Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-24 / 172. szám

1981. július 24. Képújság 3 1 Bútorlap és kenderrost l : :-----------------------------------------------------------------------—------------------------------------------—— M iért fontos a munkája? (4-.) A házfelügyelő Minden munka fontos. A maga helyén és idejében mind­nek súlya, jelentősége van. Egyik munka kiegészíti a mási­kat, amely viszont újabb tevékenységet követel, majd lezár egy folyamatot, avagy korszerűbbet kezdeményez. A munka- megosztás törvényei szerint. Életünk nagy részét munkával töltjük, tehát csöppet sem közömbös, hogy azt milyen felké­szültséggel, lelkesedéssel, szeretettel és atmoszférában végez­zük. Amennyiben örömünket leljük benne, s érezzük, hogy te­vékenységünk egyaránt fontos a magunk és mások számára, máris kiegyensúlyozott világban élünk. Egy éve jelentős szervezési munkába kezdtek a dunaföld- vári kendergyár szakemberei, hogy a gyárközeli termeltetést megoldják. Az idén megszűnik a tolnanémedi gyár, ott már csak a meglévő kórómennyiség áztatását végzik. Ez utóbbi gyár közelében kétszázötven hektá­ron termesztettek kendert, és van még az Alföldön - százhar­minc kilométeres távolságra — négyszázötven hektárnyi terület. Onnét például a szállítás költ­sége mázsánként nyolcvan fo­rint. Ez a tény is arra készteti a földvári gyárat, hogy szorgal­mazza a gyár közelében a ter­melést. Az idén a bölcskei tsz lépett be a Szegedi Kendertermelési Rendszerbe, százötven hektárnyi területtel. Ezt a termelést egy­ben modellnek is szánják, hogy növeljék a területet a közeli gazdaságokban. A rendszer a vetőmagtól kezdve a technoló­giát és a szükséges gépeket biztosítja. Itt lehetőség van a bálázás alkalmazására is. Má­sutt is készítenek bálákat, de a háromméteres szélesség nem felel meg a közúti szállítás fel­tételeinek, ha viszont a bálákat hosszába rakják a teherkocsira, Minden korosztálynak meg­vannak a maga szociális igé­nyei és gondjai, s a szociál­politika egész rendszeréből csupán azok érdeklik igazán, amelyek rájuk vonatkoznak. Csak módjával érvelhet a szo­ciálpolitikus azzal, hogy pél­dául a nyugdíjasok mellett má­sokra, mondjuk a gyermekes családokra is gondolni kell. És megfordítva: a családi pótlék reálértékének csökkenését bi­zonyítgató szülőket — ma még! — kevésbé érinti és érdekli a nyugdíjasok helyzete. Mindenkinek egyformán so­kat adni lehetetlenség. Min­denki jogos igényeit maradék­talanul kielégíteni ugyancsak lehetetlenség, ha egyszer any- nyi az elosztható pénzt, ameny- nyi. S a szociálpolitikus legna­gyobb dilemmája: hogyan rangsoroljon, kiket és milyen gondokat vegyen — mások ro­vására — előbbre? Nemcsak a nyugdíjasok és a családellá­tás prioritásában kell dönte­nie, mert ez csak két tétel a pénzbeni társadalmi juttatások hatalmas tömegében. Ám hadd maradjak e két tételnél: egy­részt mert a pénzbeni társa­dalmi juttatásokra költött 87 milliárd forint 80 százalékát a nyugdíjasok és a családi pótlé­kok viszik el; másrészt mert e példákkal jól illusztrálható az imént jelzett dilemma. Tény: 1960-ban az aktív ke­resők számához képest mind­össze 16 százalék volt a nyug­díjasok aránya, s már akkor is használtuk a kifejezést: Ma­gyarország — nyugdíjasország... akkor kevesebb fér a platóra, mint ha kévéket raknának. Ez így a huszonkettes csap­dájának tűnik, pedig a bálázás­Mit mondjunk ma, amikor 41 százalékra (!) emelkedett a nyugdíjasok aránya, s persze ezzel együtt nőtt az átlagnyug­díj, s természetesen a nyugdí­jakra kifizetett összeg is? A statisztikusok számításai szerint, legalább az évtized kö­zepéig lényegében hasonló üte­mű növekedésre kell felkészül­ni. 1985 körül a nyugdíjasok aránya — az aktív keresők szá­mához képest — eléri a 45 szá­zalékot, az átlagnyugdíj pedig az átlagkeresetek mai 51 szá­zalékáról 60 százalékra emel­kedik. Tény az is, hogy az eddigi intézkedésekkel nem sikerült megőrizni a nyugdíjak reálérté­két (a reálérték növeléséről nem is beszélve). További adatok és tények idézése nélkül is nyilvánvaló, hogy a nyugdíjasok gondja az egyik legfontosabb társadalom- politikai kérdés. A megoldás kézenfekvőnek tűnik: tessék a reálérték figyelembevételével emelni a nyugdíjakat! De mi­ből, hogyan? A szociálpolitikai juttatásokra szánt összegek drasztikus átcsoportosításával? De honnan, kiktől és mennyit vegyenek el? S amit esetleg el­vesznek, azt honnan pótolják? A nyugdíjügyét mindenáron meg kell oldani, de nem fel­tétlenül mások kárára. Mert például mitől .'űog a ma közép­korú aktív keíssők 20—25 év múlva fizetendő nyugdíja? Nyil­ván az akkor dolgozó emberek munkájának hatékonyságától. sál az áztatás nehéz lizikai munkáját is gépesíthetnék, hi­szen a daru egyben be tudná rakni az áztatóba a kárát. Az áztatást, vagyis a feltárást tavasszal kezdik és az őszig tar­tó szezon alatt annyit készíte­nek, ami a rostüzem egész évi folyamatos termeléséhez elég. Itt három műszakban dolgoznak és évi nyolcezer tonna kárát dolgoznak fel. A rostot többfé­le minőségben szállítják a szö- vödéknek, kötélgyáraknak. A gyár másik fontos tevékeny­sége a bútorlapgyártás. Ezt a gépsort részben a rendszer sa­ját gépeiből és szocialista or­szágok gyártósoraiból állították össze. A kendergyárak eddigi melléktermékét, a pozdorját — műgyanta segítségével — há­romrétegű bútorlappá préselik. A tolnanémedi gyárban ter­melt pozdorját is ide szállítot­ták, ez most kiesik, így a hiány­zó mennyiséget faforgáccsal helyettesítik, harminc százalék­ig. Ezt a különféle faüzemek hulladékforgácsa. fűrészpora adja, amitől javul a bútorlap minősége és a költségekben nincs változás. Hosszabb távon is számolni kell a faforgács fel- használásával, így most építe­nek az üzem területén egy fa­forgács üzemet, ahol hulladék­fából készítenek anyagot. Bú­S hogy ők hányán lesznek, egy­általán lesznek-e annyian, amennyi múlhatatlanul kell a zavartalan társadalmi munka- megosztáshoz, a szükséges mennyiségű nemzeti jövedelem létrehozásához, az — a műsza­ki fejlődéstől eltekintve —vég­sősoron a mai családpolitiká­tól függ. Sajnos, itt is a para­dox helyzet állt elő: miközben — a költségvetést jócskán megterhelő — pénzbeni társa­dalmi juttatások meglepően gyors ütemben növekednek (1960-ban még 5,2 százalék, 1970-ben 7,9, és tavaly már 13,8 százaléka volt a nettó nemzeti termelésnek), a családellátás éppoly’ súlyos tehertétel az ál­lamnak, mint a nyugdíj. A családi pótlék — a család jövedelméből — a gyermekek­kel kapcsolatos kiadásoknak mintegy a negyedét fedezi. A családok reakciói pedig egyér­telműek. Olyannyira, hogy a néhány éve még népszerűsített háromgyermekes családmodell szükségességéről mostanában jóval kevesebb szó esik. A KSH „Életszínvonal 1960— 1980" cimű kötetében erről a következők olvashatók: „Jelenleg és a következő években, amikor a várható de­mográfiai hullámvölgy tompítá­sa érdekében is az eddigiek­nél naavobb szükség lenne a gyermekesek nagyobb anyagi támogatására, változatlan reál­bérek és a családi pótlék vál­tozatlan (vagy az 1—2 gyerme­keseknél csökkenő) reálértéke A kikészített kenderrost torlapból az idei termelési terv nyolcezer-háromszáz köbméter. st.—gk. esetén a gyermeknevelő csalá­dok szükségletkielégítési lehe­tőségei romlanak. Ez követke­zik abból, hogy a gyermekek fogyasztása korukkal együtt je­lentősen emelkedik, ezért a csa­ládi pótlék összege, amely a gyermek korától nem függ, egy­re kisebb hányadát fedezi nö­vekvő fogyasztásuknak.” A korábban jelzett szociál­politikai dilemma tehát majd­hogynem megoldhatatlan, il­letve kényszerű kompromisszu­mokkal lényegében megkerü­lendő. Legalábbis mindaddig, amíg nálunk az a szemlélet uralkodik, hogy a nyugdíj — társadalmi juttatás. Tévedés! A nyugdíj: járandóság. Követke­zésképpen nem a „juttatás" ap- ránkénti emelésének módsze­rein kellene gyötrődni, hanem egy ,,járandóság”-típusú, s lé­nyegében önfinanszírozó nyug­díjrendszer megteremtésének feltételein kellene gondolkodni. S hogy egy ilyesfajta rendszer megteremtése nem lehetetlen­ség, az kiolvasható az újabban megélénkült szakmai vitából. E vitának persze, voltak előz­ményei, s csak ideiglenesen fog elcsendesülni. Vitakészségünk töretlen, s már az is biztató, hogy a vitapartnerek — levon­va a cselekvésképtelenség kon­zekvenciáit —, nem vonulnak vissza. Pillanatnyilag ez az egyetlen garancia arra, hogy előbb-utóbb valahol, valakik belátják: a magyar nyugdíj- rendszer nem a létező rendsze­rek legjobbika, következéskép­pen változtatni kell rajta. VÉRTES CSABA iNem állítom', hogy a sorozat megírása előtt nem terveztem el, hogy milyen- foglalkozású emberekről írók, kiknek a mun­káját, a munkához való viszo­nyát ecseteljük a riportalany- nya:l közösen. Most is kiderült — mint már annyiszor —, van­nak olyan foglalkozások, mun­kaikörök, melyeket a kívülállók is fontosnak vélnek, vannak vi­szont olyanok, melyeket netán lebecsülünk. . . Pedig ezek is pontosan illeszkednek életünk „körforgásába”, s nélkülük úgy -nézne ki a dolog, mintha egy fogaskerék egymagában vára­kozna- .» — Az én munkáimat nem be­csülik sokra az emberek — kezdi a beszélgetést Gáspár Mátyósné, aki a szekszárdi Kölcsey lakótelep 10—14. szá­mú épületének házfelügyelője. — Talán azért van mindez, mert a házmestereket sikk szid­ni, munkájukra iegyinteni. igaz, hogy amit mi dolgozunk, nem valami elit munka, de nagyon fontos. Takarítom az öt lépcső- házat, beszedem a lakbért, gondozom a ház körüli virágos­kertet. . .Éjjel pedig kaput nyitok azoknak, akik elfelejtet­tek magukkof vinni a kapukul- csőt. — Kissé szomorúan hangzik, amit a közvéleménnyel kap­csolatosan fejtegetett a ház­felügyelői munkáról. Megjegy­zem', amikor először kerestem önt, szóba elegyedtem néhány lakóval. Mindannyian elégedet­ten szóltak munkájáról, meg­említve rend- és tisztaságszere­tet ét, szolgálatkészség ét. — Ennek örülök, s nagyon jólesik. De hozzáteszem, hogy amit az előbb magyaráztam, azt általánosságban gondol­tam. Szerencsére, a mi házunk­ra mindaz nem áll.. . A ml há­zunkban igazán nagyon jó lég­kör és összhang alakult ki. Nem érzem', hogy itt bárki is lenézne. . . Legfeljebb olykor fordul elő.. . az sem minden­kivel. . . csak eg-y-két lakóval.. . Gáspárné elhallgat, s csak lassan mondja el bánatát. Egy­két férfi a házból igen udva­riasan köszön neki, de csak a nagy épület közvetlen „ha­tósugarában”. A városban, üz­letekben előkelő idegenként vonulnak el házfelügyelőjük mellett, sőt, fejüket is elfor­dítják. — S ez rettenetesen bánt ■— mondja az asszony. — Mert azt még megértem, hogy az emberek a munkahelyeken megváltoznak. De az utcán egyformák vagyunk. Meg ab­ban is, hogy mindannyian dol­gozunk. Kinek-kineik a saját posztján kell megállnia a he­lyét. S azért jár tisztelet, vagy lenézés: hogyan munkálkodik, nem. pedig azért, hogy mi is az a poszt. Amint a csinosan berende­zett szobában beszélgetünk, ibejön Gáspárné kisebbik fia és csöndesen letelepszik. Szí­vesen hallgatja édesanyját, amint munkájáról beszél: — A jó légkörről mit is mondjak? Hiszen, annak annyi összetevője van,. .. Próbálom a legfontosabbakat felsorolni. Fo­galmazhatok úgy, hogy a napi menetrendszerű munkámon kí­vül bizonyos szempontból fon- tosalbbnlak tartom azokat, amik nincsenek benne munkaköri le­író sa'imbain. Például, hogy ami­kor elutazik egy-egy család, mindig nekem adják a> lakás­kulcsot: öntözzem meg a virá­gokat, szellőztessek. Pénzt hagynak, hogy fizessem ki, amit kell. Jó néhány ilyen „törzs­vendégem” van. örülök, hogy megbíznak bennem, s örülök, hogy tudok segíteni. Persze, apróságokat akkor is elintézek, amikor dolgoznak. Én itthon vagyok, hiszen itt a munkahe­lyem, hát meddig tart valamit elrendezni? S utána milyen jól­esik, amikor azt mondják: — Köszönjük, Erzsiké. — Tehát Erzsikének szólít­ják. S maga a lakókat? — Hát hogy mondanám? A koruktól függően. Az idősek­nek Kati néni, Vagy Andor bá­csi; o fiatalabbaknak István, vagy Dóra. — Mióta áll alkalmazásban a Városgazdálkodási Vállalat­nál? — 1974. június 1. óta. Ak­kor költöztünk ide, ebbe a szép, kétszobás lakásba’, s azóta Va­gyok házfelügyelő. — Hogyan sikerült ilyen jó kapcsolatot kialakítani a la­kókkal? — Az érdem nemcsak az enyém. Elsősorban az övék. Énnekem ebben a dologban annyi „köszönhető”, hogy igyekeztem kontaktust keresni mindenkivel. . . Sikerült. Például gyakran behívnak a lakásuk­ba, hogy nézzem meg, milyen szép új szőnyeget, vagy bútort vettek, vagy hogyan fejlődik a kisbaba. . . — Futja' idejéből ezekre a villámlátogatásokra ? — Futnia kell. Igaz, csak néhány percre megyek be. De úgy érzem, ha a bizalmába fo­gadott valaki, azt a kontak­tust sietségemre hivatkozva nem ronthatom el. Ezekre nem szabad sajnálni az időt... — magyarázza, majd így szól: — Fontos dolgai ezek az életnek, a munkának. — Szokott segíteni a. férje a takarításban? — Mit nem gondol?! Ez az én munkahelyem', az én mun­kám. Én sem segítek neki, ő sem nekem. — Fárasztó a munkája? — Bizony, edzésben kell lennie az embernek. Naponta sok lépcsőt kell megmászni. .. De beosztom a tennivalót. iBefejezzük a beszélgetést. Gáspárné lekísér az utcára. Hiszen most ott van dolga. Gyomlálja, a virágoskertet. Amint elköszönök, kis cérna- hangot hallok: — Szia1, Erzsi néni! — s pöt­töm legény szalad hozzá. Az egyik kis lakó. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: Cz. S. (Folytatjuk) Évi nyolcezer-háromszáz köbméter bútorlap Juttatás vagy járandóság? Az áztatás ma is nehéz munka | Gáspár Mátyósné a ház előtt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents