Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-05 / 156. szám

1981. július 5.

Múltunkból

— Ha megengedi, az első kérdést a pedagógusnak szánom, örül a tanév betejezésének?

— Semmi okom megtagadni ezt az örömet. Képmutatás is lenne eltitkolni, hogy egy-egy oktatási év végéhez közeledve diákok és tanárok egyaránt várják a vakációt, pedig ez az utóbbi nekünk valamivel később kezdődik, mint a tanítványainknak. Mint tudja, ilyenkor vannak a továbbképzések, kezdődnek más, a gyerekek nyári foglalkoztatásával járó feladataink. így az a bizonyos irigyelt nyári két hónap egyáltalán nem kettő a gyakorlatban.

— Amikor megérkeztem, éppen egy fiatal emberpárt kisért ki. Tanítványai voltak?

— Dehogy! Az idősebb fiam ugrott be hozzám a menyasszonyával. Nem ismerte meg a Gábort?

— Röstellem, de nem. Szóljon mentségemre, hogy kilenc évvel ezelőtt találkoztam vele. Akkor tizennégy év körüli lehetett.

— Pontosan. Akkor járt nálunk, amikor volt még egy és más elvégeznivaló a lakóházunk építésén és még szégyenkeztem is, hogy az országgyűlési képviselőnek — mert hiszen annak szólt a látogatás — egy alapárokból kellett kimásznia ahhoz, hogy beszélgethessünk. Az volt számomra az első ciklus a parlamentben. Gábor fiam időközben 23 éves lett, Attila pedig 17.

— Azt hiszem, erre szoktuk mondani tréfásan, hogy „ezek a gyerekek mind borzasztó hamar öregednek"!

— Sajnos, nemcsak ők. Én negyvenéves voltam, amikor először elfoglaltam a helyemet az országgyűlés üléstermében, most meg egy híján ötvenéves vagyok. Ugyanaz az ember és mégsem ugyanaz. Azt hiszem, csak egy valami nem változott. Azzal az odaadással szeretnék javára lenni a választókerületben élőknek, amilyennel munkához láttam képviselőségem első éveiben.

— Fülelés nélkül hallottam, hogy igen melegen gratulált a fiának és jövendő menyének. Megtudhatnám,- mihez?

— Nem titok. A gyerekek mind a ketten a VEGYÉPSZER-nél dolgoznak és munka mellett végzik a fémipari főiskolát. Ma volt a vizsgájuk matematikából és mint azt az indexük tanúsítja, kór volt annyira drukkolniuk. Nagyon tartottak ettől a vizsgától.

■ — És ön nem drukI költ értük?

— Duplán. Apaként és pedagógusként is, mert bőven van saját tapasztalatom arra, hogy a sikeres vizsgához a felkészültségen kívül soha nem árt egy kis szerencse.

— Több mint 25 éve tanít Tamásiban, a gimnáziumban, és ha jól tudom, közel egy időben lett országgyűlési képviselő és igazgatóhelyettes.

— Ez megfelel o valóságnak. Tamásiba akkor kerültem, amikor 1955-ben végeztem a Test- nevelési Főiskolán. Ennek előtte arról álmodoztam, hogy egykor volt iskolámban, a Garay Gimnáziumban kezdhetem el tanári pályafutásomat Szekszárdion. Mint talán tudja, édesapám ott volt pedellus. Miatta is szerettem volna így kezdeni pz életet, meg úgy éreztem akkor, hogy bőven van törlesztenivalóm. Rengeteg emberileg meghatározó élmény, emlék fűz a Garayhoz, pedig a háború utáni évek a diákember számára sem voltak gondtalanok.

— Egy korábbi beszélgetésünkben Létay Menyhért tanár urat emlegette igen nagy tisztelettel és sokszor...

— Neki köszönhetem, hogy a tanári pályát választottam, de azt is, hogy egy életre eljegyeztem magamat a barkácsolással, ami csak jóval később lett divatos időtöltés. Mint tudja, a a háború nem kímélte egyebek között az iskolákat sem. Sok kísérleti eszközünk ment tönkre és büszke lehetett az a diák. akit Menyus bácsi besorozott a fizikaszertár kísérleti eszközeinek a javító brigádjába. Úgy hallottam, hogy utódaink sokáig tudták használni azokat az eszközöket, amelyeket mi javítottunk meg. Erre még ma is büszke vagyok. Az ismerőseim pedig megemésztették már, hogy a barkácsoláson belül a fémmegmunkálás érdekel legjobban. A fiaim is műszaki érdeklődésűek lettek.

— Nem bánja már, hogy szekszárdiságának vége szakadt a fanári diplomával, illetve a pályakezdéssel?

— Egyáltalán nem, pedig az első éveket Tamásiban átmenetnek tekintettem. Az volt a vágyaim netovábbja, hogy bekerüljek a megyeszékhelyre. Szüleim, testvéreim élték ott, minden odakötött, amit egy ifjú ember fontosnak ítél.

— Gondolom, a gyökérverése Tamásiban a családalapítással kezdődött.

— Azzal is. De legalább akkora volt kötőanyagként a munkának is a szerepe. Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre több és mélyebb közöm a község és a járás életéhez. Soha nem próbáltam még meghatározni, mikortól nem érzem magam itt idegennek. Egyszer talán, amikor sok időm lesz, kiderítem. A közérzetem mindenesetre egyszeresek jóra váltott és már nem ábrándoztam az elmenésről.

— Fölteszem, hogy ebben a sportélet szintén segített, hiszen testnevelőtanári diplomájához edzői képesítés is társult.

— Eltalálta. A sportról nem ok nélkül hangoztatjuk olyan sokszor, hogy hatalmas nevelőerő, és alkalmas arra, hogy közel hozza egymáshoz az embereket. Nem szeretek nagy szavakat használni, de ha van valami, ami közösségibb lényekké teszi az embereket, a.kkor az a sport.

— Minap megjegyezte valaki, aki hallotta, hogy készülődöm önhöz, hogy a „Szászi Gábor jócskán megőszült, de valahogy az arca alig változott". Mit tud ehhez fűzni?

— Elég sűrű éveket éltem át, nem is kívánom vissza őket ismétlésre. Távolról sem a munka miatt, inkább azok miatt a személyes természetű problémák miatt, amelyek nem voltak tekintettel közhasznú lekötöttségemre. Csakugyan erőteljesen fehéredik a hajam. Hogy a vonásaim nincsenek szinkronban a deres fejjel? Ennek egyetlen magyarázata van. Ha az ember hivatásból fakadóan fiatalok között tölti le az élete nagy részét, valahogy a Jelke nehezebben vénül.

— Ezek szerint nem ért egyet azokkal, akik azt vallják, hogy akiket az istenek nem szeretnek, abI

ból tanítót, tanárt csinálnak?

— De nem ám! Azt hiszem, nincs gyönyörűbb és jövőnek szólóbb felelősségű dolog, mint nevelni, tanítani.

— Úgy értesültem, hogy tanárként szeretik a diákok, akárcsak képviselőként a választókerületében élő emberek. Soha nem zavarja ez a kettős szereposztás?

— Egyáltalán nem. Ha valóban szeretnek, az nem viszonzatlan és olyan fajta tiszteleten alapszik, amely nélkülözhetetlen még tanár-diák viszonylatban is az eredményes együttműködéshez. Most, a legutóbbi választásokat megelőzően és utána Is még sokáig nem tudtam meghatódás nélkül gondolni a választókörzetem lakosságának őszinte ragaszkodására. Sokáig beteg voltam tudniillik és bizony nem sikerült őket annyiszor fölkeresni, mint szerettem volna.

— Soha nem hallottam még panaszkodni...- Biztosan azért, mert okom se volt erre. De ha nagyon akar panaszfélét hallani, elmondom, hogy igen nehéz volt képviselőségem első ciklusa, mert amikor rádöbbentem a feladat nagyságára, azt is látnom kellett, hogy mennyi mindent kell megtanulnom. Soha nem voltam elégedett magammal.

— A választók viszont igen, mert lám, harmad- ízben is megajándékozták a bizalmukkalI

— Látja, ez az, ami minden körülmény között erőt kölcsönöz, de most már úgy, hogy élvezem azt a helyzeti előnyt, amiért igen meg kellett harcolnom; a választókerület, a megye, az ország életének alapos megismerésével. Ez, kifogyhatatlan muníciót jelent.

— Megfigyeltem, az országgyűlés ülésszakainak szünetében úgy keresik a társaságát a megye fiatal képviselői, mintha nem is csak a képviselőtársukat, hanem a tanítót is tisztelnék önben.

— Ez nekem föl sem tűnt eddig, de ha mondja, biztosan lehet benne valami. Persze, nemcsak rám jellemző a segíteni- akarás. Bizonyosan észrevette - úgy emlékszem, le is írta egyszer egy tudósításában —, hogy az idősebbek mind nagyon szívesen segítenek a fiatalabbaknak. Addig fontos ez, amíg ifjú képviselőtársaink ki nem alakítják a saját munkastílusukat, szert nem tesznek arra a biztonságra, ami a teljes értékű képviselői munkához kell. Különben miért ne osztanánk meg azokat a tapasztalatokat, amelyekhez mi magunk is segítséggel ju. tottunk munkánk kezdetén?

— Szászi elvtársi Voltak emlékezetes, nagy csatái, esetleg vereségei képviselőként?

— Se az egyikben, se a másikban nem volt részem és ez annak tulajdonítható, hogy amikor a képviselő egy-egy ügyben netán indulatosabbá válik, akkor - kissé kicsavarva a költő szavait — nem a különféle főhatóságok ellen haragszik, hanem a választóiért, akiket az adott főhatóság ugyanúgy szolgálni köteles, mint a képviselő, aki valamilyen ügyben szót emel. Az én kerületemben sok a fogyatkozó lakosságú kistelepülés. Az itt élők jogos igényeivel, gondjaival való foglalkozás egyáltalán nem látványos dolog, hanem nagyon is aprómunka. Hát persze, nemcsak az országgyűlési képviselő, hanem a helyi tanácsok tagjai számára is.

— Emlékezik még a szűzbeszédére, az első megszólalásra az ország- gyűlésben?

— De még mennyire! Sokan vélték tudniillik úgy, hogy „kiütöttem” magamat, tanárember létemre, mert pont a művelődésügyi miniszterrel akasztottam tengelyt.

| — Beszélne erről?

— Semmi okom nincs nem beszélni róla. Képviselőként elég zöldfülű voltam még, de nagyon szerettem volna közreműködni annak a hosszú vajúdásnak a megszüntetésében, ami a világnézetünk alapjai tárgy bevezetését előzte meg középiskoláinkban. A képviselő- társak lelkesen bátorítottak, föl is készültem igen gondosan, de elkerülhetetlen volt; bürokratizmusért, lassúságért megbíráltam kissé a szakminisztériumot. Elmondtam azt is, hogy mindezek ellenére készen állunk szeptembertől a tárgy tanítására, mert az igaz, hogy lemaradtunk az OPI által szervezett fölkészítő tanfolyamról, de tantestületünkben többen is vannak, akik politikailag megfelelően képzettek. Vihar támadt, mert amíg a miniszter elvtárs mondta a válaszát, a képviselők padsoraiból többen is arra biztattak, hogy ne fogadjam el a választ.

— És mit csinált?

— Miért nem azt kérdezte először, hogy mit éreztem? Nagyjából azt, amit egy kútbaesett ember. Visszakozni azonban nem lehetett, így arra kértem a minisztert, hogy a problémát ne tekintsük lezártnak. Nézzenek utána a dolognak. Haragudott, vagy nem, soha se tudtam meg. Intézkedés azonban történt. A következő nyáron már minden iskolából mehetett egy pedagógus az OPI továbbképző tanfolyamára, ahol meg lehetett szerezni a tárgy oktatásához szükséges képesítést.

— Egyszóval, érdemes volt szót kérnie, még akkor is, ha sok sikerre nem számíthatott? Mondja Szászi elvtárs, mit talál a legnehezebbnek képviselői munkájában?

— Ennyi idő után is nemet mondani a legnehezebb a választóimnak. Pedig erre gyakran van szükség. Mint említettem, kerületemben sok a kis település, s egy időben mi igen félre- érthetően tápláltuk be az emberek tudatába a falu és város közötti különbségek fölszámolásának programját. Ez az oka annak, hogy néha még ma is megfogalmazódnak és igen meggyőző előadásban kerülnek nyilvánosság elé irreális kívánságok. Pedig — nem is tudom milyen példát mondjak hirtelen —, Póriban például nem a villamosközlekedés bevezetése lesz egyik lépcsőfoka az életkörülmények minőségi változásainak.

— Megkérdezhetem, hogy mivel tölti majd a nyarat?

— Amint lehet, szigorúan vett pihenéssel. Ezt követően azonban képviselőként nem vakációzom majd. Sőt. Szeretném ezúttal is fölhasználni a nyári szünidőt a választókkal való gyakoribb találkozásokra.

• . — Akkor jókívánsággal

zárjuk ezt a beszélgetést. Kellemes pihenést és sok I hasznos találkozást!

LÁSZLÓ IBOLYA

Miklós István neve nem ismeretlen azok előtt, akik a megye XX. századi történetével foglalkoznak. De ezzel o névvel rendszeresen találkozhattak azok is, akik a felszabadulás után figyelemmel kísérték a politikai eseményeket. Miklós István kiemelkedő alakja a megye munkás- mozgalmának. A Magyar Tanácsköztársaság idején vörösőr volt. A proletárhatalom megdöntése után besorozták, de a bevonulás elől megszökött. 1922- ben elnöke lett a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége ozorai szervezetének. Később belépett a Szociáldemokrata Pártba, annak baloldalához tartozott. Kapcsolatban volt az MSZMP-vel is, illegális sajtótermékeket kapott onnan és azt terjesztette Ozo- rán és környékén. A harmincas évek közepén Ozorán megalakult a kommunista párt illegális szervezete, annak vezetője lett. Az MSZDP Központi Vezetősége kizárta a pártból, s 1935 októberében az illegális tevékenysége miatt letartóztatták és 10 hónapi börtönre ítélték. Az ítéletet megfellebbezte, de közben társával megzavart a községben egy nyilas gyűlést is — emiatt ismét perbe fogták. Az ítéletet végrehajtani nem tud.- ták, mert Spanyolországba ment. Csak 1941-ben tért haza. Elfogták, a függőben maradt perben kimondották az ítéletet, s 1943 novemberében szabadult a szegedi Csillag-börtönből. A község felszabadulásakor tért vissza szülőfalujába, Ozorára.

Nos, a felszabadulás után joggal érezte úgy, hogy megvalósíthatók az egykori álmok, földhöz juthat az agrárprole- társág. Az egész tamási járásban szervezte, irányította a községi földigénylő bizottságok munkáját. Nem ismert lehetetlent, s ha valaki szembekerült vele, az húzta a rövidebbet... Hanem történt egyszer valami, a kezdet kezdetén, a megyei ügyész eljárást kezdeményezett Miklós éllen. Ezt már csak kevesen tudják a megyében.

1945. április 14-én feljelentést küldött a megyei ügyész a tamási főszolgabírónak, kérve, hallgassa ki Miklós Istvánt, mint gyanúsítottat. Egy hónappal később a megyei rendőrkapitány kapott óiratot az ügyben az ügyésztől. Ebben az iratban megnevezik Miklós egyik társát is, Varga János tóti-pusztai lakost, akit időközben a rendőrség rövid időre őrizetbe vett. A rendőrségtől Varga kihallgatását kérte az ügyész. Ezt azonban nem tehette, mert közben visszautazott az lakhelyére.

Miklós Istvánt nem találta meg a főszolgabíró, noha hat hónapon át kísérelte megtalálni. Az ügyészség hiába sürgette a kihallgatást, a főszolgabíró pedig hiába írt ki több alkalommal is tárgyalást, Miklós Istvánnak nyoma veszett... 1945 júliusában ugyan kiderítették, hogy Budapesten tartózkodik, de ennél többre hosszú időn át nem jutottak. Az ügyész most a budapesti rendőrfőkapitányt kereste meg: hallgassák ki Miklós Istvánt, ha nyomára bukkannak.

Nem írjuk le az összes levélváltást. 1945 decemberében derült ki, hogy Budafokon, a Baross u. 33. alatt lakik a sókat keresett személy. Mégis még további kilenc hónap kellett ahhoz, hogy a szekszárdi állam- ügyész meghozza határozatát.

Miért keresték ily kitartóan Miklós Istvánt a hatóságok? A bűnügyben hozott megszüntető határozatból szerezhetünk erről tudomást. Idézzük a határozat indoklását:

„A nyomozás adatai alapján megállapítható tényállás szerint 1945. április hónap elején a Tolnavármegye Földbirtokrendező Tanácsa szorgalmazására Fürgéd község határában igényelt földeket ünnepélyesen akarták átadni a földet igénylőknek. Felsőnyék, Ozora és Fürgéd községek érdekeltjei több ízben tanácskoztak a megvonandó határról, de - bár minden alkalommal megegyezésre jutottak — a végrehajtást a nyomozás során megállapíthatatlan okokból, foganatosítani nem tudták. Április 3-ra kitűzött ünnepélyes átadás az értekezleten támadt vita miatt nem történhetett meg. Ezen az értekezleten részt vett Bajusz Sándor földmérő mérnök is és összeszólalkozott Miklós István gyanúsítottal, aki az ozorai érdekeket képviselte. Az értekezletet népgyűlés követte, amelyen Bajusz Sándor is jelen volt és amikor Miklós István Bajusz Sándor magatartását bírálta beszédjében, Bajusz Sándor közbeszólt, a megtett kijelentést valótlanságnak jelentette ki. Miklós István, a nyomozás adataiból meg nem állapítható, de olyan értelmű kijelentést tett, hogy a jelenlévők fogják meg és üssék Bajusz Sándort. Bajusz Sándor menekülni kezdett az őt üldöző személyek elől, azonban menekülés közben elesett és az őt utolérő ismeretlen személyek úgy ütötték meg egy karóval, hogy a feje véres lett. Nincs adat arra, hogy Bajusz Sándor sérülése 20 napon túl gyógyuló lett volna."

A határozatból megtudjuk, hogy hatóság elleni erőszak címén indult a nyomozás, de ezt sem látta bizonyítottnak az ügyész. A vádat elejtette.

Az eljárást megszüntető határozat állításával szemben 1945. április 3-án megtörtént a fürgedi uradalom ünnepélyes birtokba vétele. Miklós István erről még az nap jelentést küldött az illetékes pártszerveknek. Többek között ezeket írta:

„Ezt a földosztást hatalmas ünnepi felvonulással tartottuk meg, hatalmas föliratokkal, amit az ifjúságból egy férfi és egy nő^vitt, külön táblák; párt-, szakszervezet, Földmunkásszövetség és az ifjúság mind kiváló felírásokkal, vörös zászlók, koszorúk özönével és virágcsokrok. Vörösre föstött mezőgazda- sági eszközök, vörös díszbe húzott kocsisorok, úgy 3000 lélek vett részt ezen az ünnepélyen, akik Fürgédre vonultak, csak az a sajnos benne, hogy egy fényképet a történelem számára sem tudtunk megalapozni, a filmek hiányában... a tömeg megesküdött a nekik juttatott föld örök időkre való megvédésére, s kíván a neki adott szabadságért, földért ha kell fegyvert is fogni.”

A fentebb, vád tárgyává tett eseményről Miklós nem írt. Bajusz pedig helytelenül azt állította, hogy az ünnepélyes birtokba vétel nem történt meg.

Mi történt tulajdonképpen? Bajusz személyében a földre vágyó ozoraiak a fontoskodó HIVATAL-t látták, s amikor az Miklós István ellen szólt, úgy vélték, a földreformot akarja megakadályozni. Ezért vette üldözőbe őt az ünneplő tömeg, így védte meg — bottal, karóval — a földet a földreform legelején Ozora népe.

K. BALOG JANOS