Badacsonyból; elvárnak az idei szüretre is. Képzeletiemben a présház előtit, ujjait a teli hébérre kapcsolva, megjelenik a nyugdíjas Györkös bácsi, és hófehér üstöké fölött én is Szigl-igiet félé tekingetek; drukkolva, hagy az ég csatornái ne nyíljanak meg legalább három napig* Amíg le nem- „vetkeztettük" az utolsó keménycsecsű tőke-menyecskét Ss. iH-iáiba i's dícsérnémi a termést, ő csöndre intene. Az igazi szőlősgazda nem szokta e-l kiabál ni, igaz, eltitkolni sem tudja, hogy milyen tesz az „idei szüret!” Most még csupa kongásés bongás lehet a pince mélye. De bizonyára meg siimo gáttá to tt már valamennyi hordó első. és hátsó feneke. Sze-m-revétetez- tetett; szájdonga, hasdönga, bütü és abroncs egyaránt. A g'azda felesége már ki sikálhatta a gulyásnak való bográcsot is, a tepertős pogácsa még ráér. üres zs-ompor kerestetik mandulának, diónak. Lassan- lasisa-n elfásodlk a kocsány. . . addig i’s geri-ncpróbá1ó súlyos puttonyokról, a Balaton fölött remegő könnyű párákról álmodom. <• Dí csérré ssenék a tőtildék', kármentőik, héberek, rafiafona- tok, metszőikések. A rézgállc. Az ivócsO'nak, a mi'skakaincsá, a pereces kulacs, a facsobolyó. Csailikotsák, butiéi Iák. Nemés- pen-ész, pincsgyertya és daráló. Gerendás prés, kosós prés, konca prés. Puttonyok; puttonyok és emberi kezek Soprontól Tokbj-ig, Wl-lánytál Kecskemétig, Badacsonytól Egerig, Szek- szárdtól1 Mórig, Pannonhalmán át Somlóig; testvérei, barátai a bornak! Hogy jövőre is lehessen koccintás keresztelőn, koccintás halotti toron! PÁTKAI TIVADAR Üvegplasztika Mészáros Mari alkotása TAKÁTS GYULA: Mert végül is A rend maga: a volt!.. . Valami paradicsomi pillanat az első hét után, parányi pont az épp megszületett menny alatt... Aztán elindult minden itt időnk és talpunk alatt, és a világ csak ezt mutatja, a lebontás vonalait. S benne elomló arculatát. Mert minden csak odatör, mint a szobrok és az anyag sorsa. Villog a kvarc diribdarab tükör s a szervezet és szervezett szétosztja magát és.csak addig él, míg vázában épp tartani tudja a változót parányi sejtjeinél a létezés törékeny egyensúlya. Nincs aki és ami ellenáll! Mindennek lényege: szétbontani, mert végül is nem tökéletes a viág, s az a kezdés sem volt paradicsomi. Farkas Pál grafikája
