Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
a Képújság 1981. július 12. Szúnyogirtás a levegőből Gemencben annyi a szúnyog, hogy egymást csípik. Ezt egy ismerősöm mondta, hozzátéve, hogy az idén kifejezetten gazdag a szúnyogtermés. A vadászok megfigyelése szerint a híres erdő méghíresebb vadjai a kínzó csípések elől a vízbe menekülnek; órákig állnak az őzek és a szarvasok a vízben, szinte csak az orrukat dugva ki. A vaddisznó állítólag kevésbé szenved a szúnyoginváziótól, lévén vastag bőre, amit még tekintélyes vastagságú sárréteggel gyarapít a dagonyákban. Harvilla János, aki a gemenci körzet erdésze, részletekkel is tudott szolgálni. A magas tavaszi, nyár eleji vízállás miatt sok morotva, volt holt-ág megtelt vízzel, ideális körülmények adódtak tehát a szúnyog elszaporodásához. Később az aszály miatt ezekben a gödrökbeit apadt a víz, s olyan volt a szúnyoglárva-sűrűség, hogy fekete- dett a víz tőle. Aztán mikor ezek elkezdtek röpködni és csípni, akkor vált igazán kellemetlenné a helyzet ember ésállat számára egyaránt. Az erdész tartott tehenet és esténként az istállóban gázolajjal leöntött csutát égetett egy rossz lavórban, mert a fal fekete volt a sok szúnyogtól. Ennyit az előzményekről. Ezért született olyan döntés, hogy az inváziószerű rajzásra egy kisebb hadművelettel válaszolnak: „letámadják” a szúnyogokat a földön és a levegőben. Kovács László, a megyei Növényvédelmi és Agrokémiai Állomás műszaki vezetője a kese- lyűsi bejárónál várt bennünket. A Forgó-tónak nevezett erdőrészhez mentünk, mondván, hogy itt lesz a leglátványosabb a vegyszerezés. Az állomás géA helikopter kipufogógáza végzi a porlasztást. pei a földön körbejárták a tavat, már amennyire ez lehetséges. Úgynevezett termikus aerosol eljárást alkalmaztak. A lényege, hogy benzinégővel előmelegített levegőbe gázolajjal kevert' vegyszert fecskendeznek. A gázolaj tökéletlen égése mellett a ventillátor kifújja az anyagot, amely leginkább a ködgyertyák füstjére emlékeztet. Ami rovar ebbe a ködbe bekerül az nem kerül ki onnan — élve. Maga a szer egyébként a carbotex, huszonnégy százalékos malation-tartalmú, az egyik legveszélytelenebb foszforsav észter. Melegvérű állatokra nem veszélyes, egy óra alatt lebom- lik, annyihoz viszont épp elég, hogy a szúnyogoknak végük legyen. Álltunk a tó mellett és vártuk a RNA helikopterét, közben az állomás földi gépe körbejárta a tavat. A terepjáró furgonra erősített gép őszi hajnalra emlékeztető ködfátyolba borított bennünket és a környéket. Meglehetős hatásfokkal, mert egész idő alatt mindössze egy szúnyog bátorkodott odáig, hogy megcsípjen, melyet is hagyományos mechanikus módszerrel — agyonqsapás — térítettem jobb belátásra. A tizenhétezer hektáros terület földi gépekkel, az ismert terepviszonyok mtatt nem bejárható. A vegyszerezés nagy részét a levegőből végzi két helikopter. Az egyik Domboritól Bajáig Kelet-Nyugat irányba róva a sorokat egymás mellé, mechanikus porlasztású szórófejjel vegyszerez, az úgynevezett ULV eljárással. Ezt nevezik hideg ködnek, hatása több órás. Az új eljárás, amit eddig még nem alkalmaztak helikopteren, a meleg ködfej, vagyis az aerosol szisztéma alkalmazása. A helikopter két motorjának kipufogó gázát egy csőben egyesítik és a kiáramló ötszáz fokos gázba fecskendezik be a vegyszerkeveréket. Ezt a meleg ködöt aztán a helikopter rotorjai keltette légörvény szabályosan lenyomja a fák közé. Ez utóbbit a kisebb nagyobb tavak mellett alkalmazzák, illetve a Duna parti szegélyen, valamint a Sió két partján. Várjuk a helikoptert, már itt kellene lennie, találgatjuk a késés pkát. Öcsényben van a bázis, onnét szállnak fel a gépek, az kevesebb mint tíz perc légiül idáig. Ha a helikopter nem is, Káldi János, a növényvédő állomás főmérnöke érkezik és mondja, hogy erős volt a szél Öcsényben, azért nem szállt fel a gép, de most már jöhet, rövidesen ideér. A délutáni erdő csendjében messziről meghallani, hogy jön a helikopter. Kontér András, a pilóta körbenéz bennünket, aztán int és nekilát kör- beszegni a Forgó-tót. Ahogy bekapcsolja a ködfejet, olyan füstöt húz maga után mintha kilőtték volna a gépet. Alacsonyan száll, így közvetlen mögötte látni a légcsavarszelet, amint megnyomja a fák koronáját. Fél perc alatt ködben áll a környék, meglehetős tájékozódási nehézséget okozva ezzel a felszálló vadkacsáknak. Szúnyog legyen a talpán — illetve a szárnyán —, amelyik ezt kibírja. Steiner Fotó: K. A. A Forgó-tó fölött. Méregkeverés az őcsényi báziso n. A gondozónő kilépett a váróterembe. — A következő anyuka mehet! Egy barna asszonyka idegesen felkapta a táskáját, és szólon- gatni kezdte a sarokban játszó gyermekét. A bejárati ajtó közelében ott állt az -asszony, karján a kicsi, a kezét meg egy hároméves fiúcska fogta. „Szlávikné vagy hogy hívják? Hiszen már vagy fél órája kijött.” A gondozónő feléje fordult: — Szlávikné? Csak nincs valami probléma? — Nincs, csak... — idegesen a nagyobb gyerek ruháját kezdte gombolgatni. Berakást már ki tudja mióta nem látott haja előrehullt, kopott, a sok mosástól fehéresen viritó farmer- nadrágja megfeszült. „Ha egy kicsit adna magára, a három gyerek ellenére egészen csinos asszony lehetne. A férjét sose látni. .. A gyerekek nem is nagyon hasonlítanak egymásra...” A gondozónő közelebb ment. — Tudja, most kellene befizetni a gyerekeknek az ebédet. Jancsikának az iskolában, ennek meg, — Szlávikné a fiúcskára bökött — az óvodában. — És? — Hó vége van, nekem nincs pénzem. — De mit tudok én segíteni ezen? — Ha kölcsönbe... A férjem holnapután kap pénzt... — Hogy képzeli.. . Ez nem segélyhely — aztán gyorsan levette a hangot, mert többen figyelték őket. — Menjünk csak! Kint az utcán megkérdezte: —- Mennyiről lenne szó? — Ezer. — Hát az nem fog menni. Nézze, egy ötszázas van nálam, három napra kölcsönadom. De szigorúan csak három napra. — Nagycfh rendes .magától — mondta a fiatalasszony, és gyorsan zsebregyűrte a pénzt. — Nagyon rendes magától. Holnapután behozom. A gondozónő arra gondolt, legfeljebb három nappal később veszi meg a lányának, Piroskának azt a nadrágot, amit már hetek óta kér. Piroska már biztosan otthon van az iskolából. Az albérleti szobájukba a nagyszobán keresztül lehet bejutni, ahol a kopott, virágmintás huzatú kanapén egész nap fekszik a beteg főbérlő, Lia néni. Este érzik igazán, hogy az egész nap nem szellőztetett helyiség megtelt a beteg test kipárolgásaival. Bár Pirikét sem akarják túl sokat magára hagyni az öregasszonnyal, alig leplezik, hogy viszolyogva járnak haza, húzzák-halasztják a hazamenetelt. Néhány hónapja, vacsora után a gondozónő szinte mellékesen megkérdezte: — Nemsokára harminc leszek. Nem kellene megpróbálnunk egy másodikat... Férje letette a sörösüveget: Ötszáz-— Volna szived, ide?! . A kölcsön lejártának napján, a rendelési idő vége felé a gondozónő már tudta, hogy az asszony nem fog eljönni. A lányának tett ígéret miatt elhatározta, hogy felmegy Szlávikékhoz. Emlékezett a négyemeletes házra az új lakótelepen, ahol a- első látogatáskor is feltűnt: a frissen festett lépcsőházban trágár rajzok és feliratok virítottak a falakon. A tágas térségeken gyerekek mászkáltak a törött paneleken, betongyűrűkön. Csengetett, várt. A harmadik berregés után lassú csoszogás hallatszott, s a gondozónő érezte, a kukucskáló parányi nyílásán szemrevételezik. Megfordult a kulcs a zárban, s a résben feltűnt a Szlávikné vörös arca. —• Maga az? — egy pongyolát fogott össze a mellén. — Remélem, tudja, miért jöttem. — Pedig nincs pénzem — mondta Szlávikné. — A férjem nem adott. — Nekem pedig szükségem van arra a pénzre — s a gondozónő alig tudta leplezni, mennyire feszíti az indulat. — Tudja, mennyibe jön nekünk ez az új lakás? — csattant fel Szlávikné, és a gondozónőt megcsapta az alkoholszag. — Más örülne, ha kapna — vágott vissza, és fojtogatta a düh. Szlávikné mögött megnyílt az ajtó, egy borzas hajú, bajuszos férfi tűnt fel. A gondozónő sosem látta Szlávikot, de ez a férfi túlságosan idősnek tűnt Szláviknéhoz képest. — Nincs pénzem, és csináljon, amit akar — azzal bevágta az ajtót. A gondozónő este azt mondta Piroskának, várjanak még egy kicsit, hátha találnak olyan színű nadrágot, amilyent először kért. Férjének említeni sem merte az ötszázast, csak felfor- tyanna: megérdemli az, aki ilyen mamlasz. A gondozónő azzal nyugtatta magát: Szláviknénak úgyis visz- sza kell jönnie a középső gyermekével, s akkor majd kész helyzet elé állítja. Hetek teltek el, de Szlávikné nem jött. Végül a főorvos a kisgyerek miatt megelégelte a dolgot, utasította a gondozónőt, menjen el hozzájuk. Szorongva vágott neki a lakótelepnek. Szlávikné biztosan a szemére hányja: a főorvosi utasítás csak ürügy, hogy a pénzt bevasalja. Legszívesebben már lemondott volna az ötszázasról, Csengetett. Kinyílt az ajtó, s a gondozónő felismerte a múltkori bajuszost. — Szlávik apuka? — Még csak az kéne! —Szláviknét keresem. — Szláviknét? Hát itt már hiába. — Hogyan? — Úgy, hogy elköltöztek. — És maga? Rokon? — Rokon? — a férfi elvígyorodott. — Cseretárs, ez a pontos kifejezés. De miért érdekli? — Szlávikné tartozik nekem — mondta remegő hangon, s maga sem értette, miért nem a főorvosi utasításra hivatkozik. — Tartozik? Mennyivel? — ötszázzal... — ötszázzal? —: a férfi gúnyosan elmosolyodott. — Akkor csak keresse meg, mert szép összeget kapott tőlem. Ugyanis az enyém csak egyszobás volt. Mondjam a címét? De az asszony már megfordult, mielőtt az idegen meglátná, hogy elfutja a szemét a könny. „A bestia. A bestia.” Futott lefelé a lépcsőn. A lépcsőházukat a háború óta nem tatarozták, koszlott falak közt mennek fel naponta. Piroska már otthon lehet. Az öregasszony éjszaka horkolt, aztán sírásán kiabált, fájdalmai voltak. Piroska felriadt: „Anyu, félek. Lia néni meghal. Ugye, nem hal meg?” A sóderhalom tetején gyerekek teli marokkal szórták egymást kaviccsal. Az asszony megtörölte a szemét, és indult a buszmegálló felé. Ezt hívják meleg ködnek. Hatásáról a szúnyogoknak nem volt idejük nyilatkozni...
