Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-13 / 215. szám

1981. szeptember 13.

^jÉPÜJSÁG 11

Simsay Ildikó kiállítása Szekszárdon

játos eredeti világ épül, melynek tárgyi valósága együtt él és hat az anyagon átsugárzó gondolattal. Legszebben talán portréiban, melyekben a lét múlandósága helyett valóban a művészet múlhatatlan jelenlétét érezzük, a megmaradás örömét. A valóságot költészet szövi át, de ez a sejtelmes líra Simsay Ildikó képein nem ellágyulás, vágy az elérhetetlen után, hanem meggyőző érv, titkos bizonyosság, ami arra tanít — Platón szép szavával — hogy az élet érdemessé váljék arra, hogy végigéljük. Eredményeiben a festői látás szabadságát ismerjük fel, a képben élő világszerűséget, ami nem korlátozni akarja a látványt, hanem kiterjeszteni, felmutatva mindennek személyre szóló jelentőségét.

Engedjenek meg még egy kitérőt. Én úgy gondolom, hogy a művészet nem téma vagy motívum kérdése, hanem olyan új valóság, melyben szín és forma teszi érzékelhetővé az eszmévé nemesült gondolatot, az általánosba emelve a köznapit és a magasztost, a közérthetően természetest és az ezoterikus egyszerit. A

Ha így nézzük Simsay Ildikó képeit, költészettel teli gazdag világ kapuja nyílik met) előttünk, s az első lépések bátortalansága után egyre otthonosabban mozgunk benne. Csíak azt kívánhatom, a kiállítás minden látogatója érezze úgy, hogy hazatalált Simsay Ildikó képei között.

(Elhangzott a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumban, Simsay Ildikó kiállításának'meg- nyitásán.)

CSANYI LÁSZLÓ Fotó: Czakó Sándor.

A magyar művészetet az elmúlt harminc évben számos, gyakran egymásnak ellentmondó hatás érte. Az 50-es évek erőszakos sematizmusán átmenetileg megrekedt a képzőművészet fejlődése, az ezt követő visszahatás pedig megpróbált számos olyan törekvést is igazolni, amin az európai művészet már túljutott. Újra polgárjogot kaptak a két háború közötti időszak már klasszikusnak minősülő kezdeményezései, mint az absztrakt stílus, miközben tovább élt, sőt, a korszerűség látszatát keltette a posztimpresz- szionizmus, de már itt voltak azok a kusza, közös nevezőre alig hozható törekvések is, amiket neoavantgarde néven emlegetünk. Ennyi, egymást feltételező, de gyakran egymást tagadó hatás közepette a fiatal művészekre súlyos feladat hárult, mert ha nem akartak elmerülni a folyton fenyegető másodla- gosság tengerében, korán ki kellett alakítaniuk saját világukat, amit magukénak tudnak, a korszerűséget pedig azzal valósítják meg, hogy itt, a mi életviszonyaink közepette, de egyben jövőbe mutató érvénnyel korszerűek.

Ha végigtekintünk azon a nemzedéken, amelyik valamikor a 60-as években indult, legjobb teljesítményeiket tekintve, úgy • érezzük, végeredményben szerencsés nemzedék ez, mert a sematizmus időszakát már csak tanulságként, szinte történeti távlatból szemlélhette, s a legjobbak tehetségük belső sugallatát követve indulhattak el hivatásuk útján. Szándékosan hangsúlyozom a legjobbakat, mert őket nem az alkalmi, s gyakran nagyon is arrogáns divat vezette, ami a művészet tagadásáig is eljutott, hanem az egyre jobban megvilágosodó, eredményekkel igazolt szándék. Simsay Ildikó ezek közül való.

Végigtekintve festményei, rajzai során, azonnal feltűnik, hogy Simsay Ildikó valósága nem egyezik a mindennapi élet közvetlen tapasztalataival, de nem szabad elfelejtenünk, a művészetnek nem lehet célja a valóság átmásolása, olyan megkettőzése, amire azt szokták mondani: „csaknem megszólal”.

Az igazi műalkotás egyébként mindig megszólal, csak meg kell érteni szavát, mert — He gél érzékletes megfogalmazásával — lét ez, tárgya formájá ban.

A művészet mindig egy lehetőség megvalósulása, midőn a jelenségek közül emeli ki az egyszerit, s valósága egy olyan jelenlét érvényét hordozza, amit mindig személyes részvételünk igazol. Simsay Ildikó művészete természetesen a valóságból táplálkozik, de tárgyai szublimálódnak, már csak emlékezve múlandó létükrre, mert azzal, hogy megvalósultak, egy új értékrendszerbe kerültek, s emberi jelentések hordozóivá lettek. A vonalak, színek és formák átszellemült költőiségéből egy saLacika

Festő

Anyám emlékére

meg a régi festmény szerkezetét. Jobb a régi mesterek újonnan feltárt alkotásait a mai nézők szeme elé tárni, mint a restaurátor „saját mesterségének” bemutatását. Jobb az eredeti, esetleg hiányos részlet, mint az idő „kiplasztikálása”. Mielőtt egy restaurátor hozzányúl a régi festményhez, mielőtt megkezdi a színek kikeverését, tegye fel magában a kérdést: „Van-e erkölcsileg jogom egy ilyen lépéshez, kell-e az embereknek az ilyen munka eredménye?"

APN—KS

Ikonok ójjóvarázslói

Az APN tudósítója felkérte Szavelij Jamscsikovot, a neves szovjet restaurátort és művészettörténészt, hogy válaszoljon néhány kérdésre.

— Nemrég Jaroszlavlban jártam, ahol az ottani restaurátorok szinte csodát műveltek. A Szpasszkij kolostor — Jarosz- lavl egyik központi emléke. A kolostor szent kapuit 1564-ben freskókkal díszítették Rettegett Iván cár parancsára. Az orosz művészek által készített freskók számos viszontagságon mentek keresztül. A pusztító támadások, tűzvészek, átépítések és a gondatlan, felületes restaurátori munka miatt ezek a falfestmények súlyos állapotba kerültek.

Jelena Jugyina, a helyi restaurátorműhely festményrészlegének vezetője és fiatal, jól felkészült munkatársai rövid idő alatt gyönyörűen rendbehozták a 314 négyzetméternyi alapterületű falfestményt. Gondos ke- zemunkájuk nyomán újjászületett a nagy értékű műkincs.

— Cikkeiben és könyveiben ennek a tudományágnak új módszereiről is beszél. Milyen új eredmények születtek azóta?

— Mi jellemzi napjainkban a szovjet restaurátorok munkamódszereit?

— Ennek a tudományágnak is megvannak a maga szigorú törvényei, alapszabályai és követelményei. De, mindezek mellett, nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez — alkotó tevékenység is egyben. Ezzel magyarázható, hogy bizonyos stílusbeli és ecsetkezelésbeli különbségek léteznek. Az Állami Ermitázs, a Tretyakov Képtár műhelyei, a Restaurációs Főiskola, az Orosz Múzeum laboratóriuma és a többi intézmény — amellett, hogy szigorúan betartják az útmutatásokat, minden egyes feladat megoldására egyéni módszereket alkalmaznak.

— Milyen érdekes munkákon dolgoznak az utóbbi időben a szovjet restaurátorok?

tékrétegei. A képekről az igen vékony festékréteget ma már gép választja le. Ezen a téren szép eredményeket ért el az Állami Restaurátor Intézet. Egy XVI. században készült ikonról sikeresen távolították el a kétszáz évvel később felvitt festékréteget. Ők állították eredeti pompájukban helyre az Usz- penszkij székesegyház (Moszkvai Kreml) XVII. századi freskóit.

— Mi a véleménye az idők során elpusztult festmények helyreállításáról?

— Bonyolult probléma ez, amelyre nehéz egyértelműen válaszolni. Engedje meg, hogy a saját álláspontomat elmondjam. Annak a híve vagyok, hogy a restaurátor ne bontsa

— Állandóan keressük azokát az újabb módszereket, ame- A moszkvai Kreml helyreállítása. A régi festményt infravörös

lyek segítségével elválasztha- fénysugárral világítják át.

tők a különböző századok fes- ________________________________________________________

K

önyv - a céhbehívótáblákról

Takaros köntösbe öltöztetett könyvecske jelent meg a Corvina Kiadó „Kis iparművészet”- sorozatában. Címlapján a Szent Imrét védőül választó „közönséges szexárdi bötsületes czis- mazia czéhnek" aranyozott szegélyű, rsfokó szellemben fara- gott-festett /gehívójelvénye csinál kedvet a tüzetesebb forgatáshoz. Szerzője, Nagybákay Péter a céhes ipar kutatásában ért el jelentős részeredményeket. Főként a múlt századig élő sajátos szervezet tárgyi emlékei foglalkoztatják. E munkájában a gyakorlati és jelkép funkciót betöltő, nem ritkán művészi megformálásé attribútumok közül a mostanáig figyelemre alig méltatott céhbehívótáblákat ismerteti gazdag illusztrációs anyag kíséretében.

Nem túlzás az új kötetet úttörő jelentőségűnek ítélnünk, mert valóban feltáratlan területen végzett vizsgálódásokról ad számot. Példának okáért az új, nagy néprajzi lexikon meg sem említi a funkcióját illetően meglepően egységes, alakjában, főként pedig elnevezésében roppant változatos táblácskákat. A szakirodalmi előzmények sem sok biztatót tartalmaznak. Inkább nevezhetnők szórványosnak a publikációkat, mint rendszeres munkabeszámolónak. A szerző számára is meglepő tény, hogy az eléggé egységes keretek között működő európai céhrendszer éppen a járatótáblák alkalmazásában már közel sem követett annyira közös utat. Elterjedését sem lehet általánosnak tekinteni, hiszen összefüggően egy viszonylag keskeny övezetben Közép- Európától, méginkább a Kárpát- medencétől Flandriáig használták. Talán eredetét is itt leljük. A másik szféra, ahol felbukkant. Itália, ahonnét —középkori kapcsolataink nyomdokán — ugyancsak elterjedhetett a történelmi Magyarországon. Vitathatatlan, hogy hagyománya nálunk élt a legtovább. A tanulmányíró okkal kockáztatja meg a feltevést, hogy a szokást kifejezetten „magyarországi specialitásként” értékelje. A tétel hihetőségét a tények mennyisége, dotálása megfelelően alátámasztja.

Könyvének két, egyenrangú része a gondosan felépített, jól tagolt szöveg és a szokatlanul bőséges képanyag. Közel 150 rajz és fénykép (közte több színes tábla) mutatja be a főbb típusokat, egyes korszakok stílusjegyeit híven közvetítő példányokat, egyszerű mestermunkákat és remékszámba vehető művészi alkotásokat. Alkalmat kínál a külhoni táblák, jelvények és a hazaiak összevetésére, az analógiák megfejtésére. Különösen a rajzok szerencsés elrendezését kell dicsérnünk. Csaknem teljesen szinkronban, fejlécként követik a szerző okfejtéseit, leírásait.

A sallangoktól mentes, érthetően fogalmazott írásmű bevezetésként a céhek történetét tekinti át. Nem bocsátkozik szakmai bonyodalmakba, de jelzi a részletes céhtörténeti monográfia hiányát. A céhek életéből kiindulva tesz kísérletet a behívótáblák fogalmának pontos meghatározására, kiemelve, hoqy a szakirodalom használta összefoglaló kifejezés hátterében számos, eqyező tartalmú elnevezés található.

Példák sorával mutatja be a fabulák funkcióját, mindennapi használatát, a „táblajáratás”- hoz fűződő jogi szokásokat, megsértésük következményeit. Történelmi és néprajzi párhuzamok elemzése nyomán vonja le következtetését: a céhtábla igazoló jegy, „a jogosított személy (céhmester) jelvénye" volt, s fontos hírközlő eszköze a céhek életének.

A kis táblák (kulcsok, botok, stb.) földrajzi elterjedésének kutatása vezetett az említett, merész feltételezéshez. Az tény, hogy a történelmi országhatárokon belül mintegy ötszáz behívójelet ismer a tudomány, míg más tájakon jóval kisebb gyakorisággal fordulnak elő. Itthon egyenletes a szóródásuk, talán csak a Szepességben nagyobb a sűrűségük.

Legterjedelmesebb fejezete a könyvnek a hazai behívótáblákat dolgozza fel. Tájak, szakmák szerint csoportosítja a legjellemzőbb darabokat. Komplex elemzésre törekszik. Művészeti, stiláris, heraldikai, ikonográfiái és technikatörténeti szempontból vizsgálja, összehasonlítja, bemutatja az anyagot. Nem hallgatja el — ez különösen becsülendő etikai mozzanat —, hogy munkáját az elhunyt dr. Nagy László gyűjtéseire alapozva végezhette el.

A kötet fontos része a szak- irodalom jegyzéke, s a határon túli nevek listája. Utóbbira szükség is van, mert a kettős névhasználat sok zavart okozhat. A képaláírások csak részben követik a szokásos módot. A régi és új elnevezést együttesen használja.

SALAMON NÁNDOR