Tolna Megyei Népújság, 1981. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

lO^ÉPÜJSÁG 1981. június 28. DunnTRi 2. A Szekszárdon megjelenő, országos terjesztésű folyóirat- nak, a Dunatájnak most jelent meg idei második száma. A lap Kárpáti Kamill versei mellett Forrai Miklós, Gacsályi lóz séf, Töttös Gábor, Sebestyén Sándor, Tandori Dezső, Szakolczay Lajos, Devecseri Zoltán, Grálik Imre, Papp István, Tüskés Tibor tanulmányait közli, Salamon Nándor, Mészáros Sándor, Zentai László, Laczkó András pedig könyvkritikával szerepel az új számban, melynek illusztrációi a Béri Balogh Ádám Múzeum mesterjeleiből mutatnak be néhányat. Az alábbiakban az új szám írásaiból közlünk szemelvényeket. Forrai Miklós: Liszt Ferenc és Szekszárd A Liszt Társaság elnöksége és mintegy ezer tagja nevében tisztelettel hajtunk fejet e szép tavaszelői ünnepen Tolna me­gye és Szekszárd város vezetői és lakói előtt. Itt, e parkban, e városban, melyet Liszt Ferenc valóságos menedékének tekin­tett, igazi nyugalmat,, testi, lelki felfrissülést talált, itt, ahol hódolattal és szeretettel vette őt körül a nép, a vendég­vonzó mágnes, az Augusz-ház és családja. Emlékezzünk. Idézzük a lángészt, idézzük az embert. E ház és park akko­ri gazdája Augusz Antal. Be­járja egész Európát, több nyelven tökéletesen ír és be­szél. Szociális intézmények lá­togatója, a mezőgazdaság és ipar behatoló tanulmányozója volt, a művészet pártolója és e területen messzire tekintő. Liszt­nél négy évvel idősebb, akinek francia szavait nyilvánosan először Pesten, a díszkard át­adása során tolmácsolta. Ez az igazi tolmács-barátság Liszt és a magyar nép közt négy évti­zeden át őszinte volt egészen Augusz haláláig. Az ő érdeme, hogy Szekszárdot feledhetetlen kapcsolóiba hozta Liszttel, hogy döntő szerepet kezdeménye­zett Liszt hazatérésében, s nyílt színvallásra és hazája iránti közvetlen hűségre nyer­te meg őt. Harmincöt éves a mester, amikor először láto­gatja meg a családot, e par­kot, e várost. Ebben a neveze­tes esztendőben készül el róla mindmáig a legjellemzőbb fest­mény, Barabás Miklós talán leghívebb Liszt-portréja. Ez évben hallja először magyarul Egressy Gábor gyújtó szavával Vörösmarty ódáját Liszt Fe­renchez: Állj közénk! A pesti- budai Lánchíd építését is ek­kor mutatja be neki Széchenyi István. És szinte hihetetlen, hangver­senyező diadalútjának is ez a legmozgalmasabb éve. Néhány Szakolczay Lajos: kiragadott állomás: Weimar, Bécs, Pest, Pécs, Zágráb, Te­mesvár, Nagyenyed, Kolozsvár, Nagyszeben — ez egyébként Borsos Miklós szülővárosa. Köz­ben Szekszárd, ahol születés­napját, október 22-ét is ün­nepük. Itt rendkívüli hangver­senyidőben, délben 12 órakor ad koncertet a megyeháza ülés­termében, sőt a kintrekedtek részére még aznap este meg is ismétli ugyanott. Ekkortájt éri őt egy szeren­csés kimenetelű baleset is. Hőgyészről, Apponyi György meglátogatása után visszafelé jövet hintájuk egy árokba bo­rult. Az Életképek című újság így végzi az esemény leírását: Egy közellevő molnár rázós ko­csiján döcögtették be Szek- szárdra a világ legdrágább „lisztjét". Befejezésként hálával tarto­zunk sokaknak a magyar zene- történet mai emlékezetes nap­jáért. Köszönet Kossuth-díjas szobrászunknak, Borsos Miklós­nak, a zene amatore-jának, szerelmesének, hogy első köz­téri Liszt-szobrát megálmodta és bronzba mintázta. Köszönet az alapkő, az alap bronzplakett letéteményesének, mesterének, a szekszárdi Farkas Pálnak, köszönet a megye, a város ál­dozatkész vezetőinek, köszönet annak a csendes szavú, szerény művésznek és lelkes szervező­nek, Husek Rezsőnek, akinek fáradhatatlan szívóssága nélkül/ ma szegényebbek lennénk e kedves park emlékművével. E házban egykor Liszt géniu­sza gyújtotta lángra a fáklyát, Szekszárd zeneszeretetét, vi­rágzó zenekultúráját. A Liszt-i harmónia azóta itt él, itt, ahol mától e bronzszobor jelenlété­ben többé nemcsak szereted és tisztelt vendég lesz Liszt Ferenc, hanem e háznak, e vá­rosnak, e megyének végleges, állandó lakosa. (Elhagzott Borsos Miklós Liszt-szobrának felavatásán.) Természeti ember, a lét törvényeivel Páll Lajos költészete Csak most látom, Páll Lajos második verseskönyvének olva­sása után, hogy mennyire rab­jai vagyunk a protokollnak. A ritkán megszólaló romániai ma­gyar költőről ezt-azt összeíro­gattunk, inkább furcsa lényéről vettünk tudomást, mintsem, hogy a verseiről szóltunk volna. Bűnünket sok minden magya­rázhatja, a költők nagy árama - évtizedek óta kiváltképp az erdélyi rajzás erős —, a mind-* inkább rekvizitumnak számító hagyományos vers számbeli el­apadása, a folyóiratokban ke­vés verset közlő lírikus szemér­messége, de suta- itt-ott kiha­gyó értékfelismerésünkre nin­csen mentség. Nem is lehet. Többször elgondolkoztam: mi­lyen az az értékszemlélet (saj­nos, honosodóban van), amely a magyar költészetet csak fő sodraiban, értékeinek csúcsával tudja elképzelni és nem vesz tu­domást még a legnagyobb áramlathoz közel eső értékről sem. Evvel lemond annak ele­venségéről, ezerarcúságáróT; a megszakítottságban, a hirte­len feltörő gejzírben látja az erőt, s nem az őt létrehozó, né­melykor tápláló folyamatban. Az inkább tájékozatlanságról mint rosszindulatról árulkodó féloldalúság különösen a szom­széd népek magyar irodalmát- és nem utolsó sorban a kol­lektív emlékezet, amely „utó­gondozással" teszi helyére a dolgokat. Még jó, ha érzékeny értékfelismerő -képességgel (Radnóti Miklós), de sajnos az ellenkezőjére is van számtalan példa (hogy csak egyet említ­sünk: Salamon Ernő búvópa­takszerű költészete). I. Páll Lajos fu'rcsa elzártság­ban él, se rokona, se ismerőse. Szülőföldje, Korond, ha magas­ra néz, azt a Firtost .. látja, amelynek hátán - legalábbis Tamási Áron szerint — elaludt a Gondviselés. Faluja ősi faze­kas központ, kézművesek, agyagbah álmodok megtartó­helye. Mesébe illő pataknevei- öt közül a legjellemzőbb: Kebeled-pataka - arról tanús­kodnak, hogy az itt élők a ter­mészet részeként élik a csodát. A névadás bátorsága és bája erre utal: a birtokba vehető szülőföld szeretetére, s az evvel szerezhető tartományra, amely a természet által nem engedi meglopatni az embert. Kérges, szűk, sanyarú sors: mindig va­lami ellen hadakozni! A hideg ellen, a méteres hó ellen, a ter­méketlen födi ellen, a szegény­ség ellen. Zárt vidék ez boká- lyos útjai ellenére is, a föld mélyét megfekszi az életet adó agyag, akárcsak a lelkeket a fájdalom. Ez utóbbi kibányá- szása azonban csak a költőnek öröm, Páll Lajos él az irgal­matlan élménnyel. Székelyföldi kobzosként műveli az éneket, számadás­ként. Avval, hogy Apollinaire-t dudorászik vagy André Fré- naud-t idéz mottóként, még nem mentődik fel beszámolási kötelezettsége alól. „Nyesett kőrisfák lépnek a kertek alatt, Állj hát közéjük; (a cédrus nem mérték e tájon)” Figyel­jünk csak: mily könnyed moz­dulattal veti el az egzotiku­mot - de e mozdulattal még. távolról sem a magasra törést —, és keres magának „földhöz” közelibb, sajgóbb, tépettebb jelképet: egyszerűségében ko­nok, tájhoz és embereihez illő kőrisfát. Ez a szürke menetelés, a nagy hővel árasztó nyarak utáni megdidergés az ő vallo­mása. A természeti ember ben­ne él a tájban, s küszködését, elárvultságát sötét, komor fi­lozófia keretezi. Bár eclogáinak méltóságos hangja Radnóti kö­zelségét zengi, s evvel együtt az erős antikvitás-élményt, nem szabad itt tételes bölcselemre gondolni, még az ösztönös ma­terialisták anyagélményére sem. Páll természetlírájának bölcseleté abból a konokság- ból merít leginkább, amit Tompa László költészete, a megnemadás, a helytállás, a csak kényszerrel odébb gördít­hető szikla méltósága jelképez. Egy bajai segédtanító sorsa 1848-ban (művészetét) tekintve ártalmas. Mivel meglévő értékeket kizár, akarva-akaratlanul hamisít: Szeme sugarába csupán vagy­lagos horizontok férnek bele: a Helikon-, vagy a Korunk-hagyo- mány; más szempontból: az ér­zelmi töltésű .népi”, vagy a szi­kár, groteszk világlátásra hajla­mos avantgarde. Ezek egymás- mellettisége, gondolja az osztá­lyozó szerkezet, csak zavart okozhat: keveredést, mely nem jár feltétlen értéktöbblettel. Jó, ha rögtön az elején jelezzük, mi másként látjuk az egymás mellett élők, egymást áthálózók, sokszor egyikük a másikat elő­revetítő harcát. Még akkor is, ha nem minden megszólalásuk­ban van benne a nagy vers lehetősége, - sugallata. Józse' Attila szétszakíthatatlansága a példánk, és a nagy torony mellett olyan, lehet, hogy k; sebb, de öntörvényű költészet, mint a Dsida Jenőé. Mindenki­nek, hacsak egyetlen érvényes költeménnyel, megvan a helye a nagy lírafolyamatban. Nem is beszélve arról: egy-egy életút, miként eredménye a vers, gyak­ran változhatik. Ma még isme­retlen, nem annyira kiugró ér­tékek nyerhetik el végső helyü­ket egyetlen földmozgással. Bármily tragikus, a végső ren­dezőelv maga a halál is lehet A magyar pedagógia törté­nete nem szűkölködik szemé­lyes emlékekben, írásos feljegy­zésekben, tárgyi dokumentu­mokban. Az emlékeknek még­sem vagyunk annyira bőségé-' ben, hogy ne kellene megbe-, csülni minden újabban előke­rült adatotr A magyar nevelés múltjának teljes és hiteles megrajzolásában a legapróbb részleteknek is szerepük lehet. Az alábbi szemelvény apró adalék ahhoz a kérdéshez: mi­lyen volt a magyar falusi taní­tóság élete a múlt század köze­pén, egészen pontosan a negy­vennyolcas szabadságharc ide­jén. A szemelvény részlet Vin- kovics Antalnak az 1860-as évek közepén papírra vetett kéziratos önéletrajzából. „Születtem 1831-iki június 3- ik napján Baja mezővárosban”- így kezdi írását. Születési adatai a bajai belvárosi plé­bánián őrzött anyakönyvekben is megtalálhatók. Apja - aki 1800-ban született — dunai ha­jómester volt. Alsó iskoláinak elvégzése után szülei a bajai ferences gimnáziumba Íratták, (önéletrajzának a diákévekre vonatkozó leírását a Pedagó­giai Szemle 1958. évi 3. számá­ban közöltem. Az ott közre­adott ismereteket az újabb ku­tatás eredményeivel, néhány további adattal egészíthetjük ki.) Vinkovics 1848 nyarán a délvidéki szerb felkelés hírére- több osztálytársával együtt- nemzetőrnek áll, s rövid ide­ig Ókéren a nemzeti őrségben szolgál. Harcban azonban nem vesz részt, s két hét múlva csapatával együtt visszatér Ba­jára. Megbetegszik, majd fel­épülve szeptember közepén egy falusi mester megfogadja ma­ga mellé segédtanítónak. A mester Béregre viszi. Fényes Elek 1851-ben kiadott Ma­gyarország geographiai szótá­ra szerint „Béregh, dalmát falu, Bács vármegyében, a Dunának egy ága-mellett, ut. p. Bez- dánhoz 1 mfd., 2400 r. kath. lak., poorch. templommal. La­kosai sok tüzes vérű lovakat tenyésztenek, és sok halat fog­nak. Határa első osztálybeli". (Ma Jugoszláviához tartozik.) Vinkovics Antal mindössze más­fél hónapig szolgál a béregi mester keze alatt. A forradalmi események miatt iskolából ki­kopott, tizenhét éves fiatalem­bernek nem igen ízlett a taní­tás, s amikor alkalom kínálko­zott, ott hagyta a falut, és új­ból beállt katonának. Életének további útjáról a következőket mondhatjuk el: Vinkovics Antalt november 1-én Zomborban besorozzák hon­védnek. Zákó István seregének lesz a katonája. Zákó István bajsai földbirtokos volt, s már az első népképviseleti ország­gyűlésen részt vett (a képvise­lőket megörökítő csoportképen^ Perczel Mór mellett áll), 1848 őszén pedig a nemzetőrség őr­nagya. A sereg először Futókra vonul. Vinkovics itt tölti a kará­csonyt. Amikor elterjed a hír, hogy az osztrákok Pestet feT nyegetik, a sereg gyorsított me­netben Baján át északra gya­logol a Duna bal partján. Ja­nuár első napjaiban érkeznek Pest alá. Már későn; Win- dischgraetz elfoglalja Pestet. Vinkovics - alakulatával együtt - Aszód, Gyöngyös, Füzes­abony érintésével a Hegyaljá­ra vonul. A sereg parancsnoka ekkor már Dembinszki. Fő fel­adata: megakadályozni az északról, Kassa irányából tá­madó Schlick császári táborno­kot abban, hogy átkeljen a Ti; szán. Vinkovics Antal január végén Tárcái mellett vesz részt először csatában. A tokaji híd védelmében megsebesül, de sikerül kivágnia magát az ellenséges lovasok gyűrűjéből. Az emlékiratban elégedetten állapítja meg, hogy csapata megállította'’ az osztrákok tá­madását, s ezzel sikerült Deb­recent megvédeni, ahol a ma­gyar kormány tartózkodott ak­kor már. Vinkovics életének további Útja a leszármazottak emléke­zete, valamint az utódok írásos feljegyzései alapján rekonstru­álható. A szabadságharc le* verése után a Dunántúlra So­mogyba kerül, s az 1860-as években a Szigetvár mellett fekvő Teklafalu és Gyöngyös­mellék körzetében kilenc köz­ség körjegyzője lesz. Gyön­gyösmelléken él,'tanult em­ber hírében áll, németül és horvátul beszél, ismeri Joseph Gall német örvös koponyatanát. Feleségül veszi Németh Julian­nát. Egyetlen leányuk, Piros­ka 1866-ban születik. Az ő le­származottai — akik ma főkér Pécsett élnek — őrizték mea Vinkovics Antal emlékiratát. A hajdani negyvennyolcas hon­véd hatvanéves korában, 1891. január 8-án halt meg. Gyön­gyösmelléken temették el. TUSKÉS TIBOR Öt gyermek a szabadban Jacob Gorritsz Cuyp festménye a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből OLÁH ZOLTÁN: Anyám Tengert ölelő szemedbe lapuló holdak hullanak felhőkig dagály- lik harang-mellű könnyed. Rád vár a hószitálta ropogós szél dombok fény­nyel púpozott csöndje. Csillaggal érik markodban a virágos este. Sötéthez simul lassan az arcod szemedhez szelídül az ősz hóba fulladt halál-fuvallat a hangod anyám. Pavel Rozvald : A gyűjtő — Apu, ez kvalc — mondta egyszer a hatéves Ham, és az asztalra buhantott egy félkilós macskakövet. A szigorú hangú megdorgálásnük — hogy nem szép dolog megrongálni az út­testet — semmi hatása nem volt. A fiam elhatározta, hogy köveket fog gyűjteni. — Honzik — fordultam hozzá kábé egy fél év múlva — ez így nem mehet tovább. Nézd csak, mi lett a lakásunkból. Egy kőbánya! Ma reggel pedig anyádra esett egy földpát, és cso­da, hogy el nem veszítette a szemevilágát... De a fiú csak ezeknek a köveknek élt! Más gyerekeknek gör­korcsolya vagy villanyvasút kellett, a mi Honzikunk pedig szak- irodalomra kunyerált pénzt. Olvasni, igaz, még nem tudott, ezt mi csináltuk helyette, botladozva, meg-megakadva a bo­nyolult, nehéz szakkifejezésekben. Úgy tűnt, hogy a nem egészen hétéves legényke megtalálta az életcélját, ám egyszer csak hirtelen minden megváltozott. Egy nap, ahogy hazaértem a munkából, egyetlen követ sem találtam a lakásban. Honzik az asztalnál ült, kezében egy postabélyeggel, amit egy nagyitón keresztül vizsgálgatott, és rövid, elragadtatott, kotkodácsolásszerű hangokat hallatott. E naptól kezdve a Hlatéliával fertőződött meg a gyerek. Most a lakás a postai bérmentesítési eszközök igája alá került. Bé­lyegek voltak mindenütt, és isten ments, hogy valamelyikünk, megfeledkezvén magáról egy hirtelen mozdulatot tegyen! Mert akkor apró kis színes papírdarabkák emelkedtek a levegőbe, Honzik pedig olyan ordítást csapott, mintha a világ vége ér­kezett volna el. Tizenkét éves volt, amikor egy hatalmas fekete bogarat ho­zott haza. Az anyja követelésére, hogy azonnal dobja ki ezt a mérges pókot, mig el nem pusztítja vele az egész családot, Honzik az igazi gyűjtők megrendithetetlen nyugalmával vá­laszolt: — Ne izgulj. Ez az új gyűjtőszenvedélyem kezdete. Ez egy közönséges szarvasbogár gyönyörű példánya... A lakás lassanként megtelt zörgéssel, zümmögéssel és röp­ködéssel. Nem lehetett leülni egy székre anélkül, hogy valami nyomban bele ne csimpaszkodott volna az ember puhább ré­szébe az ollójával, a felső vagy alsó rágójával, vagy az isten tudja, mijük volt azoknak a teremtményeknek. Fiunk az egész vakáció alatt és minden vasárnap a város környékén csatangolt egy lepkehálóval meg egy egész háti­zsáknyi skatulyával — amiket velünk ragasztatott este, munka­idő után. Azt mondta, mindenkinek — ahogy tőle telik —, hozzá kell járulnia a tudomány fejlődéséhez. Végül is. belenyugodtunk. Persze sajnáltuk, hogy mások gye­rekei úgy nőnek fel, mint a gyerekek: orvosi vagy könyvelői szakmákról ábrándoznak, a miénk pedig semmi másról nem akar hallani a bogarain kívül. Tizenhét éves volt, amikor mind a hétezer-háromszáztizenegy bogár és lepke úgy eltűnt, mintha egy varázspálcával intettek volna be. Helyettük az ajtóban ott állt a mi Honzikunk. A szeme ragyogott, mögötte egy szimpatikus sportdzsekis fruska állt. — Ismerkedjetek meg — szólt hozzánk Honzik —, ez Alena... — Az új gyűjtőszenvedély kezdete — súgta a feleségem, és felsóhajtott. Juhász László fordítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents