Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-20 / 195. szám

IO NÉPÚJSÁG

1981. augusztus 20.

CSANADY JANOS:

Apám

Apám a sírban, föld alatt, felette zengő madarak vagy téli fénylő hópihe, vagy véres őszi rozsdafolt.

De rég volt, de rég volt:

A futballpályán ő védte azt a szakadt-hálós kaput klottnadrágban, s ha elkapott

egy labdát, kezét meglengette, ollószorító ujjait, szétterpesztve emelte égre, mint az akácfák ágaik.

Emlékszem a tavaszi fényre, és a vasalt ruha gőzére, egy volt lakása, műhelye, otthonának is hűlt helye

ma már, ahol1 romlik, szakad fal és tető — az ég alatt lesz maholnap a csöppnyi folt, hol születésem helye volt;

álltam-e Apám helyibe?

Nem mondja meg, csak az ige, de állok itt, hol van remény, s még nem dadog a költemény,

tűbe-húzott pontos sorok varrják versbe süppedt sírod, Apám. S ha rád hasonlítok sbrsod és sorsunk áldassék.

Darvas József:

Országház

(RÉSZLET AZ ÍRÓ VÍZKERESZTTÖL SZILVESZTERIG CÍMŰ REGÉNYÉBŐL)

Péter-Pál napján kezdtük az aratást. Az árpa már teljesen beérett. A búza kicsit még tejes volt, de a gyökere már megszakadt a rek- kenő száraz melegben. Mire végzünk az árpával, azt is lehet vigan kezdeni. Nem baj, ha kicsit nedves is. Inkább a keresztben érjen be teljesen, mint hogy elfolyjon az utója.

Ketten arattunk a feleségemmel. Én kaszáltam, ő szedte a markot. Kicsit nehezen mozgott már a hasától, nehezére esett a hajla- dozás. Azért bírta, nem panaszkodott egy szóval se. Igaz, én se siettem túlságosan, hogy győzze. Így kettesben nem is arattunk volna le egy hónapon belül. Rajtunk kívül még két kasza vágta. Azok holdszámra arattak. Ötven kilóért fogadta föl őket a gazda.

Napközben sűrűn kijött megnézni, hogy haladunk.

— Gyorsabban is rángathatnád azt a kaszát — mondta nekem. — Így nem lesz egy hold se naponta.

— Nehéz mán a Julis. Más marokszedő kéne. Haladnék én előtte, akár a szél, csak győzné szedni.

Erre nem szólt semmit. Tudtam, úgyse fogad föl mást. Inkább elnézi a lassú munkát, mint külön fizesse, amikor van szolgáló.

A másik két emberrel se volt megelégedve.

— Kicsi rázik a lábán, ha így megy! — kiabált rájuk.

Azt meg kell hagyni, volt valami igazsága, mert csakugyan lassan mozogtak az emberek. De nem is csoda, egyik se volt már valami fiatal. Egyikük méghozzá rokkant is. A vállába kapott golyót a háborúban. Azt szokta még most is fájlalni.

— Megérzi még mindig az egész napi kaszálást — szokta mondogatni. Az is baj volt náluk, hogy borzasztó hitványul táplálkoztak. Früstökre, ebédre mindig együtt ültünk le a keresztek alján. Reggel kenyeret ettek vöröshagymával. Délben hozott nekik az asszony valami kis levest. De mi az a lötty ilyen melegben? Félóra alatt kiizzadja az ember, és alig kezdi meg a munkát, már üres is a has. Csak éppen mondhatja, hogy evett.

— Szalonnát kellene fogyasztani maguknak — mondtam. — Sokat. Attól van erő. így kidűlnek pár nap alatt.

— Azt ám. Könnyű azt mondani, de nehéz megtenni, ha nincs. Vágni nem vágtunk, venni meg nem tudunk, mert nincs hozzá tehetség. Drága az nekünk, akár az arany.

A mi szalonnánkból adtunk nekik néha egy- egy darabot. Sokat nem lehetett, mert nekünk is ugyan kimérték. Annyiból azért jó volt, hogy nekünk elég rendes volt a kosztunk. Mindennap volt valami hús, ha avas is. Néha még csirke is került.

Az emberek közül az egyiket ismertem úgy hírből. Tavasz elején sokat susogtak róla a faluban. Azt beszélték — nekem anyám mondta el egy vasárnap, mikor hazamentem tisztálkodni —, hogy az a tizenhat éves lánya, aki olyan hirtelen halt meg március elején, talán a saját testvérétől lett volna terhes. Nem tudom, hogy mi igaz belőle. Én nem mernék rá mérget venni, de lehetséges. Úgy mondták, akik közelebbi ismeretségben voltak velük,

hogy sok gyerek van, és egymás mellett szoktak éjjelenként feküdni a földön. így történhetett volna meg tán az a dolog. Az anyja próbált vele valamit csinálni lúdtollal meg ilyesmivel és attól pusztult el. Anyám ezt csak úgy súgva mondta nekem, és olyan biztosan, mintha saját szemeivel látta volna az egészet. Kezdetétől a végéig. Még egyszer mondom, hogy én nem tudom, igaz-e? Lehetséges, mert ilyen dolgok szoktak itt előfordulni. Még furcsábbak is. Könyvben se írnak olyanokat. Legtöbbször persze csak egymás között susognak az emberek. Hangosan egy se meri fölpanaszolni. Ahol ennyien élnek kis lyukakban összezsúfolva, mint a disznók az ólba, és egymás mellett hencse- regnek, szalma derékaljon a földön, bizony nem lehet csodálkozni, ha állattá lesznek az emberek maguk is.

Most egyik fia szedte utána a markot. A másik embernek lány volt a marokverője. Fiatal volt mind a kettő. Mindjárt észrevettem rajtuk, hogy nem sokat csinálhatták még ezt a munkát, mert látnivaló ügyetlenül eklendeztek a kukával, és elmaradoztak fél rendekkel.

— Nyilván nem lesz meg a hold se estig — mondták nagy búsan, hogy leültünk ebédelni a kereszt hűvösébe. — Rossz napszám ez így.

— Mikor lesz itt a cséplés? — érdeklődtek tőlem, mint bennfentes embertől.

— Még learatva is sokára lesz. Miért kérdezik?

— Jó lenne minél előbb. Köllene a búza. Most is a kölcsönt esszük már.

— A géptől vihetjük egyenesen az adósságba. A padlásra egy szem alig kerül belőle.

— Csak keresnek valamit a gépnél is.

— Az kevés kitelelni. Még gépet, is csak kapjunk.

Hát tényleg nem sok, amit ott tudnak keresni. A legtöbb családnak itt már tél utóján nincsen kenyere. Ami keveset tavasszal—nyáron megkeresnek, nem elég egész évre. Még húzza őket az adósság is. Mert mindnek van. A tavaszi hónapokban hitelre vesznek mindent. Sót, paprikát, ecetet. Azt meg kell adni, akárhogyan is, mert legközelebb nem kapnak.

Ezeket a panaszokat igy rendre mindenkinek elmondják. Nekem is. Pedig éppen olyan jól tudom, mint ők. Hogy nincs egy lepedő, ágyciha az ágyon, van egy kis összekopasztott tollúk, de nem tudják vánkosnak, dunyhának megcsinálni, mert nincs vászon. Kiszolgált kabátokkal takaróznak. Én is ezt csináltam egész életemben. De mikor igy más szájából hallottam elmondani, rosszabbnak láttam. A maga nyomorúságát megszokja az ember. Lassan el se tudja képzelni, hogy másképpen is lehetne. Csak ha nagyon üres a has, akkor kezd gondolkozni.

Mink Julissal ezek mellett egész előkelőek voltunk. Igaz, egész napunk a gazdáé, de legalább egyelőre arról nem kell gondoskodni, hogy mi lesz holnap? Mit ér az ember a szabadságával, ha nincs hozzá egy darab kenyere? Azért, mikor fölkeltünk az evésből, mind a ketten nagyon csöndesek voltunk. Mert egyszer mink is megöregszünk, és akkor mi lesz? Ki gondol velünk?

— Nekünk nem kell annyi gyerek — mondta Julis, ahogy már jól bent voltunk a renddel.

— Iszen éppen jól kezdtük — mondtam, és ezen önkéntelenül is elnevettük magunkat.

SZERGEJ MARKOV:

Hunyadi István:

Ismeretlen Erzsi - vonaton

Igazság szerint alig tudok rólad valamit. Nem ismerem sződ- ligeti otthonod, ahol egyedül élsz, talán kerted is van, talán nincs. A folyópart előrebukó fűzeit látod ablakodból vagy a Naszályt. Naponta eljársz a közeli városba, a gyárba. Kezeid széles, paraszti kezek, de ujjaid túl hajlékonyak, simák ahhoz, hogy keményebb munkára használd. Nem tudhatok rólad csak annyit, hogy egy szőke kisfiúval szálltál fel Siófokon. Ahogyan nézted, az anyák rejtélyes-sugaras tekintetével, végigsimítottál a legényke csupacsont vállán, s ahogyan csókolgattad, ki kellett találnom, hogy a fiad, akivel ritkán vagy együtt. Te se lehetsz több huszonhat évesnél, félig gyerekasszony, habár zöldes szemeid sűrű megalkuvásokról, de szigorú önfegyelemről is vallanak. Szép is vagy, ahogy a virágok lenyesett szárral kerülnek kosarakba, hogy ideig-óráig pompázzanak. Arcod se mindennapi. Keskeny, ideges orrvonalad, az ajkak közötti játékos hajlatoddal, lágyan előreszökő állóddal, koromfekete, merev fürtjeiddel.

Minden más lényegtelenné oldódott körülötted, mozgó sziluettekké, nem vettél tudomást útitársaidról.

Kizárólag őmiatta voltál jelen, a szőke kisfiúért.

Később megszólítottalak:

— Honnan, Erzsiké, és hová?

Megütődve néztél rám, de gyanakvás nélkül.

— Miből tudja, hogy Erzsiké vagyok?

— A monogramról. A retikül- jén az E betű.

— Hát persze. Nem nehéz kitalálni.

Résnyire nyitottál ablakot, egyre tágult az a rés, titkolózás nélkül, mintha magad akartad volna fölfedni intim gondjaidat. Talán idősebb korom is egyik érved volt, hogy megbízhatsz bennem.

Emberfeletti, nehéz terheden akartál könnyíteni? Lehetséges.

Gyanútlan voltál, nem sejtetted, hogy érdeklődésem több egyszerű férfikíváncsiságnál1. Amit megtudtam rólad, szokatlan erőfeszítés, szüntelen ismétlődő próba, hogy anyának megmaradhass. Nagyberényből származtál Sződligetre. Anyád és a „dédi” itt élnek Somogybán, vállalták apátion fiad, mivel elváltál, egész embert követelő munkát végzei, s a nagyszülői gondoskodás szükségből pótolhatja az anyait. Mégse nyugodtál bele, hogy elszakadjon tőled Janika. Vágyakoztál utána. Ezért ingázol kéthetenként, szabad szombatokon és megtoldod ünnepeid a hétfői nappal. Kisfiad hozod és viszed, hogy anyáskodhass. Közel hét órát utazol busszal és vonaton, s a rövid lejáratú örömért többször is fordulsz. Nem tör össze az út, még annyira fiatal vagy, nevetgélsz is, mire ne futná erődből azért, aki csak a tiéd.

Meghökkent csodálat lepett meg engem, vizsgálódót, szán- déktalan vallomásoddal, te, ismeretlen Erzsi. Nem tudtál róla, hogy alig járható magasságba emelkedtél. Igy mesélted:

— A fiam játszópajtásáról is gondoskodtam, elhívtam mellé Erikát.

— Ki az az Erika?

*r

— A Túri Erika, Jani féltestvére, férjem új házasságából. Ö háromesztendős.

— De Erzsi — néztem rá megütődve. - Ne haragudjon a furcsa kérdésemért: szereti maga azt a kislányt?

— Mint a magamét - felelte. — Hiszen egy apától vannak. Semmiről se tehet az a csöppség. Miért ne szeressem? Jani és' Erika egymáshoz tartoznak ketten. Ne érezzék ők a szülői viszályt, össze kellett kötnöm, amit a változékony férfitermészet és az emberi törvény szétválasztott.

Kifelé, a tünedező fák irányába fordultál, eltöprengtél kicsit. Szádról se hervadt le a mosoly. Aztán tovább játszottál Janikával.

Egy csíráját a kikeletnek Nektek örökbe hagytam,

És gépem elrepül Keletnek A vörös pirkadatban.

Utam a menny vezérli,

A hegyek és a csillagok,

És aztán majd egy égi Stewardess karján meghalok.

(Ircsik Vilmos fordítása.)

Balaton-part

(Kiss Attila rajza)