Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-14 / 190. szám

1981. augusztus 14. Képújság 5 TEKINTÉLY. „Az a tisztelet, megbecsülés, elis­merés, amelyet valaki, valamely közösségben, bizonyos képességeivel, eredményeivel, illetve magatar­tásával szerez, érdemel ki, vagy amely helyzeténél fogva szokta megil­letni." Az idézet az Akadémiai Kiadó gondozásában 1966-ban megje­lent A magyar nyelv értelmező szótára VI. kötetének 570. oldalán ol­vasható. A Bőrdíszmű Kossuth-brigádja Pfeiffer Imre művezető koráb­ban „főnöke” volt Szabó Zol­tánná brigádveztőnek a bőr­díszmű vállalatnál Szekszár- don, s csupa jót mond róla és a kollektíváról. Az üzem más vezetői szintén elismerőleg nyi­latkoztak a Kossuth-brigádról, amelyre nem véletlenül bízták rá a nyugati exportra kerülő bőröndök gyártását. — E termék igen fontos a vállalatnak — tájékoztat Pfeif­fer Imre —, s a gyártás kezdé­sekor a korábbi jó munkájuk alapján a mostani Kossuth- brigád bátorságot, biztonságot adott a vezetésnek: ezt ők tud­ják majd a legjobban csinál­ni. Tehát tekintélyük volt. A Kossuthról elnevezett kol­lektíva egyébként 45 tagú, és négy brigádból alakult. S hogy miért éppen Szabó Zoltánná lett az egyesült kollektívák bri­gádvezetője, arra alighanem megint a „tekintély" szó se­gítségével lehet felelni, és ez pedig példamutató, jó munká­ja nyomán alakult ki. — Mióta dolgozik itt? — Tizenhét éve — válaszol­ja Szabó Zoltánná, majd Fuchsz Jakabnét kérdezzük bri­gádvezetője tekintélyéről. — Nem olyan ember, aki úgymond, vizet prédikál és bolt iszik — hangzik a válasz —, vagyis ellenkezőleg: úgy dol­gozik, hogy annak alapján méltán várja el másoktól is a jó produktumot. — Munkahelyen kívül is ta­lálkoznak a brigádtagok? — Olykor névnapozunk a halászcsárdában, de ami a fő, az az, hogy öt éve patronálunk egy osoportot a csecsemőott­honban. Megtudtuk még a bronzko'- szorús szocialista brigádról: kisebb problémáik nekik is adódnak, de ezeket maguk között megszüntetik, s nincs úgynevezett széthúzás a kollek­tívában:, mert — mint mond­ták —, ha hiányzik a megértés egymás gondja iránt, akkor oda a tekintély is. Fuchsz Jakabné, Szabó Zoltánné és Pfeiffer Imre a bőrdísz­mű vállalat munkacsarnokában Jön magától... Csendes a zombai felső, a nagy iskola. Napközi otthon nem volt a nyáron, a szokásos festési- takarítási munkákat is befejezték. Mégsem kihalt az iskola augusztus közepén. A tantestület négy pedagógusa néhány tanulót pótvizsgára készít fel. Dél felé jár az idő. Borbély Istvánná, a korrepetálás végez­tével épp menni készülne. Az iskola tág udvarán lévő egyik pádon kérdezem a tizennyolcadik tanítási évét szeptember­ben megkezdő magyar—történelem szakos pedagógust a tekintélyről. — Nehéz nekem erről beszélni, hiszen én már régóta itt élek. Férjem is zombai, én is azzá lettem. E témában tel­jesen más annak a pedagógusnak a helyzete, aki ismeret­lenül kerül egy faluba. — ön is így jött lombára ... — Igen. Ma már az óvodás gyerekek tudják, hogy taní­tani fokom őket. Minden gyerek és szülő ismer. Nagyon jó érzés, ha találkozom a régi tanítványaimmal. — Valaha a tekintély kérdésében különválasztották a férfi- és a női pedagógusokat. — Ma már nincs ilyen. A gyerekek, a szülők és a falu előtt ugyanolyan tekintélye van a tanító- vagy tanárnőnek, mint a férfi pedagógusoknak. Én még sohasem éreztem, hogy csupán férfi léte miatt valamilyen esetben férfi pedagógus került volna előnybe. — Vannak — pedagógusok is —, akik azt vallják, hogy a tekintélyt építeni kell. — Sohasem. Az az évek alatt kialakul. Természetesen csak akkor, ha a pedagógus következetesen és lelkiismeretesen dolgozik. Közeledni kell a gyerekekhez és a szülőkhöz. A tanításban szükséges a szigorúság is, de ez nem bírásko­dást, hanem következetes pedagógiai munkát jelent. Egyéb­ként én azt veszem észre magamon, hogy évről évre nyu- godtabb vagyok. Régebben ez nem így volt. Széchenyi írta... Éppen másfél száz évvel ezelőtt jelent meg gróf Széche­nyi István talán legjobban sikerült műve, a VILÁG. Teljes cí­mén: „Világ, vagyis felvilágosító töredékek némi hiba s elő­ítélet eligazítására". Eligazításra váró hiba és előítélet azóta is akad. A legnagyobb magyarnak a tekintéllyel kapcsola­tos véleményét Oltványi Ambrus idézi egy nemrég megjelent visszaemlékező cikkében. ' „Valódi tekintélyt... csak értelmi és erkölcsi felsőbbség, a köz javát szolgáló tettek révén lehet kivívni, s az igazi belső kielégülés érzését is csak az alkotó munka ad­hatja meg." Valódi és ál 1949 tavasza óta, amikor éle­temben először kaptam munka­könyvét, fogyasztottam már né­hány főnököt. (És viszont.) Min­dük közül legemlékezetesebb valószínűleg S. J. bácsi marad, egykori főagronómusom, aki az ötvenes évek hajnalán azzal döbbentette meg a finomságok terén nem éppen elkényeztetett gépállomásiakat, hogy minden­kit hivatalból köszöntetett a születésnapján. A születésnapo­kat nem volt nehéz a személyi kartonokból megállapítani, cég­jelzéses levélpapír akadt épp elég, adminisztrátorainkra pe­dig alaposan ráfért, hogy némi gépelési jártasságot is szerez­zenek. A döbbent traktorosak, vízhordó lányok, szerelők és ki­helyezett agronómusok pedig ettől kezdve születésük napján rendre megkapták munkahelyük egyébként leginkább rettegett vezetőjének írásos köszöntését. S. J. bácsinak ezzel az apró­sággal ugrásszerűen növekedett a tekintélye, amit persze már korábban megszerzett. Óriási és mindannyiunkat lehengerlő tudásával. Rettegettségét se kell szó szerint venni, mert egyenes, jólelkű ember volt. Valószínűleg csak azért féltünk vitába szállni vele, mert na­gyon sokan először az ő sze­mélyén keresztül- tanultuk meg azt a közismert tényt, hogy a tudás hatalom. Ha pedig em­berség is társul hozzá — lásd a leveleket — valódibb hatalom lesz sok álságosnál. Mert azért ilyen példákban is részeltetett az elmúlt harminc­két esztendő. Míg az előbbi ter­mészetes, magától értetődő volt, az áltekintéliy mindig csi­nált. Úgy is mondhatnám, hogy elvárt, rangnak szóló. Amikor valaki azért jut el egy bizo­nyos beosztásba, mert esze van hozzá, akkor tapsolni kell. Ami­kor ugyanezt csak hiszi magá­ról, ott kezdődik a feneség. El­várja ugyan, és többnyire meg is kapja a rangjának szó­ló megbecsülést, bár valószínű­leg már ez a szóhasználatom se volt a leghelyesebb. Bokáz- lak álássan alapon hallhatja az „Igenis, igazgató elvtárs", „Ter­mészetesen, művezető szaktárs” és az egyéb hasonló kifejezé­seket, de ezek hitelfedezete nulla. Arra alkalmas lehet, hogy az illető kanpulyka mód­jára felfuvalkodva járjon és higgye önmagáról azt, ami neki magának kellemes. Vagyis a sa­ját tekintélyét... Szíveskedjék jelentkezni bár­ki, aki egy évtizednyi munka- viszonnyal a háta mögött (saj­nos) nem tud a fentebbire pél­dát. Tekintélyhez és áltekintély­hez egyébként egyáltalán nem szükségeltetik valami felettébb magas állás. Csak az előbb em- •kitett tudás és emberség léte, vagy nemléte. Egy alkalommal próbát tettem néhány ismerő­sömmel, akik mór 25-30 éve dolgoztak első — és így valószí­nűleg utolsó — munkahelyükön. Megkértem őket, hogy idézzék fel azok neveit, akik az évek során megfordultak vállalatuk­nál. Sok név teljesen feledésbe merült. Volt, akire így em­lékeztek: „Akit mindenki só­goromnak szólított!" Az emlé­kezetükben megmaradt nevek viselői közül egy se volt, aki a maga kis, szűk körében vala­milyen úton-módon ne vívott volna ki tekintélyt magának. Valódit. Az oldalt készítették: V. Horváth Mária, Bakó Jenő, Kapfin­ger András, Ordas Iván, Szűcs László János és Vitaszek Zol­tán. Befolyásol-e az életkor? A címben feltett kérdésre majdnem egyértelműen igennel lehet válaszolni. Ugyanis az emberek többsége hajlamos ar­ra, hogy legyen szó akár a köz­életről, akár a munkáról, a fia­talokkal szemben fenntartás nélkül az idősebbeknek „ad­nak” előnyt. Az előnyadás gyak- ran tudat alatt történik, nem latolgatjuk, hogy a megelőle­gezett bizalom, tisztelet mögött van-e személyiségfedezet. Per­sze, ellenpéldáink is akad­nak elég szép számmal. Jó len­ne, ha e számok mindig a va­lóságot tükrözve alakulnának. A tamási Kop-Ka Áfész hőj gyészi vas-műszaki boltjának eladója Szabó József. Harminc- esztendős és 1968 óta dolgozik ebben az üzletben. A vevők szeretik, tisztelik, gyakran ké­rik tanácsát, ő pedig mindig s mindenkihez szívélyes, készsé­ges és fáradhatatlan, noha az eladói munkakörébe nehéz fi­zikai munka is tartozik, A zsú­folt raktárba kézi erővel rak­ják a sok nehéz árucikket. — A vásárlókhoz mindig al­kalmazkodni kell, s az is fontos, hogy közel kerüljünk hozzájuk. Persze, azt a bizonyos három lé­pés távolságot meg kell tarta­nunk ... — mondja, majd hoz­záteszi: — Ez alatt értem, hogy nagy jelentősége van a meg­szólításnak. Ne röstelljük a ve­vőknek „uram, vagy hölgyem” titulust megadni, s ne „aranyos- kámozzuk” le őket. Tehát Szabó Józsefnek tekin­télye van a vevők előtt, noha fiatal, s mivel a munkában helytáll, közvetlen környezeté­ben is elismeréssel szólnak ró­la. Sőt, évekkel ezelőtt pártve­zetőségi tagnak is megválasz­tották. — Nem dicsekvésképpen, de elmondom, hogy az áfész hő- gyészi területén én vagyok a Kossuth Könyvkiadó terjesztője. Tavalyi - pár forint híján - 16 ezer forintos forgalmunkkal megszereztük a járásban az el­ső helyet. A beszélgetésünkkor Szabó József elmondta, hogy tekin­télyt bárki is csak munkájával, közéleti tevékenységével szerez­het. — S hogy hol dolgozik, mi­lyen munkakört tölt be? Az kö­zömbös. Legyen valaki segéd­munkás, tanár, bolti eladó, vagy orvos, értéke azzal mérő- dik, hogy mit, milyen minőség­ben, s milyen emberséggel tesz az ország asztalára. Időben! Gyermekkoromban felhábo­rodással vegyes irigységgel néz­tem azokat az osztálytársaimat, akik már fáradtak voltak a sok tanítói dicsérettől. Akkor tizen­éves fejjel a megszámlálhatat­lan dicséretek eredetének csak a stréberséget tartottam. Ké­sőbb rájöttem: a folyamatos ta­nulás volt az elismert tanulók titka, mert a stréberek előbb vagy utóbb letűntek a színről. (Bizonyára ez az érzés most sem ismeretlen az általános - és mindenféle más — iskolások előtt. Szekszárdon, a Kölcsey lakó­telepen a nemrégiben megnyílt Schweitzer Attila Mattioni-gyűjtemény kiállítóter­me előtt megy három srác. Olyanok, mint az orgonasípok. (Megtudtam, mindhárman ott­hon töltik az egész vakációt, nem járnak napközibe. Takács Zoltán most lesz nyolcadikos, Lánger László hetedikes és Schweitzer Attila - a rangidős — szeptemberben kezdi meg az első évet a szekszárdi 505. szá­mú ipari szakmunkásképző in­tézet épületasztalos szakán. — Tekintély? — kérdőn- kér­dez vissza Zoltán. Segíteni próbálok. Példakép? Erre (bólintanak, ismerik. Ettől már csak egy lépés a tekin­tély. * Lánger László- A Kerekes Lacinak van te­kintélye - szolgál példával is Zoltán. - Ö jó tanuló, a maga­tartásban is példamutató.- És az úttörőmozgalomban? Schweitzer Attila: — Sági La­cinak! ügyes és rá mindig le­het számítani. Ő is jó tanuló.- Ha valaki jó tanuló, annak van köztetek tekintélye? Bólintanak. Ennyiben mara­dunk. S még abban, hogy a példakép szó jelentését tanul­ták az iskolában. És a tekinté­lyét? Azt tétel szerint nem, de összetevőit - láthatjuk - isme­rik. Elnök- saját hazájában Izsák Gyula tsz-elnök — Senki sem próféta a sa­ját hazájában, úgy tartja a közmondás — kezdi a beszél­getést Izsák Gyula, a bátaszé- ki Búzakailász Tsz elnöke, majd így folytatja: — Az én példám azonban a közmondás jelenté­sének éppen az ellenkezőjét bizonyítja, bár prófétaságig azért nem vittem... Ugyanis a szövetkezetben kezdtem dol­gozni az egyetem elvégzése után, először gyakornokként, majd brigádvezető, később nö­vénytermesztési ágazatvezető, 1978-ban pedig elnök lettem. — Eszerint van tekintélye az emberek előtt? — Ezt ők tudnák jobban megmondani, de ha már en­gem kérdez erről, akkor azt mondom: vezető beosztásban tekintély is szükséges, ám nem mindegy, miiként akar erre szert tenni valaki. — Mire gondol? — Parancsolgatás, megfé­lemlítés helyett demokratikus légkörnek kell uralkodnia nem­csak formailag, hanem a gya­korlatban is. — Sikerült ez a tsz-ben? — Ügy érzem, igen. Minden­képpen meg kell találni a dol­gozókkal a megfelelő össz­hangot, amihez viszont jó mun­ka, s mind szakmai, mind em­beri elismerés szükséges. — Az idősebbek is hallgat­nak a fiatal elnökre? S egyál­talán: hogyan szólították egy­kor, s hogyan most? — A kérdés első részére „igen” a válasz. Ami pedig a megszólítást illeti: akadnak je­lenleg nyugdíjba vonulók, akiknek ma is „Gyuszi fiam” vagyok. Egyébként több idős tsz-tag ugyanúgy" tegez, mint elnököt, ahogy tette azt koráb­ban, gyakornoki időmben, s én ugyanúgy magázom őket, mint akkor. De végeredmény­ben se a megszólítás, se a te- gezés vagy magázás nem dönti el azt, hogy jó-e a nexus, megvan-e a tekintély, hanem az elvégzett munka a legfon­tosabb. — Hányán dolgoznak a tsz- ben? — Hatszázan, s a nyugdíja­sokkal együtt több mint ezren vagyunk. — Tapasztaít-e túlzott te­kintélytiszteletet, esetleg haj- bókolást? — Nemigen. Régen ismerem a munkatársaim zömét, s ők is engem. Végtére is: közülük lettem elnök.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents