Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
1981. július 5. NÉPÚJSÁG 11 Gadányi Jenő grafikái Emlékkiállítás Esztergomban Olvasom az újsághírt: egy dunántúli faluban a bukovinai székely telepesek életét, szokásait, viseletét bemutató népraj- zi gyűjtemény kialakításán fáradoznak. A hírnek örülök, hiszen mindenütt, ahol bármilyen helytörténeti dokumentumanyag bemutatásával törekszenek a szülőföld, a szűkebb pátria — s vele a szélesebb haza — szeretetét elmélyíteni az emberek tudatában, a gyerekek nevelésében, valami nagyon fontosat tesznek a szocialista gondolkodás alakításában. Azaz tesznek valamit, amíg mások csak beszélnek róla... _____ A modern magyar festészet egyik nagy alakjának, az 1960- ban elhunyt Gadányi Jenőnek grafikai munkáiból nyílt kiállítás június 17-én az esztergomi Balassi Bálint Múzeumban. Az intézmény saját gyűjteményének grafikai részét mutatja be a tárlat; a művész özvegye adta át a hagyaték tekintélyes részét számunkra azzal az egyezséggel, hogy ott állandó kiállítást létesítsenek belőle. Az állandó Gadányi-tárlat hely híján még nem valósult meg, viszont 1978-lban a festmények, most pedig a grafikák jelentős része is közönség elé került. A látogatók egy eredeti szellemű és formálásé művészettel ismerkedhetnek meg Esztergomban, mely a magyar piktora hagyományaiból és a modern törekvések eredményeiből sokat magába építve jött létre. A kiállított művek többsége az ötvenes években, Gadányi kényszerű hallgatása idején keletkezett. A félretett- s ég ében is rendületlenül dolgozó művész a korabeli földhözragadt és egysíkú szemlélettől eltérően a grafika és a festészet sokrétű megújításának útjait kereste és találta meg. Művészetének értékei és tanúságai azonban máig sem eléggé közismertek sem a művész szakma, sem a közönség köreiben. A meg- és elismertetéshez vezető út számottevő állomása a mostani esztergomi tártat, mely- Gadányi Jenőre és művészetére emlékeztet. H. L. De örömömbe némi aggodalom is elegyedik. Van már tízegynéhány éve, hogy egy kis baranyai faluban — egy lelkes, áldozatkész tanító munkájával — helyi gyűjtésű néprajzi anyagból — a pécsi múzeum erkölcsi támogatásával és kölcsön adott néprajzi tárgyaiból — úgynevezett falumúzeumot, azaz helyi néprajzi gyűjteményt alakítottak ki. Pár év után a pedagógus egy másik községbe került át. Mi lett a gyűjteménnyel? Széthordták — jöttek a riasztó hírek —, ebek harmincadjára jutott... Jobban mondva: akik kölcsönadtak anyagot a faluból, fogták, hazavitték. Ami megmaradt, bekerült egy sufniba, hogy végképp tönkremenjen. Azóta ez a falu egy kicsit mementó előttem a (tanácsi kezelésű) falusi gyűjtemények sorsáról. Nyilván akadnak szép számmal jó példák is az ország különböző tájain, ahol megbecsülik, rendben tartják és büszkén mutatják be az idegennek falujuk múltját. Nekem mégis egy másik „ellenpélda" jut eszembe. Egy másik baranyai faluból. A 70-es évek elején nagy protokollal nyílt meg a mároki falumúzeum. Nemrég ott jártam, és bizony kicsit elszomorodtam. Az anyag ma is rendezett, a helyiség viszonylag tiszta; a tárgyak, a vitrinekben a népi öltözetek a helyükön. Ám a tömény dohszag, a szel- lőzetlenség elszomorító, a látogatók hiánya pedig nagyon lehangoló. „Már a kutyát se érdekli” — ezt érzi az ember. S a hasonló példákat még hosszan sorolhatnám. Baranya, Somogy, Tolna, Bács-Kiskun, Csongrád vagy éppen Nógrád megye köztudottan rendkívül gazdag magyar és nemzetiségi néprajzi kincsekben. Gyűjtésük hivatalból és társadalmi kezdeményezésből egyaránt évtizedek óta folyik. Mégis sok és egyre több érték megy veszendőbe, kerül a lélektelen üzérek vagy • épp a hazalátogató külföldi rokonság kezére csakúgy, mint a vásárok ponyváira. Épp ezért nagyon meg kellene becsülni azokat a lelkes embereket — tanítókat, lelkészeket, más falusi értelmiségieket —, akik egy-egy szépen faragott rokkát, vagy más régi használati eszközt, cserepet, népi hangszert, stb. a nemzeti vagyon részének tekintenek, és szeretnék, ha nem a határainkon túl jelentenének (mesés összegű) értékeket, hanem itthon. Ezért közérdekre, hazaszeretetre hivatkozva megszállottan kérnek, könyörögnek — mentik, ami menthető. Olykor sikerrel. A pécsi vagy más megyei múzeumok néprajzi osztályain általában jó néhány értékes gyűjteményről tudnak, egyelőre magánkézben. Ez mind a magja, esetleg kész anyaga lehetne egy-egy falusi néprajzi gyűjtemény bemutatásának. Ám bemutatóhely hiányában pillanatnyilag valahol raktáron, jobb esetben lakásokban várják jobb sorsukat. S itt kellene nagyon vigyázni! Érthetően e tárgyakat mielőbb szeretnék kiállítani. De, ha egyszer nincsenek meg a feltételei, például megfelelő száraz helyiség vagy épp a tanács nem tudja, vagy nem akarja vállalni a gyűjtemény további gondozását, ápolását, tisztán tartását — tehát megóvását, akkor inkább maradjanak továbbra is egy-egy iskola, papiak, pedagógus- vagy orvoslakás biztonságában. Svédországban minden faluközpont megcsinálta a maga úgynevezett „hembygs gar- gen”-jét (helytörténeti-néprajzi kiállítás, általában restaurált parasztházban és az udvaron). Anyaguk — minden egyes darab — lyukkártyarendszerrel a stockholmi központ adatbankjában leltári adat. S ezzel valamennyi hembygs garden automatikusan államilag védetté van nyilvánítva. A turistákat népviseletbe öltözött fiatal lányok fogadják, s vezetik. A belépődíjak — a községi egyesület pénztárán keresztül — a gyűjtemények fenntartását, megóvását szolgálják. Hát, ettől még messze vagyunk... Egyszerűbb lenne, ha a hasonló falusi néprajzi anyagok berendezését felügyeletét, megóvását, stb. a megyei múzeumigazgatóság magára vállalhatná. Erre viszont általában se pénze, se energiája nincs. A múzeum adhat szakmai tanácsot és segítséget a restauráláshoz, konzerváláshoz, de helyi ellenőrzést, felügyeletet nem vállalhat. A helyi létesíté- sü falusi gyűjtemények megóvása, fenntartása egyértelműen a helyi tanácsok feladata. WALUNGER ENDRE * Ismét Krakkkóban Wit Stwosz oltártervrajza 1533-ban Nürnbergben meghalt a 85 esztendős Wit Stwosz (Veit Stoss). Egykor alapítója és tulajdonosa volt egy krakkói szobrászműhelynek, amely nem tudott eleget tenni az özönével érkező megrendeléseknek. 1499- ben visszatért Nürnbergbe, ahol a legmélyebb nyomor és megaláztatás várta. A hóhér nyilvánosan megbélyegezte, becsületéből és vagyonából kiforgatták, legközelebbi barátai elhagyták, - Wit Stwosz azonban szinte élete utolsó napjáig végső megvakulásáig semmit sem veszített művészi géniuszából. Valószínűleg bámulatos fizikai erőnléte, s talán saját nagyságának tudata is segített ebben. Halála előtt 13 esztendővel Wit Stwosz — fiának, Andreas- nak, a nürnbergi karmelita kolostor perjelének közbenjárására — megkapta egyik utolsó megrendelését. Az összesen 400 holland forintnyi összegért — ami az erő- és eszközbefektetést tekintve úgyszólván alamizsnaszámba ment — a művész vállalta, hogy a nürnbergi templom számára megfaragja a Krisztus születését ábrázoló oltárt. S a már hetvenes éveiben járó Wit Stwosz munkához kezdett. Először is felvázolta a mű egészét. Sárga papíron, finom, könnyed, megragadó vonalakkal, amelyek már sejtetik a reneszánsz művészetét, körvonalazta a leendő oltár tervét. Minden bizonnyal készített részletesebb műszaki rajzokat is, amelyek nélkül segédei nem kezdhették volna meg a munkát — mindez azonban csupán feltételezés. Napjainkig ugyanis csak egy rajz maradt fenn: az egész alkotás vázlata, amelyet a művészettörténet a bam- bergi oltár terveként ismer. Wit mester műve ugyanis végül az észak-bajorországi Bambergbe került, ahol mindmáig látható. Wit Stwosz híres, nagy értékű rajzát Münchenben őrizték. Itt vette meg egy 1871-es árverésen Zalewski lengyel festőművész, majd eladta Wladyslaw Czartoryski grófnak, aki a kincset érő rajzot a krakkói Jagelló Tudományegyetem Régészeti Tárának ajándékozta - ezt a nevet viselte ekkor a Collegium Malus múzeuma. A bam- bergi oltár terve 1940 márciusáig volt Krakkóban. Ekkor a jelentősebb értékek felől kitűnően tájékozott náci megszállók lecsaptak rá, Berlinbe vitték, majd nagy pompával és parádéval Hitlernek ajándékozták. A szakértők 1945 után úgy vélték, hogy Wit Stwosz rajza a Harmadik Birodalom kancellári hivatalával együtt a lángok martaléka lett, vagy ismeretlen körülmények között nyoma veszett. És mégis ... A 70-es években eljutott Lengyelországba a hír, hogy az oltár híres „sárga tervrajzát" megtalálták az NDK fővárosában, Berlinben, a Staatliches Museum levéltárában. 1980 júniusában a Német Demokratikus Köztársaság illetékes hatóságai, elismerve Lengyelország kétségbevonhatatlan jogát Stwosz rajzának birtoklásához, eljuttatták a művet Varsóba, a Nemzeti Múzeumnak. 1981-ben innen tért vissza régi helyére, a Jagelló Tudományegyetem Collegium Maiusába. A krakkói egyetemi múzeum legújabb szerzeményeit nemrégiben nagyszabású kiállításon mutatták be, ahol kiemelt helyre került a bambergi oltár tervrajza. Állapotára azóta is különösen nagy gonddal felügyelnek a legkiválóbb lengyel restaurátorok. Nő hegedűvel Növények, 1951. Lóitatás A magyar mozi? Van ma magyar mozi? Vagy a filmszínházba — Heltai Jenő tündéri csinálmányú telitalálatával, a moziba — csak azért járunk, hogy megnézzük a nagyvilág filmjeit? A riasztó statisztika, a magyar film látogatottságának, vagy ahogy a szakemberek mondják, „nézettségének" csökkenése a hetvenes években erre utalt. Mozi és néző nem szakadt el egymástól, pedig a mozik állapota nem kielégítő, új kellemes moziépület kevés van, a televíziózás most már állandó tényező — és mégis, jó filmnél mindig telt ház van. Tehát az a sajátos emberfajta — aki mi mindnyájan vagyunk, akik pénzt adunk ki mozijegyért és fölkelünk a televízió előtti karosszékből, nem hagytuk el a filmszínház lepedőjét, még akkor sem, ha nézőtársaink — érett és éretlen suhancok idétlen, közbekiáltó — röhögő terrorja zavar is néha! Megszoktuk a mozit, ha van miért, ha érdemes, ha szórakozni akarunk, akkor elmegyünk. Ezt is bizonyítják a statisztikák. A számok ősidő, majdnem pontosan kilencven év, a játékfilmgyártás magyarországi őskezdete óta igazoltan mutatják, hogy engem, a hazai nézőt mindig jobban izgatott a magyar gyártású, magyar színész játszotta hazai történet — mint bármi más. S ez megváltozott volna? Természetesen nem. De azért ijesztő csökkenés következett be, a magyar filmgyártók — s elsősorban a rendezők — mintha be akarták volna bizonyítani, hogy ők is el tudják riasztani saját közönségüket. Az olvasó tudja, hogy ez lehetetlen. E sorok Írója szándékosan fogalmaz ilyen általános egyszerűsítő végletességgel. Olyan művész nyilván még nem született, aki ne arra vágyott volna, hogy alkotása minél nagyobb hatást érjen, hogy műve minél több emberhez jusson el, hogy azon keresztül, amit létrehozott, minél többen ismerjék és elismerjék. Mi történt akkor hát? Valószínűleg semmi más, mint az, hogy a magyar filmművészetet is elérte valamiféle „új hullám". Nem a filmtudomány periodizációja értelmében. Hanem egyszerűen a „valami más", az „újakra készülés", a „mi korunk valóságát új módszerekkel" megmutatni szempontból. Az új társadalmi jelenségeket új formanyelven megalkotni — értelemben. Ehhez felnőtt egy új filmgyártó nemzedék. Rendezők, operatőrök, színészek, akik a hatvanas években még gyerekek voltak, és akiknek már nem a szórakoztatás lett a céljuk, nem is érdekesen, izgalmasan felmutatni elmúlt korokat (s nekik elmúlt korszak a háború utáni is, mindaddig, amíg ki nem léptek az általános iskolából, ami sokunk számára ifjúság — az nekik történelem). Egyetlen dolog érdekelte és érdekli őket: hitelesen beszélni közös dolgainkról. „A hitelesség kihívása" lett művészetünk esztétikai iránytűje. Dokumentarista és nem dokumentarista eszközökkel egyaránt a mai magyar valóság, társadalom kérdéseit akarják megfogalmazni. Sokszor ügyetlenül, sokszor unalmasan, sokszor a filmművészet eddig létrehozott formanyelvének ismerete nélkül, vagy éppen a klasszikus filmcsinálási, képdramaturgiai módszer elutasításával. Természetes hát, hogy mi nézők idegenkedve nézzük őket. Természetes, hogy a kritika elutasította őket. Joggal, mert termékeik — hiába kapták újszerűségként fesztiváldijaikat — nem voltak mesterségük kiváló alkotásai. Nem tudták megértetni magukat, sokszor mintha nem is akarták volna. A néző, aki szórakozásra vágyott, vígjátékra, kikapcsolódásra, persze felhördült. Szerencsére napjainkban minden oldódik, rendezőink egyre jobban érzik, hogy magvas mondanivalójukat el kell — minden körülmények, előzmények után is, el kell juttatni a nézőhöz. Mert másképp elvész az, amit mondani akar, mert másképpen nincs értelme annak, amit csinál. S ennek ellentéteképpen mintha felnőtt volna az a közönség, amely örül annak, hogy a magyar film szellemi izgalmat teremt maga körül (ha eszközei még idegenek is néha), örül annak, hogy alkotásaiknak társadalmi erőtere van (ha nem is mindig ért egyet a kérdésfeltevéssel), egyszóval már nem általánosít, nem szidja válogatás nélkül azt a filmtermést — amely az övé! Mindenekelőtt az övé, az ő problémáiról, hazai talajon szól, és ő is tartja el. Szerencsére megszűnőben van az a divat, amely elutasította gondolkodás és sokszor ismeret nélkül az új, a most jelentkező magyar filmet. Szerencsére új filmjeink „közönség- nyelvűbbek", mint a korábbiak. S jobbak is. A film- és a tv-művészek szövetségének nemrég megtartott közgyűlésén a mindkét oldalú felelősség felvetődött. S filmalkotóink és műveik és a nézők kapcsolatát érezték legprob- lematikusabbnak. A nagy hagyományú magyar filmgyártás mindig valóságos — számbeli — teljesítményein túl művészi értékeivel tudott jelen lenni a világban, s ezekkel az igazi értékeinek megtartásával kell megnyernie legfontosabb csatáját — saját közönsége osztatlan szeretetét. Sz. M.
