Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
1981. augusztus 30. Képújság ti Történelem a hitelesség jegyében Hosszú apály után az utóbbi években nőni kezdett hazánkban a történelem iránti érdeklődés: filmek, tv-műsorok, mindenekelőtt pedig könyvek sora — és sikere — jelzi ezt. A jelenségnek nemcsak a történészek örülhetnek. Talán nem elhamarkodott a feltételezés, hogy mögötte a XX. század viharaiban megzavarodott, egyensúlyát vesztett történelmi tudatunk spontán gyógyulási folyamatának megindulása, vagy rosszabb esetben is a gyógyulás igénye rejlik. A legutóbb Hanák Péter az Élet és Irodalomban „viszonylagos nemzettudat"-ként diagnosztizálta a betegséget, de a baj konstatálásával egyidejűleg a gyógyszer is adva van: becsületes, jó történelmi írások nyomán remélhetőleg rövid időn belül képessé válik nemzetünk befogadni, megemészteni múltját a maga egészében, bonyolultságában, jó és rossz, fölemelő és lesújtó vonásaival együtt. Az annyiszor emlegetett nemzeti önismeret alapja — többek között — a jelenünket oly nagy mértékben alakító múlt ismerete, ehhez pedig a tárgyilagos, elfogultságoktól mentes írások segítségével juthatunk el, hiszen ma már a történetírásnak semmiképpen sem a régebbi elfogultságoknak az új elfogultságokkal történő korrigálása a feladata. A múltunk iránti érdeklődésnek ma is egyik központi témája a reformkortól a kiegyezésig terjedő időszak. Nem csupán az események drámaisága és a sok magávalragadó, fölemelő példa teszi fontossá ezeket az éveket, hanem az is, hogy teljes joggal érezzük bennük az alternatív megoldások fölmerülését, töprenghetünk ezek esélyeiről, az elődeink hibájából elmulasztott, vagy inkább balszerencséjükből elmaradt lehetőségekről. Noha történetírásunk e korszakról már jókora ismeretanyagot halmozott föl és tett hozzáférhetővé, az újabb nemzedékek elsősorban az új feldolgozásokból, új interpretációkból tájékozódnak, szerzik be ismereteiket. Ezért is figyelmet érdemel, hogy a közelmúltban számos olyan, kifejezetten a nagyközönségnek szánt könyv jelent meg, amely alkalmas arra, hogy ismét elgondolkozzunk e sorsfordító éveken. Sikerük, kelendőségük titka minden bizonnyal ugyanaz, ami az éledező történelmi érdeklődésnek is az egyik kulcsa: a hitelesség igénye. Közvéleményünket (sőt korunkat) látható módon erősen foglalkoztatja a történeti igazság kérdése, ezért olyan népszerűek a hamisítást, ferdítést igen nehézzé tevő dokumentum- jellegű műfajok. A hitelesség terén kétségtelenül verhetetlenek az eredeti források, az események fontosabb szereplőinek nyilvános megnyilatkozásai pedig sok esetben mindennél jobban adják vissza, mi foglalkoztatta egykor az embereket. Jó ötlet volt a Magvető Könyvkiadó részéről sorozatot indítani Gondolkodó magyarok cimen, közzétéve történelmünk, művelődésünk néhány klasszikus dokumentumát. Többek között modern nemzettéválásunk és államfejlődésünk néhány alapkérdéséről olvashatjuk Széchenyi (A Magyar Akadémia körül), Kossuth és Deák (Párbeszéd a kiegyezésről) álláspontját. Szubjektivizmusuk ellenére hitelesként szokták olvasni a visszaemlékezéseket, és ez igy lesz azzal a szokatlan történelmi rekonstrukcióval is, amire Cseres Tibor vállalkozott. Én, Kossuth Lajos címen megírta, azaz inkább összeállította azt a memoárkötetet, amit Kossuth nyolcvanöt éves korában papírra vethetett volna. £ képzelt önéletrajz nagyrészt Kossuth ténylegesen megirt levelein és beszámolóin alapul, tehát hitelesen adja vissza hőse szubjektív véleményét, ítéleteit. Sajnos, azonban az olvasó nem tudja megállapítani, hol beszél valóban Kossuth, hol pedig a ma élő szépíró. (Nagyjából ugyanezt a témát a hitelesség és bizonyíthatóság iránti igénynek messzemenőkig eleget téve dolgozta föl Szabad György Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében című három éve megjelent munkája.) Parázs a hamu alatt. Világostól Solterinóig — a cím is jelzi, hogy a Bach-rendszerre! szemben kibontakozó nemzeti ellenállás a tárgya Nemeskürthy István újabb könyvének. A szaktudomány minden bizonnyal ebben is jócskán fog találni birálnivalót, vitathatatlan érdeme azonban a sok eredeti kordokumentum, köztük számos, inkább irodalmi, mint szokványos történeti forrás, amelyekből hosszan idéz, növelve igy az egész könyv értékét, szavahihetőségét. A történetíró tudományosságával, tárgyilagosságával, s az utókor ismeretei adta bölcsesség birtokában ismerteti Széchenyi István döblingi éveit Kosáry Domokos. A sajnálatosan kevés kézbe eljutott Napló után most ismét közelről, belülről ismerkedhetünk meg a páratlan tehetségű politikai elemzővel, az önelégülten kérkedő zsarnoki rendszer felszínes eredményeinek és nagy hazugságainak gyilkos gúnyé leleplezőjével. A Kosáry által imponáló bőséggel elénk tárt történelmi kutatási eredmények csak hangsúlyozzák, alátámasztják, mennyire alaposan ismerte világát, hazáját még az elmegyógyintézet falai közé zárva is a szellemi erejének ismét teljébe jutó Széchenyi. Kár, hogy a könyv alapján a híres Blickből jórészt csak a külpolitikai és közjogi fejtegetéseket ismerjük meg, holott a Bach-rendszer belpolitikájáról írottak — ha lehet — még tanulságosabbak. A történelmünk iránt érdeklődni most kezdő közönség az itt említett és az utóbbi években megjelent többi hiteles forráskiadványt és mértéktartó, kiegyensúlyozott feldolgozást forgatva ráébredhet, hogy e megpróbáltatásokkal teli, de feledhetetlen korszak hősei a körülmények hatására maguk is változtatták elképzeléseiket. A nemzet által követendő utak kérdésében mind jobban eltértek egymástól, ám ahhoz nem fér kétség, hogy hazájukat mind a lehető legjobban akarták szolgálni. Vitájukat egyértelműen az utókor sem döntheti el. E korszak nagy alakjainak pályáját tanulmányozva kirajzolódik az emberi tényező, az egyéniség szerepe a történelemben, amit a marxizmus vulgáris felfogása sokáig elhanyagolt, egyoldalúan kezelt. Számunkra a legfontosabb tanulság talán mégis az, hogy történelmünk szerencsétlenül végződő nagy kísérletére, 1848—49-re nyugodtan tekinthetünk vissza büszkeséggel, hiszen bukásában is maradandó eredményeket hozott, a világ pedig akkor ismerte meg a magyar nevet, s ez a bemutatkozás — mint az emigráció fogadtatása, a hazai ellenállás értékelése és a nemzetközi politika figyelme igazolja — korántsem volt sikertelen. A XIX. század nagy kérdéseiben íróink, történészeink már mind kevésbé féltik a közönséget a tényéktől, az egymásnak helyenként ellentmondó forrásoktól, sőt éppen ezekben látják a „nagykorúsitás" legjobb eszközét. JESZENSZKY GÉZA Szabady Veronika kerámiái Szabady Veronika Szekszár- don, az Augusz-ház mögötti füves térségen állította ki kerámiáit, s nem is találhatott volna jobb helyet ezeknek a szép munkáknak, melyek Borsos Miklós Liszt-szobra mögött szervesen, magától értetődő természetességgel illeszkednek a nemesen egyszerű környezetbe. Szabady Veronika ugyanis már eleve természetes térbe, élő környezetbe tervezte munkáit, ellentétben a kerámia mai általános gyakorlatával, midőn jobbára a iakás mellékes díszéül szolgál csupán. Itt többről van szó, s anyaga is a természettel való közvetlen egységet sugallja, hisz az agyag simult legelőször az ember kezéhez s évezredek óta egyaránt szolgál apró-cseprő háztartási eszközök és kultikus tárgyak, vagy éppen díszedények anyagául. Szabady Veronika munkái is az állandósághoz alkalmazkodva, mintegy ezzel gazdagítva a természeti hátteret. Napjainkban a kerámia új virágzását éli, de Szabady Veronika túllép a népi hagyomány egyre jobban elüzletiese- dő divatján, ahol az iparszerű termelés már a giccstől sem idegenkedik. Közvetlen elődeit keresve, talán Gorka nemesen egyszerűsített formáira gondolhatunk, míg szobrászati törekvéseiben Borsos Miklós győri márványtorzójának ihletésére ismerhetünk, de Szabady Veronika szívesen indul távolabbi ösztönzések nyomában. A görög vázaformák lebegnek szeme előtt, az amphora, az oino- choé, az olpé klasszikus vonalai élednek meg vázáin, de nem elégszik meg a formával, a vizet is segítségül szólítja, s a vázákból, a modern és rendszerint zakatoló mobilokra em- léleztetve, de azokkal szöges ellentétben, víz csordogál. A mobilok gépi szerkezetével szemben itt minden magától értetődő, hisz a víz éppúgy őselem, mint az agyag, s a kettő szerencsés kombinációja természetes mozgást jelent, midőn egymást kiegészíti, egymást feltételező egységet teremtve. Nemes, egyszerű formák, melyekben legtöbbször ott érezzük a szerkezet megfontolt biztonságát, a nemes arányérzéket, s a művész világos szándékát, hogy a természettel együtt dolgozzék. Szándék és megvalósulás csak egy munkában nem tud találkozni. Nagyon is erőMŰVÉSZET teljesen formált nőszobra épp úgy emékeztethet a willendorfi, mint az úgynevezett kökénydombi Vénuszra, de lehet a Magna Mater vagy Rhea Kybe- le is, ugyanakkor a szüntelenül patakzó vízzel az élet forrását példázza. De az arányok zavarók, az alak súlyosságához képest itt már-már csak jelképes a vékony sugárban feltörő élet vize. Szóvá kellett tennünk, mert a nemes gondolat és a megoldás ebben az esetben nem felel egymásnak, de ez a kivétel, mert Szabady Veronika munkáira általában az ellenkezője a jellemző: a szerkezet biztonsága, a formák magától érte- tődöttsége olyan gondolatiságot hordoz, ami eggyé tudott válni választott anyagával. S azt is hozzá kell tennünk, hogy a hagyományos értelemben vett kerámia új, az eddigieknél gazdagabb lehetőségeit találta meg, amit szekszárdi kiállítása épp úgy bizonyít, mint jó néhány köztéri munkája, melyeknek száma remélhetőleg a jövőben gyarapodni fog. CSÁNYI LÁSZLÓ Fotó: Bakó Jenő
