Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-17 / 166. szám

1981. július 17.

Képújság s

VERADAS.

A többi tudománnyal egyetemben az orvostudomány is rohamosan fejlődik, egyre több betegség gyógykezelhető, gyógyítható. Számoshoz azonban vérpótlás, illetve várátömlesztés szükséges. A beteg szervezetébe más,

azonos vércsoportú ember gondosan átvizsgált vérét juttatják, s ezzel gyógyítanak, életet mentenek. Hazánkban évről évre emelkedik a véradók száma.

Beszélgetés dr. Kolumbusz László főorvossal

A véradómozgalomról és a

— Mióta beszélhetünk hazánkban véradásról?

— A második világháború előtt, a harmincas évek végén a Vöröskereszt már szervezett vérellátó szolgálatot, de akkoriban csak kis létszámú donorgárda adott vért. Egyes kórházak mellett úgynevezett donor- stockok működtek. Az orvostudomány akkori szintjén csak a közvetlen véradást lehetett alkalmazni. Persze, ez akkoriban jelentős eredménynek számított, s több beteget mentettek meg a vérátadással... Véradó mozgalomról valójában 1949 óta beszélhetünk, azóta él az Országos Vérellátó Szolgálat. Tolna megyében 1958-ban szervezték meg a szolgálatot.

— ön, aki jelenleg is a Tolna megyei Tanács Kórháza Vér* transzfúziós Állomásának vezető főorvosa, 1958-ban került ebbe a, beosztásba...

— Igen, de akkáriban naponta csak négy órát dolgoztam itt, négyet a kórházban. Az állomásnak volt még egy asszisztense, s egy félműszaikos takarítónője.

— Most pedig megyénkben két véradóállomás van: egyik Dombóvárott, a másik pedig a megyeszékhelyen. Most hányán dolgoznak az ön irányítása alatt?

— Negyvenötén vagyunk. S természetesen nemcsak a létszám nőtt, hanem korszerűsödött is a munka, amit végzünk, a módszerek, melyeket alkalmazunk. A hőskorban alvadásgát- . lót alkalmaztunk, s mindössze 24 óráig tudtuk tárolni a vért. A mai ACD stabilfzátor haszná-, lata mellett a tárolási idő 21 napra emelkedett. Az ötvönes években a véradáshoz szükséges szerelékeket is maga az állomás készítette.

— És akkoriban nem volt ismeretes a térítésmentes véradás fogalma sem.. .

— A térítésmentes mozgalom 1960-lban indult Debrecenből. Ennek szervezéséhez sok segítséget kaptunk a tanácsoktól, a párttól, tömegszervezetektől, társadalmi szervektől.

— Ezzel nem csökkent a véradók száma? És nem lett nehezebb o szervezés?

— Bármily furcsának is tűnik, mindkét kérdésre egyértelmű nemmel válaszolok, mégpedig örömmel. Az úgynevezett felvilágosító munka nem csőikként, hanem merőben megváltozott : a véradók társaikat, ismerőseiket hozták magukkal, meggyőzve őket a nemes cselekedet jelentőségéről.

— Ma már senki nem' adja pénzért a vérét?

— Állomásunkon tavaly egy, tavalyelőtt három véradó kért pénzt.

véradásról

— Lehet, hogy furcsállja a kérdést, de felteszem: A véradóknak sört kínálnak. Nem fonák ez? Nem tesznek vele az alkohol elleni küzdelem rovására?

— N^m hiszem. De magam részéről sem tartom ideálisnak a sörrel való kínálást. Viszont a véradók 99 százalékban a sört kérik, holott hórom'-oégy- faijta. üdítő ital tartozik a „repertoárunkba".

— Néhány esztendővel ezelőtt szó volt arról, hogy beírják mindenki személyazonossági igazolványába, hogy melyik vércsoportba tartozik. Mindezt azzal a céllal, hogy egy balesetnél azonnal alkalmazhassák az esetleg életmentő transzfúziót.

— A vércsoport-meghatározás eredményének beírásából adminisztrációs hibák adódhatnak, melyek súlyos transzfúziós szövődmények, esetleg katasztrófák okozói lehetnének. Még a személyi számok beírásánál is gyakran vannak tévedések, de azokkal a nyilvántartást zavarják össze... Egyébként a vércsoport-meghatározás rövid időibe telik, s hozzáteszem, hogy törvényeink szerint ■— nagyon helyesen — kettős meg ható rozá st kel l, a I ka I ma zn i. Például a vidéki véradásokon a helyszínen, majd az állomáson ismét meghatározzuk a vércsoportot

— Érettségi után nem vettek fel az orvosi egyetemre, én pedig mindenáron egészségügyben szerettem volna dolgozni. Elkeseredett voltam. S akkor olvastam egy hirdetést a Népújságban, hogy hároméves laborasszisztensi tanfolyam indul a szekszárdi kórházban. Azon nyomban jelentkeztem, és felvettek — emlékezik Bánlaki Nóra, aki már tizenhat esztendeje munkatársa a Tolna megyei Tanács Kórháza Vértranszfúziós Állomásának. Jelenleg ő a donor-labor vezetője.

— Ezzel meg is szűnt a bánatom. Elkezdtem dolgozni, s nagyon megszerettem a munkámat. Többet nem gondoltam az orvosi egyetemre ... Tettem a dolgomat, s közben tanultam. Jó volt, hogy kaptam fizetést is. Kilencszáz forintot havonta.

— És most?

— Háromezer-kétszáz az alapom, erre jön még harminc százalék veszélyességi pótlék ... Egyébként három évvel ezelőtt végeztem el a tízhónapos hae- matológus asszisztensi tanfolyamot.

— Kérem, mondja el, hogy egy vidéki véradáson milyen vizsgálatokat végeznek.

— Vizeletvizsgálat, vércsoportmeghatározás és vérsüllyedés. Otthon, a laboratóriumban az utóbbiakat megismételjük és meghatározzuk az Rh-faktort, alcsoportokat, májfunkciós vizsgálatot és Wassermann-reakciót csinálunk . . . Azután következik a vérnyomás- és lázmérés. Amennyiben mindent rendben találunk, következik a belgyógyászati vizsgálat, és csak ezek után kerülhet sor vérvételre.

— ön a sok közül melyiket

végzi? '

— Én veszem le a vért előzetes vizsgálatra. Mindig a „rosz- szább” vénát választom, hiszen vékonyabb, serum 1-es tűvel dolgozom.

— Közismert, hogy a levett vért három hétig tudják tárolni. Ennek ellenére előfordulhat, hogy éjjel, vagy vasárnap szükség van a tárolton kívül is vérre. Olyankor mit csinálnak?- Nem okoz gondot, hiszen elsősorban a kórházban dolgozók a tagjai az ötventagú, úgynevezett életmentő brigádnak. Valaki közülünk mindig ügyel, vagy el lehet érni.- Hogy-hogy „közülünk”?- A véradóban mindenki donor, s tagja az említett csapatnak.

Délelőtt Dunaszentgyörgyön

Kilenc óra körül érkeztünk a művelődési központiba, ahol e napra szervezték meg a véradást. Szervezték? Ugyan. . . Egyszerűen közhírré tették.

A művelődési ház előcsarnokában tömeg. Vannak, akik már túl vonnak a véradáson, s a terített asztaloknál eszik a gyulai kolbászt, iszogatják a Szalon' sört. Néhányon a laboratóriumnak kialakított teremben állnak sorban az előzetes vizsgá la to k ra, kette n -há rmon az orvosi szoba előtt várakoznak. Az úgynevezett steril- teremben — ahol a vért veszik — foglaltak a fekhelyek.

Tóthné Varga Emma, a helyi községi tanács adminisztrátora most lép ki Innen, s foglal helyet az asztalnál. Horváth Gyula, a véradósak büfése nyomban ott terem, eléje teszi a kenyeret, kolbászt, csokoládét, kibontja a sört, s kitölti.

Tóthné most adott negyedszer vért. Először Tolnán, a gimnáziumiban, amint betöltötte a1 18. életévét. S oly természetesen beszél a többi alkalomról is, mintha kötelességei közé tartozna.

— Ügy gondolom, aki egészséges, annak kötelessége is. Ezt mindenkinek éreznie kell. ..

Nincs jobb annál, mint segíteni valakin.. . bárkin. Van egy tizennégy hónapos kislányom. ..

Tóthné figyelemre méltó szakértelemmel beszél a véradásról. Kiderül, hogy érettségi után két évig. Szekszárdon dolgozott, a kórházban, mint segédápolónő. A négyes „bélén" volt olyan betegük, akinek húsz liter vért adtak.

Amint beszélgetünk, a jövésmenéssel változnak körülöttünk az arcok.

— Senki nem tartja félelmetesnek azt a kis tűszúrást — mondja egy fiatalember, mielőtt belép a sterilterembe.

Amott Szldnyioka János és felesége telepszik le tízóraizni. Fiatal fiú tart velük, a „rokon- gyerek”, Silány inka Pál. Ö most adott vért először, ugyanis június 12-én volt tizennyolc éves:

— Ha néhány héttel korábban lett volna itt véradás, akkor nem jöhettem volna az idén. Sajnos... Pedig ez nálunk családi „agyomány.

Mindezt bizonyítja még a tizennégyszeres véradó Pukli Ferenc, aki szintén rokon. .. Az ő „kísérője” — Ferike nevű kisfia —, büszkén tekintget, s

már a harmadik szelet csokit ropogtatja.

Szlanyinka Jánosné tavaly tizedszer adott vért, s a termelőszövetkezet rendezte ünnepi vacsorán kaptak meg a Vöröskereszt kitüntetését.

— örültem neki, de talán még jobban annak a levélnek, am it Bomba Gyű Iá né kü ldött Decsről. Az én véremet kapta a kórháziban... A véradással kapcsolatban nem akarok nagy szavakat mondani, csak ahy- nyit: három gyermekem van... Tizenöt, tizenkettő és három évesek:

A férje így folytatja:

— Számomra pedig az is örömöt jelent, ha valakit soraink közé tudok szervezni. A múlt évben hoztam magammal egy új véradót. Idén biztosan nem' jön el, ugyanis tavaly rosszul lett.

Amint ezt kimondja, szeme tágra nyílik, s mint akinek látomása van, néz a bejárat felé. A többiek követik tekintetét, mb.jd' örömmel nevetnek.

Az ajtón 'belépő férfi nem más, mint akit az előbb emlegetett. Varga István, a Csőszerelőipari Vállalat paksi kirendeltségének fűtésszerelője.

— Egy kis rosszullétet el lehet viselni — nevet a többiekre, majd felém mondja: —*

Most meg akkor lettem volna rosszul, ha nem jövök' el — s indul a laboratórium felé.

Az asszisztensek szívélyesen fogadnak mindenkit. A véradók arcán látszik az a jóleső érzés, hogy a „véradósok” emlékeznek rójuk, tudják a nevüket. Annak ellenére, hogy a laborban roppant precízen folyik a munka, egy-egy halk tréfa megengedhető.

Sötét bőrű férfitól veszik a vért előzetes vizsgálatra. Egy másik, akinek a vérnyomását mérik, így szól:

— Hogy léhet egy ilyen fekete embernek ennyire piros vére?

— Azt hiszed, a; tied szőke? — így a válasz.

Dél felé jár oz idő. A „forgalom" nem szűnik. Jönnek a dunaszentgyörgyiek, hogy segítsenek ismerősön, ismeretlenen.

Ötvenegy liter

Budán még dörögtek a fegyverek... A fővárosi harcok egyik lövedéke Laczkó Józsefet találta el. Sok vért vesztett, mire az orvosokhoz került. Az életét csak úgy lehet megmenteni — állapították meg —, ha van, aki saját vérét adja a sebesültnek. És volt... Akkor határozta el Laczkó József, hogy ha teheti, ő is ad majd vért.

A véradómozgalom megszervezését követően elsők között jelentkezett. S azóta kéthóna- ponként, néhány év óta pedig — az új rendelkezéseknek megfelelően — negyedévenként ott van a véradóállomáson.

1974-ben kilencüket — az ország legjobb véradóit — a Parlamentbe hívták. Volt, aki öt- venszer, más hatvanszor, hetvenszer segítette már vérével mások gyógyulását. Laczkó József akkor már túl volt századik véradásán, önzetlen segítségéért a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki, de akkor már birtokában volt a Magyar Vöröskereszt jó pár kitüntetése is.

Most munkahelyén, a paksi atomerőmű éttermében beszélgetünk. A fehér—hajú, idősnek még most sem mondható férfi naponta négy órát dolgozik itt. Pár éve még mészáros volt, ám a jég, s a hideg víz miatt keze egy időre megbénult, leszázalékolták. De rövidebb műszakokon besegíteni most is naponta jár Faddról Paksra.

Hogy hányszor adott vért?

Százharminchétszer, összesen 50,8 litert. Négyszer úgy, hogy órákon át mozdulatlanul a beteg melletti ágyon feküdt. Közülük kettővel találkozott utána is, a másik kettőt nem ismeri. Mind meggyógyultak. Egyszer egy súlyos karambol sérültjének csontvelőt is adott.

Azt, hogy ki hányszor vállalta, hogy véradással segíti embertársait, számon tartják. De, érthetően, mivel ez nem lehet verseny tárgya, soha nem nézték, hogy ki adott legtöbbször. De azt hiszem, ez esetben kivételt tehetünk, mert nem hivatalos számolgatás alapján az derült ki, hogy minden bizonynyal Laczkó József az országos első. Ugyanis, amikor hetvennégyben a kormánykitüntetést kapta, ő volt egyedül százszoros véradó, s azóta is rendszeres véradó.

. Most „taktikázik”. Hamarosan újra letelik a negyedév, és megy a véradóállomásra, de úgy időzít, hogy novemberben, mikor Faddon lesz véradás, azon is ott lehessen, képviselhesse a „hazai színeket”.

Az oldalt készítették: V. Horváth Mária, Szepesi László és Czakó Sándor.

A véradóban mindenki donor

A rögtönzött laboratórium