Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-27 / 227. szám

6 irtÉPÜJSÁG

1981. szeptember 27.

Múltunkból

— Doktor úr! A címben az áll, hogy ön fül-, orr-, gégész. Most azonban elsősorban nem, vagy nem csak a szűkebb értelemben vett munkájáról szeretnék beszélgetni. Több mint három esztendőt töltött, egy algériai kisvárosban, Milianában. Feleségével dr. Kacz Anikóval — aki röntgenszakorvos — az ottani 400 ágyas kórházban dolgoztak. Mi adta az ötletet, hogy Dombóvárról útra kelve, ilyen hosszú időt töltsön el egy, az ön számára addig jóformán ismeretlen országban?

— A TESCO hirdetését egyik

szakmai lapunkban olvastuk. Jelentkeztünk és némi várakozás után létrejött a szerződés. Közben francia nyelvtudásunkat tökéletesítettük, ott ugyanis az arab mellett a francia is hivatalos nyelv. ,

— Tehát megérkeztek. De tulajdonképpen hova?

— Egy kellemes kisvárosba. Miliana Algírtól délnyugatra fekszik. Akkora és nagyjából olyan jellegű település, mint Dombóvár. Természetesen van különbség is. Például az, hogy ott a tenger .szintje fölött 800 méter magasságban, egy 1500 méteres hegy oldalában fekszik a város. Nagyon kellemes a klímája, a 30-as években valószínűleg ezért is építettek oda szanatóriumot a franciák. Most ez a kórház. Szép, H betű alakú épület. Ami a klímát illeti, szinte egész évben tavasz van, kivéve a 2—3 forró nyári hónapot. Akkor 30—40 fokos a meleg. Télen — ottlétünk alatt egyszer-kétszer — hó is esett. Hogy ez milyen szenzáció volt, arról csak any- nyit, hogy akkor mindenki, a kórházi portástól az igazgatóig, hógolyózott.

— Hógolyózni tehát ritkán lehet. Közben azonban mást is kell csinálni, pél; dóul dolgozni — a munkából pedig megélni. Hogyan és miből élnek az ottaniak?

— A város külső kerületeiben lakók főként a mezőgazdaságból. A munkaalkalom egyébként eléggé ritka. Ha egy nyolc-tíz tagú családból — ez ott az átlag — ketten pénzt keresnek, már jó helyzetben lévőknek számítanak. Természetesen a megélhetéssel kapcsolatos igények is ehhez méretezettek. A legfontosabb, hogy meglegyen a kenyér, meg a kuszkusz.

I — Az mi?

— Hasonló a mi grízünkhöz, csak egy kicsit durvábbra őrlik. Külön, erre a célra készült, kétrészes edényben, húslé fölött párolják. Alul fő a hús, fölötte egy lyukacsos résszel leválasztva párolódik a „gríz”. Amikor a hús teljesen sűrűre befő, rárakjók a „grízre”, zöldségekkel, fűszerekkel, mazsolával, szőlővel — sok mindennel — ízesítik.

— Ha már igy — jó | magyar szokás szerint —

belemerültünk a gasztronómiába, hadd kérdezzem meg, milyen a piac, az élelmiszer-ellátás?

— Kiváló, különösen zöldségfélékből. Mint említettem, az év jó részében tavaszias az időjárás. Ez azt is jelenti, hogy sok pz áru a piacon. Húst is lehet kapni, de azt igencsak meg kell fizetni. Például egy kiló borjúhús — hevenyészett

átszámítás szerint — ötszáz forintba is belekerül. Persze a fizetésünk is magasabb volt, mint itthon, no és nem ettünk mindennap borjúhúst. Mohamedán országról lévén szó, sertéshúst természetesen sehol sem árultak. Időnként azonban ahhoz is hozzájutottunk. A „mi” hegyünkön sokféle vad él, így vaddisznó is. És aztán, mint a mesében: ők meglőtték, mi. férfiak hazavittük — az ottaniak nem nyúlnak hozzá — a feleségek pedig megfőzték.

I- — Gondolom, az algériaiak vallási okokból nem nyúlnak a disznóhúshoz.

— így van. És szinte kivétel nélkül vallásosak. Ez leginkább a ramadán, a nagyböjt alatt látszik. Olyankor egy hónapig napfölkeltétől napnyugtáig nem esznek, nem isznak, nem dohányoznak. Sőt, a betegek még a gyógyszert sem veszik be. Egyébként a hagyományoknak az élet más területein is nagy a szerepük.

— Még a földrengések is „hagyományosak".

— Sajnos igy van. Egyet mi is átéltünk, 1980-ban. Pontosan emlékszem, október 10.-e volt, délután háromnegyed kettő. Pénteki napra esett, az ott a heti pihenőnap. A rengések központja El-Asnam volt, ahol egy magyar barátom is lakott, háromtagú családjával. Éppen hozzájuk voltunk hivatalosak, de közbejött a feleségem ügyeleté, ezért lemondtuk a meghívást. Szóval éppen lepihentünk, sziesztáztunk ebéd után. Először azt hittük, hogy a felettünk lévő hegy indult meg. Szinte vezényszóra, mindenki leszaladt az előttünk lévő grundra. Az ottani asszonyok többsége elkezdett imádkozni. Aztán visszamentünk, de úgy fél óra múlva jött a második rengés. Megint futás le, de akkor már ott is maradtunk. Vagy másfél, két óra múlva kaptuk az első híreket, hogy El-Asnamban összedőlt majd minden épület. Később kiderült, hogy a házak nyolcvan százaléka, köztük egy szálloda. A barátom mesélte, hogy ők szinte a csodával határos módon menekültek meg. Egy többszintes épületben laktak, a harmadik emeleten. Az első három szint összeroskadt. Ők ki tudtak lépni az utcára. Beugrottak a kis Renault 4-esükbe és szó szerint árkon, bokron keresztül jöttek, menekültek hozzánk. Mi természetesen a kórházban voltunk, hiszen a környéken úgyszólván a mi kórházunk volt az egyetlen, amelyik fogadni tudta a sérülteket. Operáltunk — közben a műtőlámpa meg-meglódult. Előfordult, hogy a beteg, akinek éppen a fején varrták össze a bőrt, ijedtében leugrott a műtőasztalról. Rengeteg sérültet hoztak, és egy idő után elfogyott a műszer, a kesztyű, a varrófonál. Szerencsére megindult a nemzetközi segítség. Talán egy hét múlva hozzánk is befutott egy kamionkonvoj Magyarországról. Komplett műtőt hoztak, mindennel felszerelve.

— A tömegkatasztrófa rendkívüli helyzetet teremtett, pedig gondolom, e- nélkül is sokszor kellett bonyolult feladatokat megoldaniuk.

— Nagyon sok olyan esetet láttunk, ami nálunk már legföljebb csak a tankönyvekben szerepel. Például diftéria, tu- berkulotikus megbetegedés — gégészeti szempontból — nálunk nem, vagy csak nagyon ritkán fordul elő. Azt meg szinte elképzelni is nehéz, hogy például Magyarországon valakinek a torkából piócát kelljen kivenni. Ott előfordul. Az ivóvízzel bekerül, megtapad a nyálkahártyán, vándorol, fejlődik — amíg az orvos egy csipesszel ki nem veszi. Ott a szakorvos is sokkal szélesebb skálán mozog, mint itthon. Nálunk például nyúlajakkal speciális sebészeten foglalkoznak. Ott ez az elváltozás is a gégész hatáskörébe tartozott. Óriási a tapasztalatgyűjtési lehetőség. Hatalmas területről, rengeteg beteg kereste fel a kórházat. Szerencsére az adminisztrációs tennivalóink az itthoninak a töredékét sem érték el. Tehát csak az volt a dolgunk, hogy ellássuk, kezeljük a beteget. Ezért is tudtunk annyi emberrel foglalkozni. Nem voltunk beskatulyázva. Nekem például a sebészeten is kellett ügyelnem. Tehát ha valakit kéz-, vagy lábtöréssel behoztak, el kellett látnom. Aztán segítettünk is egymásnak, például asszisztálással. Ott nem három orvos vezet le — teszem azt — egy császármetszést. Az egyetlen orvos mellett a műtősnő áll, meg az altatás, aki rendszerint középkáder.

— Mindez elég nagy megterhelést jelenthetett.

— Inkább csak pszichikai- lag, az a tudat, hogy az ember meglehetősen magára volt utalva, önállóan, gyorsan kellett dönteni a legbonyolultabb esetekben is. Viszont ezt sok minden ellensúlyozta. Például, mint említettem, az adminisztrációs kötelezettségünk töredéke volt az itthoninak. Az ottani kollektíva — magyarokra és nem magyarokra — sem pa- rraszkodhatom. Háromszobás lakásunk volt, összkomfortos, a legszükségesebb felszereléssel berendezve. Jóformán csak televíziót és kocsit kellett vennünk. Ez utóbbi egyébként ilyen kiküldetésben létszükséglet. Én egy 6 éves, meglehetősen jó állapotban lévő Renault 16-ost vásároltam. Nálunk még kihúzott majd négy évet. Mikor eljöttünk, tovább adtam, pedig a Szaharát is megjártuk vele háromszor.

f — Érdekes út lehetett.

— Igen. Hogy úgy mondjam, ez volt a fő szórakozásunk — a kirándulások. Majd minden hétvégén nekiindultunk egy rö- videbb — 4—500 kilométeres — útnak. A tengerpartra is nagyon sokszor leruccantunk, hisz nem volt messzebb, mint Dombóvárhoz a Balaton. Természeti adottságait tekintve Algéria nagyon változatos ország. A tengertől a hófödte hegyekig minden megtalálható több mint 2 millió négyzetkilométernyi területén. Számunkra, európaiak számára természetesen a legérdekesebb a Szahara. Két kirándulási útvonal vált hagyományossá. Az egyik, az úgynevezett kis kör, a másik a nagy kör. Eqy hét-tíz nap kell hozzá. Télen érdemes nekiindulni, mert nyáron elviselhetetlen a hőség. Olyankor még a Szaharában élők is az oázisokba húzódnak. Egyébként ezekben minden igényt kielégítő szállodák vannak, egészen elfogadható áron. Ami a látnivalót illeti, azt nagyon nehéz elmesélni, azt látni kell! Hogy abban a homoksivatagban mi tud olyan érdekes, olyan szép lenni?! A kis kör útvonala átszeli a hét berber törzs egyikének lakóhelyét, öt kis város, olyanok mint az Ezeregy éjszaka meséiben. Persze a homokos Szahara önmagában is rengeteg látnivalóval szo'gál.

Aztán ott van az Aures hegység, a forradalmuk bölcsője — az előző elnök, Bumedien odavalósi volt. Iszonyú vad, kopár, sivár vidék, óriási sziklákkal, kanyonokkal. Látványnak szép,- csak éppen élni lehet ott nagyon nehéz. Jóformán semmi nem terem meg. A kézművesek viszont gyönyörű dolgokat produkálnak; a szőnyegeik, az ötvösmunkák ősi, népi motívumokkal, ízléssel készülnek.

— Látom, nemcsak tapasztalatokat, hanem jó néhány emléktárgyat is hoztak. A lakásukban a falakon szőnyegek, rézből készült veretes tálak, tálcák. A polcon preparált sivatagi gyik.

— Méghozzá saját kezűleg preparált, akárcsak ez a tengeri csiga. A sivatagi rózsát, ezt a sajátos, megkövült képződményt is magunk gyűjtöttük, pontosabban szedtük föl az út mellől.

— Nagyon szép ez a diszes kötésű Korán is.

— De ne elölről, hanem hátulról tessék lapozni, az arab írás ugyanis nem ott kezdődik, ahol a latin betűs. Igy a nyomtatványoknak is a végük az elejük — mármint európai szemmel nézve. A számok viszont, ha nem is azonosak, hasonlóak.

— A gyerekek?

— A nagyobbik lányom, Mariann két évig ott járt iskolába. A francia követség ugyanis, ha legalább hat jelentkező akad egy városban, iskolát indít. Ilyen iskola működött Milianában is. Sajnos két év után több szülőnek lejárt a szerződése, hazautazott a család, és az iskola megszűnt. A kislányunk aztán arab iskolában folytatta a tanulást.

— Gondolom, nekik nem okozott különösebb problémát a beilleszkedés.

— Mindkét lányunk nagyon hamar föltalálta magát. Mi jóformán még köszönni sem tudtunk, amikor ők már önfeledten játszottak az ottani gyerekekkel. A kisebbik — Gabi — is szeretett óvodába járni. Sajnos, ő, amilyen hamar megtanult franciául, itthon olyan hamar el is felejtette. Mariann Pécsett jár francia tagozatos osztályba.

— Most, a körülmények ismeretében, a tapasztalatokat leszűrve, mi a véleménye: érdemes volt?

— Feltétlenül. Időnként jönnek hozzánk kollégák, akik ezután akarnak kiküldetésbe menni. Nekik is azt mondom, próbálják meg. Egyébként az ilyen jellegű kiküldetés gyermektelen házaspárok részére a legideálisabb — ha mindketten dolgoznak. Őszintén szólva anyagilag is úgy éri meg a leginkább. Gyerekekkel talán nehezebb, de szebb.

— Gondolom, most ezek a hónapok a be-, pontosabban a visszailleszkedés hónapjai, miután örökre búcsút mondtak Algériának.

— Szó sincs róla. Dolgozni talán — elsősorban a gyerekek harmonikus fejlődése miatt — mór nem megyünk vissza, de néhány esztendő múltán egy kicsit körülnézni, mindenképpen szeretnénk.

— Némi irigységgel kívánom, hogy úgy legyen — és köszönöm a beszélgetést.

GYURICZA MIHÁLY

Voltak korok a magyar történelemben is, amikor a lakosságot az éhínség tizedelte. Nem volt meg a mindennapi kenyér, amelynek kérését pedig naiponta imába foglalták elődeink és nagyon keményen meg is dolgoztak érte. A ma élő nemzedék idősebbjei még jól emlékeznek a 40-es esztendőkre, a kenyérjegyre, s arra a néhány falatnyí kenyérre, amit a jegyre lehetett kapni —, ha éppen volt. Hosszú sorok álltak a fűszeres előtt, s a boltos nem egyszer közölte: a kenyér elfogyott, menjen mindenki haza, hiába várnak, s hiába van jegyük —, kenyér nincs.

A magyar munkásmozgalom jelszavaiban is gyakran visszhangzott a kenyér követelése. „Munkát, kenyeret!” — hangzott a hármai cas években a műn kanéi kútiek népes seregének követelése Budapest és a nagyobb vidéki városok utcáin.

Napjainkban is akad gond — főleg a hármas ünnepek alkalmával. De ma már olykor az is gond, hogy a kínálatból vajon mit válasszunk? Vigyük-e a fehér, vagy a rozskenyeret? Kérjük-e az alföldit, vagy a krumplis kenyér kerüljön-e az asztalra? Ezek természetesen egészen más jellegű gondok, mint amikor nem volt kenyér.

KIRÁLYI AJÁNDÉK ÉS KITÜNTETÉS A FINOM KENYÉRÉRT

A kenyér tehát minden korban foglalkoztatta az embereket. A királyok is emberek voltak, s a sok finom falat mellett szívesen ették a friss, ropogós, jóízű kenyeret.

Hírét vette egyszer a király Becsben, hogy Tolna megyében, Szent-iLőrihcen (ma Sár- szentlőrincnek tiszteljük e községet), él egy nótárius, egy királyi alattvaló, aki csudafinom kenyeret tud készíteni. Ezért hát a király úgy rendelkezett, hogy asztalára vigyenek ebből a finom kenyérből, de tüstént. Valószínűleg futár jött és futár ment, vitte a kenyeret a fővárosba, Bécsbe, egyenesen a király asztalára. A király megízlelte, s mert kedvére való volt a foszlós, puha, jó ízű, szép küllemű kenyér, úgy határozott őfelsége, hogy gazdagon megjutalmazza a sárszent- lőrinoi nótáriust. Királyi pecsétes írásba foglaltatta tehát az ajándékozásit, s ezt az ajándékokkal együtt elküldte nemes Tolna vármegyéhez, ahol intézkedtek, hogy a Karok és Rendek jelenlétében a megye egyik vezető politikusa adja ót a királlyi ajándékot és a kitüntetést. A kitüntetés pedig nem volt más, mint egy aranyból készült érme, és 12 aranypénz. A jegyzőt hívták a megyére. A gyűlésteremben szinte szólni sem tudott a nótárius a meg- hatódottságtóí. A saját sütetű kenyerével nem akart ő ország- világ előtt szerepelni, nem akart ő királyi kegyet — csak szeretett enni, s ezért kísérletezett, s találta fel a szóban forgó kenyeret.

Az eset nem mese, hanem megtörtént valóság. A sárszent- lőrinci jegyző neve Beck Dávid volt. Rólla ennél többet, mint amit leírtunk, nem. is jegyzett fel a történelem. Nem tudjuk, jól képviselte-e jobbágyainak érdekeit, miként intézte a rábízott ügyeket, szereit ék-evagy sem a község lakói. A községi iratok az idők forgatagában eltűntek, valószínűleg megsemmisültek. De azt tudjuk, hogy feltalálta: miként lehet „földialmás” kenyeret sütni. Nem vitatható, hogy e felfedezésével jelentősen hozzájárult a „gabona-probléma” megoldásához, ahhoz, hogy nagyobb kenyér kerüljön az asztalra. A „földi-alma" — azaz a krumpli —, kímélte a búza- és rozsíké'sz léteket.

1805. szeptember 18-án vette át Bedk Dávid a királyi kitüntetést és az ajándékot a generális kongregáción (a megyegyűlésen). A kitüntetést Ap- ponyi Antal adta át a következő szavak kíséretébe •: „Tekintetes Statusok és Rendek !

Hallgatásba el nem temethetem felgerjesztő vigasztalásomat, melyet szül va'l’a szivemben mostan dlitsőségesen uralkodó Felséges Urunknak megyebéli Szent-Lőrinc helységünk nótáriusához, Beck Dávidhoz jároló kegyelmessége. Tuttokra vagyon a tekéntetes Statusoknak és Rendeknek, hogy ezen betsül'etes és jóra törekvő Hazánk polgárja azon érdeméért, hogy jó kenyér készítése módját a földi aímábul feltalálta, Felséges Urunk által egy aranyból készült érdem-pénzzel, úgy nevezett Nummismá- val és azon túl tizenkét aranyakkal megajándékoztatott légyen. Ugyanis már megérkezvén ezen kegyelmes ajándékok, azoknak díszesebb által adásokkal ezen jeles közgyülekezetekre a tekéntetes Statusoknak halasztani kívántam. Méltán érzem én és érezhetjük mindnyájan az örömnek bőségét ezen tiszttételnek alkalmatosságával. Mert élő példáét vagyon melly nagy kegyelemmel és szorgalmatossággal fogadja Felséges Fejedelmünk mind azon eszközöket, melyek az alatta valóinak ínségei és rövidségei enyhítésekre szolgálhatnak. Élő- .példánk vagyon Felséges Urunknak Beck Dávidhoz járult kegyeimében, hogy oily nagy lelkű Fejedelem alatt élni vagyon szerentséhk, kinek kegyes gondviselése minden alatta valóra egyetemben kiterjed; sőt kinek attyal sze- retete minden sorsú és állapotban lévő fiait magában kap- tsolja, és aki a megjutalma- zásban csak az érdemnek mivoltát tekénté a megkülönböztetésben. De téged, Beck Dávid, Fejedelemnek hív jobbágya, s hazánk jóra törekvő polgárja, téged, mondám illet legközelebb e mai napnak dísze, die Append'itur Nummisma. íme viseljed ezen felséges ajándékot, mint királyi kegyelemnek béllegét, és détséretes tettednek jelét, szolgáljon ez néked mindenkor ösztönül arra, hogy hűséged Felséges Urunkhoz hasznos törekedéseid az Hazád1 és polgártársaid boldo- gítósára szüntelen öregbedjen. íme, tovább által adom a tizenkét aranyakból álló királyi ajnádékot is, s egyszersmind szíveisen kívánom, hogy a mindenható Isten számos esztendőkig éltessen.”

*

Nem. vitathatja tehát senki elsőségünket. Hiteles királyi irat és a nemesi megyegyűlés jegyzőkönyve, valamint a közgyűlési iratok tanúsítják: Tolna megyében találták fel a krumplis kenyeret. Igaz, nem krump- lipehellyel készült a kitűnő kenyér, hanem héjjában főtt krumplival1, amelyet megtörtek és belekevertek a tésztába. Az a kenyér nem száradt ki, akár egy héten ót is lehetett belőle szelni.

Tolna megyéé tehát az érdem. Nem. rajta múlott, hogy egy időben elfeledkeztünk róla, s nem. juthattunk hozzá. Helyette ettük — és esszük ma is — az ecettel vagy más eszközzel savanyított kenyeret, mert úgy mondják, ezt kívánja meg a technológia. Valószínűleg kevesebb menne veszendőbe, ha Beck Dávid receptje szerint készülne a mindennapi — a királyoknak is tetsző, finom, omlós, ropogós héjú, piros, jól megkelt, jó illatú kenyér.

K. BALOG JÁNOS