Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
6 ^ÍÉPÜJSÁG ' 1981. augusztus 2. — A nyugdíjas pedagógussal, a Pincehelyen folyó honismereti munka spiritusz rektorával, a Népújság — újabban ritkán jelentkező — tudósítójával vagy a kultúrház vezetőjével beszélgessek? — Magára bízom a választást, de azért megjegyezném, hogy egyik funkció sem választható el a másiktól. Pontosabban: valahány úgynevezett nem kötelező munkám eredője az, hogy magyar irodalom, történelem és kézimunka szakos tanár vagyok. | Mőst is? — Nyitván airra> gondol; hogy rrráröfi éve nemi tainlítalk. A vállalsz mégis az, hogy igen, most is. Sok egyéb mellett az késztet a tevékenykedésre, -hogy bár az életem jó időre elkanyarodott innen, nagyon szeretem a szülőfalumat, Pincehelyt és lakóit. Úgy tapasztalom, hogy a szőkébb hazához való ragaszkodás mind kevesebb fiatal földim jellemzője lesz. Itt elsősorban persze azokra gondolok, akik úgy mennek el másutt szerencsét próbálni, hogy egy idő után látogatókként is csak ritkán látni őket itthon. Pedig so_k a szeretnivaló Pincehely múltjában, jelenében, és hiszem, hogy a jövőjében is. — Sorolhatom az utóbbi mondat alapján az elégedett lokálpatrióták közé? — Ha lenne hajlandóságom az elégedettségre, szót fogadnék azoknak, akik egyre hevesebben buzdítanak arra, hogy bánjak takarékosabban az energiámmal, viselkedjek végre nyugdíjashoz illőbben . . . — Személyes ismeretségünk nem túl régi keletű, de annak alapján, ameny- nyire megismertem, nem tudom tétlenül elképzelni. — Azt hiszem, nem is vagyok képes tétlenségre berendezkedni — amíg erővel, egészséggel győzöm. Valószínű, ezért nem is leszek soha százszázalékosan nyugdíjas. Már csak azért sem, mert a község és az emberek dolgai mindig jobban érdekeltek, mint a magaméi. — És másokért megéri kétfelől is égetni a „gyertyát"? — Provokatívnak érzem ezt a kérdést. . . Nem magyarázná meg? — Bocsásson meg, de manapság annyian mondják, hogy nem érdemes nyüzsögni másokért. Főként azért nem, mert akkor nem jut elég idő a „csak saját" boldogulásra. Ami állítólag mindennél fontosabb. Legalábbis egyeseknek. — Sajnálom azokat, akik ezt hangoztatják.' Azt kívánom nekik, hogy e mentalitásukkal időben tudjanak leszámolni. Elég sokszor tapasztalom, hogy a csak magának élő ember rendszerint nem boldog ember. — Sokan vannak Pincehelyen azok, akik önhöz hasonlóan gondolkodnak? — Igen. Akkor is sokan, ha nem mindenkinek azonos tőről fakad az indítása. Ezt ne értse azért úgy, hogy már elegen vagyunk. De, hogy egyre többen, az biztos. Különben, amikor úgy feleltem, hogy lokálpatriótaként elutasítom az elégedettséget, arra gondoltam, járhatnánk jóval előrébb is a fejlődésben. — De hiszen a szülőfaluja megszépült! Túl azon, hogy nagyközségi rangot — és ezzel járó kötelességeket I — kapott, Pincehely csak az elmúlt tíz esztendőben is előnyére változott meg! — Ez igaz. Az élet feltételeinek kedvező változásai azonban még sokáig csak részeredmények lesznek. Olyanok, amikkel nem szabad beérni. Nagyon sok még az, ami hiányzik például ahhoz, hogy az itt született és tanult diplomás fiatalok itthon próbáljanak szerencsét, és ne másutt. — Nem utópisztikus ez az óhaja? — Csak annyiban az, hogy ma még nem minden szakmát szerzettet, főiskolai, vagy egyetemi diplomával rendelkezőt tud képességének megfelelő munkával várni a szülőfaluja. De ez most van. A jövő szerintem más lesz. Én sohasem hittem abban, hogy senki se lehe próféta a saját hazájában ... I — Mennyire elégedett a közművelődés helyzetével? — Egyáltalán nem vagyok elégedett, és azt sem bánom, ha ezt a válaszomat öngólnak könyveli el. Nagyon, nehezen, rengeteg erőfeszítés árán építettük meg a kultúrházunkat, ami tornaterem is. Sok idő telt el a régi kultúrház életveszéllyel indokolt bezárása és az új, kombinált rendeltetésű létesítmény felépítése, munkába állása között. Ez alatt az idő alatt az emberek elszoktak a közösségi élet ismereteket is gyarapító forrásaitól, a kollektív időtöltéstől. Most nem győzzük behozni az egy évtizedesnél nagyobb lépéshátrányt. De be akarjuk hozni! — Elnézést a szókimondásért — ahogy én látom —, Pincehely kulturális élete nincs még szinkronban Pincehely államigazgatási szerepkörének súlyával. — A helyzet azért nem olyan sötét. ítéletében nyilván az befolyásolja döntően, hogy nemrég írt körzeti feladatokat is ellátó könyvtárunkról. Egyáltalán nem esett jól nekünk ez a negatív reklám, de mint annyi más esetben, a tényeken ebben az esetben sem változtatnak a mi érzelmeink. Mert keressük, meg fogjuk találni a könyvtár- elhelyezés hosszútávon is megfelelő módját. Ha ehhez kapunk némi segítséget is, nyilván hamarabb vergődünk zöldágra. S mindjárt nem lesz nálunk probléma a könyvtár látogatottságával sem. — Nehéz lelkelteni a pincehelyiek érdeklődését kulturális események iránt és tömeges mozdulásra bírni őket? — Semmivel sem nehezebb, mint a hasonló nagyságú települések lakosságát. Másutt is számolni kell és egyre jobban azzal, hogy a kulturális intézményekkel szemben támasztott társadalmi és lakossági igények megváltoztak, összetettebbek lettek. Aki népművelő, és ezt nem veszi tudomásul, sorozatos kudarcokra számíthat. — Úgy tudom, 62 éves volt, amikor nyugdíjba ment. — Pontos az értesülése, de ha valamiről nem, erről aztán nem akartam volna beszélni. Hiúság-* bál? Téved! Valójában nem érdekel a korom, mert akik any- nyira régóta ismernek, hogy kislányként a térdükön lovagol- tattak, sokszor biztatnak; tagadjak le nyugodtan tíz évet, mert csak a féhér hajam árulkodik a koromról. — A fehér haj nagyon szép, ha viselője annyira fiatalos, hogy alkalmasint I szőlőmivesként is megállja a helyét. — Arra céloz, hogy legutóbb kint a szőlőben talált meg? Nagyon szeretek ott lenni, amikor erre időm van. Nem mintha a nehezebb munkákra nem lenne elég segítségem. Mindig van, de jó ott kint. Talán azért, mert édesapám is nagyon ragaszkodott ehhez a nem túl nagy föld- daraboz gépészember létére. Amikor megvásárolta, azt hitte, hogy egyszer ez lesz majd a hozományom. Miért történt másképp? Azt hiszem, ez kívülem senkinek se fontos. — Elfogadom. Beszéljünk arról, hogy Pápán egy igen jóhirű polgári iskolában tanított. Onnan mikor került * haza, Pincehelyre? — Harminchárom évvel ezelőtt, 1948-ban. Édesapám már nem élt, két nálam jóval idősebb férfitestvérem úgyszintén meghalt. Édesanyám betöltötte a nyolcvanat és beteg volt. A pincehelyi általános iskolában — aminek építéséhez édesanyám első elemista korában hordta a téglát — 1952-től tanítottam. Mondta is sokszor, hogy ezt sohase hitte volna ... — Akkor, 1952-ben látott hozzá a Vörösmarty-kutatás- hoz? — Az indítás jóval korábbi. Még közép- és főiskolás koromban kezdődött és azzal, hogy kezembe került Gyulai Pál Vö- rösmarty-életrajza. Abban olvastam boldog és büszke izgalommal, hogy a Pincehelyhez 1930. január elsejével csatolt Görbőn joggyakornokoskodott egykor a költő, Csehfalvy Ferenc földbirtokos alispán mellett, és sok más költeményével együtt itt írta meg a Zalán futása című eposzának jelentős részét Ez rendkívüli módon felvillanyozott, pedig akkor még nem sejthettem, hogy az általam is olyan jól ismert görbői kastély falát egyszer emléktábla jelöli. Mint tudja, erre csak 1950-ben került sor. — Föltevésem szerint azt sem sejtette fiatalon, hogy idehaza a Vörösmarty-kul- tusz első számú ápolója * lesz... — Valóban nem. De az említett Gyulai-mű elolvasása után kezdtem alaposabban foglalkozni Vörösmarty Mihály költészetével. Tanárképzős koromban két kivételesen szerencsés tényező segített. Elsőévesként egy évig hallgathattam Budapesten Horváth János professzor Vörösmarty életművét elemző előadásait az egyetemen. Ugyanakkor Brisits Frigyes főiskolai tanártól is kaptam négy év alatt bőséges útravalót. Már idehaza voltam, amikor Brisits tanár úr dolgozni kezdett egy, Vörösmarty levelezését közreadó munkán. Emlékezett rám, adatokat kért tőlem és én nagyon örültem annak, hogy ha szerényen is, de segíteni tudtam. A mű megjelenése után se szakadt meg a levelezésünk. — Hallottam, hogy mostanában is alaposan megdolgoztatja a postát. Költőkkel, írókkal, irodalom- történészekkel és mellettük a honismereti mozgalom országos notabilitásaival levelez. — Ez nem üres pletyka. Kapcsolatban vagyok többek között a Pozsonyban élő Vörösmarty Gézával is, aki unokaöccse a költőnek és férfiágon — nézze csak, itt van a családfa —, az utolsó Vörösmarty. Levelezek a Székesfehérváron élő Vörösmarty Máriával is. — Ök mindketten jártak ' már Pincehelyen? — .Mária néni nem, mert a kora akadályozta ebben. Géza első ízben 1974-ben látogatott ide. — Nehéz volt a pincehelyieket rádöbbenteni arra, hogy jeles irodalmi emlékhelyen élnek? — Nem volt nehéz, de ebben nincs semmi különleges. Az emberek itt sem közömbösek a szép és jó iránt, s ne feledje, alig van, aki a Szózatot ne ismerné! Aztán; .nincs még egy nép, amelyik ’ olyan megrendí- tően gyönyörű vallomást tud tenni a hazáról, mint amilyet a költő ránk hagyott... A munkám java eleinte természetesen az iskolai élet keretei között folyt, de o gyerekek az iskolából „hazavisznek" mindent. Annak a hírét is megvitték, amikor 1955-ben együtt készítettünk el egy Vörösmarty-emlék- fala.t. A kartársaim lelkesén segítették már ezt a munkát is. Utána sem hiányzott részükről az együttműködés készsége, amikor az útörökkel elkezdtük a helytörténeti, honismereti gyűjtést. — Mi volt legemlékezetesebb a munkájában? — Az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1975-ben itt tartotta meg a Vörösmarty- centenáriumra emlékező vándorgyűlését, és szobrot is avathattunk. A termelőszövetkezet abban az évben kapta meg először a „Kiváló” címet és az ezzel járó pénzjutalomból 35 ezei> forintot adott szoboralapra. A nagyközség forintjait nagyon sok szervezet forintjai gyarapították megyén kívülről is. ösz- szejött a pénz és a költő mellszobrát süttői márványból ifjú Szabó István szobrászművész készítette el nekünk. Az ország minden részéből igen sok olyan ember fordult meg akkor Pincehelyen, aki először járt itt. Életem legboldogabb napjai voltak azok . . . — És most, hogy áll a boldogsággal? ___ — Valami ahhoz hasonló hiányzik! Mondjuk egy olyan al-t kálóm, mint amilyen a görbői kastély emlékhellyé nyilvánítása lehetne. Anyagunk van bőven a' berendezéshez, de lakják a há-~ zat, és ez ,gy lesz még sokáig. De nem érzéketlenségből, hanem szükségből. Kevés a lakás Pincehelyen. — Minden évben kapott 1974-től valamilyen kitüntetést, jutalmat 1980-ig. Melyikei tartja a legbecsesebbnek? — Tulajdonképpen mindet. De ha azt mondom, hogy a pedagógus szolgálati éremre vagyok a legbüszkébb, ugye megérti? — Jobban, mint gondolná. Ezért is merem megkérdezni; ha kiáll a sorból, lesz, aki a munkáját folytatja? — Bízom benne, hogy igen. Vörösmarty (Mihály neve Pincehelyen nemcsak azért cseng ismerősen, a szívekhez közelálló- an, mert a termelőszövetkezetünk, iskolánk, úttörőcsapatunk is ezt a nevet viseli. Az itt élők többet tudnak az átlagosnál a költőről. Semmi nem volt hiábavaló. Különben a sortból, alig-, hanem csak a halálommal tudok kiállni. Addig szeretnék használni még helytörténetnek, honismeretnek, közművelődésnek akkor is, ha történetesen a kultúrház vezetését más veszi át tőlem. ■ — Úgy legyen! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Sz. L. Múltunkból • (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Várong festői környezetben fekvő község a nyugattolnai határ mentén. Nevével 1138-ban találkozunk először, melyből kiderül, hogy ősrégi település. Ekkor részben a dömösi prépostság, részben a királyi test- őiség birtoka, illetve lakhelye volt. 1329-ben Warang alakban olvashatunk róla. Wo- rang, Varang személynévként is használatos volt abban az időben. Jelentése zsoldos testőr. Ótörök Wa- rank, illetőleg a bizánci császár testőre, varangus alakban is fellelhető. Végső soron a skandináv voe- ring szót rejti magában, melyből az orosz vareg is származott, mellyel szintén testőrt jelöltek. Feltehető tehát, hogy a falu I. István kora óta — mikor első említése történt — a középkoron át egészen a török időkig lakott kontinuus maradt. Az 1563-tól 1631-ig ránk maradt török defterek adataiból kiderül, hogy Várong folyamatosan lakott hely volt. 1563-ban 15 házból álló települést említenek. Ugyanennyi volt Koppány házainak száma is. Egyedül Igái város állt 25 házból. Az 1573-as összeírás 18 házat vett számba, lakóival együtt, kiknek névsora a magyar lajcosság továbbélését bizonyítja. 1575-ben 15 házat írtak össze Várongon. 1580-ban 18 házat említenek a defterekben. 1631-ben Váronka néven volt összeírva, elég tekintélyes összegű adót fizetett. Egy 1643-ból származó missziós beszámolóban Várong plébániaközpontként szerepel, melyhez Marosd és Szil falvak tartoztak. Ezekből az adatokból láthatjuk, hogy a középkori Várong jelentős hely lehetett, mind nagyságát, mind lakóinak számát tekintve. 1653- ban már kusztódiátusi birtok, adója évi 13 tallér volt. Az 1725-ös összeírás Várorigot Somogy megyéhez sorolja. Ebben az időben még pusztaként volt feltüntetve. Határperek miatt csak később lett önálló település. Mint az írások bizonyítják, a lápafőiek használták határát, szántották, vetették. 1725-ből is van feljegyzés arra, hogy a nemrég települt lápafői lakosság a még pusztán álló Várong földjén nemcsak rétet áren- dált, hanem kilenced mellett szántást és vetést is végzett — olvashatjuk az összeírásokhoz fűzött megjegyzésekben. A lakosság e munkák során megismerhette a határt és a gazdálkodás lehetőségeit, vállalkozhatott új település alapítására. Erre pedig Dalberg G. Vilmos bécsújhelyi kanonok kustossága alatt kerülhetett sor, aki teljesen idegen és távol lakó személy volt. A birtokot bérbe adta Keresztesi János göllei plébánosnak, vele együtt a betelepítés lehetőségét is. A bérletek helyett tehát Várongon is célszerűbbnek látszott a rendszeres adót biztosító jobbágyság telepítése. A betelepítéssel megbízott és szabadalmat nyert Rohács István Lápafőn lakott és társait is onnét toborozta. Lápafő részben református, részben katolikus lakosságból tevődött össze. Rohács István a katolikusokat toborozta Várong benépesítéséhez — valószínű, hogy a lakosság szívesen mondott le Lápafő- ről —, mint azt a híres*,,szállólevél" is megkövetelt. A szállólevél kiadására 1734. május 31-én került sor. „Én alább is megírt Keresztesi János, az Tekéntetés és Nagyságos Guilelmus a’ Dalberg, Fehér vári cus- tosnak Praefectussa és Plenipotentiariussa adom tudtára mindenkinek, az kiknek illik, az levelem rendiben, hogy az Titulált Uraságh Jószágában Lévő Várong nevű pusztát meg akarván Szállítani az Lakosokkal, mellyért hozzám folyamodott az előtt Lápafőn Lakozó Rohacz István, hogy őtet azon pusztának Szaba. dossának méltóztassam bé venny, ilendő kérésének helyt adván attam néki tellyes Szabadságot illy Gon- ditióval, hogy azon pusztámat jó Emberekkel és igaz Catholica hiten lévőkkel meg Szálléta’sa úgy hogy ezen hiten kívül valót (ne) merészellen csak egyet is be ereszteni, az Lakosok pedig, hogy annál is inkább gyarapodhassanak, három Esztendeigh adatik nékik Szabadságok, ell telvén az három Esztendők, minden Gazda egy-egy Tallért fog adni az Tekintetes Uraságnak, azon kívül tartoznak az Urasághoz tartozandó rétet megkaszálni, föll gyüiteni, és Kazalban öszve hordani, az kilenczede Szokás Szerént fogják meg adni mindenekbül, mellynek nagyobb bizonságára és hitekre attam exarendatorja Levelemet Szokott elő pöcsétemmel megerősítvén. Költ Göllében, 31a May, Anno Domini 1734. Keresztesi János Göllej Plébánus, Fejér Vári Custon jószágainak Praefectussa és Plenipotentiariussa.” Ezzel indult meg Várong falu élete, sor kerülhetett az erdők kiirtására — ezt tette szükségessé a lakosság lélekszámának növekedése —, annál is inkább, mivel lakói viszonylag kedvező helyzetben éltek, amit már az egyik 1744-es bizottság is megállapított. Tehát Várong az 1734-es szállólevéllel vált önálló faluvá, amikor is megkezdődhetett a jobbágyi élet, a kusztó- diátus teljes részévé vált. BODÓ IMRE 111 phTlj|milÍM Horváth Anna ny. tanárral
