Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
1981. július 19. MÉPÜJSÁG 5 Szabadság miatt... A nyár eleién olvastam egy kisiparos műhelyének zárt ajtaján az ákombákom betűkkel irt, de nagyon hivatalos hangú üzenetet, melyben a mester tudtul adta zárt ajtóra találó ügyfeleinek, hogy „szabadságolás okából kifolyólag" három hétig nem üzemelteti műhelyét. Megmosolyogtam a néhai, könyökvédős hivatalnokok stílusában irt értesítést, és még azt is mondtam talán magamban, hogy lám, milyen rendes, kötti, hogy ne jöjjenek holnap, meg holnapután sem, hanem csak június nem tudom hányadikán, mert addig pihen. Teszi ezt jogosan, a szabadság neki is megjár. Hogy pihenése alatt zárva a műhelye? Hát istenem, ő maszek. Korántsem voltam már ilyen békés és megértő, amikor egyik hivatalunkban azt a választ kaptam, várjak három hétig, mert az ügyintéző szabadságon van. Pedig a kartársnő még az elnézésre ösztönző mosolyával is megtoldotta a magyarázatot eldarálva, hogy „szegénykének milyen rengeteg munkája lesz, ha újra dolgozni kezd." Én ugyanis nem az ügyintézőt kerestem, hanem a hivatalt, ahol, hisz azért van az intézmény, annak rendje, módja szerint írják meg a papírt, rakjanak rá pecsétet, szóval, tegyék, amit kell. Ez volt emiatt az első, ma gomba fojtott, Így csendes dobogásom. De azóta már vagy tucatszor hallottam a bűvös magyarázatot: aki csinálná, aki mondaná, aki intézné, aki tudja, szóval, éppen az, aki kell, szabadságon van. És ezt úgy mondták, olyan kihivó természetességgel, mintha avilág leg- magátólértődőbb dolga lenne, hogy ilyenkor ott, azon a poszton megáll az élet. Az valóban természetes, hogy a dolgozó elmegy szabadságra. Szüksége van mindenkinek néhány héj pihenésre, ki- kapcsolódásra, mondhatom úgy is, regenerálódásra. De a hivatalok nem magánirodák, az üzemek nem szigorúan elkülönült emberek egymás melletti tevékenykedésre készült gépcsarnokok. S már az ősközösségben is természetes lét- szükséglet volt a közösségi munka, a társadalom, és a technika folytonos fejlődése során pedig ez mind fontosabbá vált. Nincs pótolhatatlan ember, szokták mondani a közhelynek számitó igazságot, főleg mikor valakinek a jelentőségét akarják lebecsülni. De mostanában, mintha az élet is megcáfolná ezt az olykor rosszindulatúan hangoztatott bölcsességet. De csak azért, mert a munkahelyeken nem pótolják azt a kollégát, szaktársat, munkatársat, aki élve a munka törvénykönyvében is lefektetett jogával, kivette szabadságát. Hogy mi lehet ennek az oka? Azt hiszem, szép lista kerekedne ki a felsorolásból. Kezdeném a legáltalánosabbal, mikor egyszerűen azért nem helyettesítik, mert az bizonyos többletfeladatot jelent. S dolgozni a másik helyett? Majd bolondok lennének. Arra persze nem gondolnak, hogy amikor ők maradnak távol néhány hétre, az egészséges munkamorál íratlan törvényei szerint a többiek vennék át tőlük a stafétabotot, végeznék et az elvileg rájuk eső munkát. De van, amikor óvatosságból húzódnak félre. Mert ugye felelősségvállalás nélkül még egy csavart sem lehet meghúzni. Aztán szóba jöhet a rosszindulat. Az a bizonyos juszt-se. Mikor az asztalon, a kezdetben üres asztalon, növekvő irattorony magasodásával arányosan nő az idejüket munkahelyükön eltöltő — már elnézést, nehezemre esne leírni, hogy dolgozó — többiek öröme. Hogy lesz majd mit güriznie X-nek, mikor visszajön a lazitásból. De úgy kell neki, ha most a lábát lógázza, amikor ők keményen állják a sarat. Hogy mit szól ehhez a főnök, ha egyáltalán tudja, s ha nincs ő is éppen szabadságon? Hivatalosan, kifelé, biztos helyteleníti, s ígéri, hogy majd intézkedik. De belülről, valóságban? Az esetek nem kis hányadában erőt vesz rajta valami álhumanitás. Lojális lesz, és nem akaszt plusz terhet a bentlévők nyakába. Meg aztán, ő is elmegy szabadságra, s akkor, hát persze, hogy nem szeretné, ha más dönteng helyette. Még netán kiderülne, hogy ő sem pótolhatatlan. És közben keresi az elmaradt intézkedést indokoló magyarázatot, amolyan objektiv nehézséget. Túlzó fantáziám már vicclapba illő esetek sokaságát szüli, Ha ez, az enyhén szólva sajnálatos gyakorlat elterjed, netán gázpedál nélkül, vagy éppen kormány nélkül kerülnek le a buszok az Ikarus gyártósoráról. Mert éppen az van szabadságon, akinek ezt az alkatrészt lenne feladata beszerelni. Ugye, milyen elképzelhetetlen! Persze, a dolgoknak van másik oldala is. Mert az ideiglenesen eltávozó feladata, hogy tabula rasát csináljon, úgy menjen szabadságra, hogy ne hagyjon maga után adósságokat. S ezalatt nemcsak azt értem, hogy — ha hivatalról van szó — ne hagyjon a fiókjában porosodó aktákat, hanem, hogy ő is gondoskodjon arról, s ez már általánosságban is áll, hogy szabadsága alatt a többiek elvégezhessék a munkáját. A feladat tehát általános. A munka folyamatosságát egyformán kell biztosítani azoknak, akik szabadságra mennek, s azoknak is, akik ezalatt az idő alatt dolgoznak tovább. Mert, technokrata hasonlattal élve, felfoghatjuk a hivatalokat, üzemeket egy hatalmas gépezetnek. S ha itt akár egy kicsike fogaskerék is kiesik, megáll a gép, vagy legalábbis zavar keletkezik a működésében. Ezeket a zavarokat ki kel- ' lene, ki kell küszöbölni. Ez alól a kötelességünk alól nem adhat felmentést az sem, hogy a cégek nem egy ember felelősségére épülnek, a felelősség megoszlik, akár jelen vagyunk, akár — szabadság címén — távol. • —. szepesi — Táborbontás Czakó Sándor képriportja Madárportrék Gyűrű kerül a madár lábára Fogságban Mintát vesznek a „halászok" Gólyagyűrűk Tündérrózsák Pihenő Ki ez az idegen? : Természetbúvárok
