Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
1981. május 10. Képújság s Sértődöttek .................. . N emrégiben hosszabb és számomra cseppet sem hízelgő eszmefuttatást hallgathattam meg arról, hogy egyik írásom milyen csapnivalóan rossz volt, ártott annak, akiről szólt, jómagam pedig szemforgató vagyok és alamuszi. Még ennél különb bókok is szerepeltek a listán, de ezeket most nem sorolom — egyáltalán nem szerénységből. Sértődött ismerősöm példáját se hivalkodásból idézem, hanem mert személyében egy típus képviselőjét vélem felfedezni. Az előbbiek kiegészítéséhez tartozik még, hogy az írás megjelenése és e beszélgetés között pontosan húsz hónap telt el. Ennyi idővel korábban az illető véleménye homlokegyenest az ellenkező volt, hiszen mint első olvasó, hozzájárult kéziratom megjelentetéséhez. Most mégis a sértődöttek számát szaporítja, ilyenek pedig attól félek, hogy nincsenek kevesen. Természetesen nem azokra gondolok, akik jogos sérelmeikre keresnek orvoslást. A „jogos” szócska természetesen az orvosláskeresésre vonatkozik, magával a sérelemmel kapcsolatban inkább a „valódi” kifejezést célszerű használni, hiszen a „vélt”-nek ez az ellentéte. A valódi sérelmeket orvosolni kell, ez cseppet sem kétséges. A „vélt” csoportba tartozókat viszont dédelgetni lehet, sőt, alkalmas időben felhány- törgatni éppúgy, „legcélszerűbb” pedig jogcímként használni. Nem is egy munkahelyet tudnék példaként idézni, ahol az effajta sértődöttek mérgezik maguk körül a levegőt. Tulajdonképpen nincs másról szó, mint arról, hogy valaki csalhatatlannak véli önmagát, noha természetesen nem az. Amikor aztán valamilyen véleményét, javaslatát nem fogadják el, ezzel jogot vél teremteni magának ahhoz, hogy többet se tegyen, hanem ezt az egy (esetleg több) esetet dédelgetve önmagában, valamiféle passzív rezisztenciába vonuljon. Amit csinálni kell, azt csinálják mások, ő majd előkelő idegenként kívülről szemlél mindent és olykor-máskor bírálatot mond. Ez utóbbi természetesen sűrűn is előfordulhat, de mindenhogyan utólag — mint a bevezetőben említett pálforduló ismerősöm esetében. Egy kis túlzással el tudom képzelni, hogy Árpád apánk honfoglalási elképzeléseivel szemben is voltak előkelő hallgatásba burkolózók, valamilyen korábbi zsákmányelosztás rendjén megsértődöttek. A honfoglalás azonban, amiként azt a Kárpát-medencében való jelenlétünkkel valamennyien bizonyíthatjuk. mégiscsak végbement. Hasonló volt a helyzet Buda visszafoglalásával kapcsolatosan, de számos példa bizonyítja azt is, hogy a tartózkodásba vonult sértődöttek sokak számára talán tetszetős visszahúzódása hazánk későbbi fejlődését sem akadályozta meg. De nem is segítette. Ami persze mit sem változtat azon, hogy többnyire az egésznek semmi értelme. Csak éppen előfordul.-s. -n. Divat a borúlátás? Véletlen műve csak, hogy mostanában mind többen sorolják, mennyi minden hiányzik még lakóhelyükön ahhoz, ami az összkomforthoz kell? Panaszolják, hogy rosszak az utak, gyönge az áruellátás, s jaj de megdrágult minden! Űj középtávú terv elején, azt hiszem ilyen okkal van a sírás, („hátha kisírható valami a nagykalapból"), pedig mi sem világosabb, hogy a még több hiánya miatt panaszkodók ahhoz a kereskedőhöz hasonlítanak, akinek be nem áll a szája, milyen rosszul megy neki a bolt, azonközben pedig igencsak hizlalja a jó élethez szükséges javakat. Ügy tűnik, csaknem mindannyiunkban ott lapul a hajlandóság arra, hogy évről évre megjósoljuk magunknak és egymásnak a „hét szűk esztendőt”, miközben titkon igen-igen elégedettek vagyunk, hogy mégsem jött az az általunk kilátásba helyezett böjtidő. „Sikk” lett valahogyan a borúlátás. Szépen beletaka- ródzunk, mert ugye, miközben egymásnak „kifele” siránkozunk, csöndesen elnézegetjük, miként épülnek lakóhelyünkön az új lakótelepek, nyílnak új házakkal új utcák, állnak munkába üzemek, gépcsarnokok, szaporodnak gépkocsik, nyaralók, vagy olyan közhasznú létesítmények, amelyek az életünk komfortfokozatát fölfelé módosítják. Borúlátásunk tehát töretlen. Határozottan állítom, hogy álcázásként, mert míg sorakoztatjuk a nincseket’ ha őszintén is aggódunk némely közös dolgunk tárgyában, jól érezzük magunkat a kisebb és nagyobb hazában azon örvendezve, hogy ezek sorsát se a jóslatok, se a valódi nehézségek nem tudják azért már alapvetően megváltoztatni. Ha valaki, makacs ember megkísérelné kideríteni egyszer, hogy siránkozásra hajlamosító „nemzeti mentalitásunk” ellenére általában miért nem változik jóról rosszra a közérzetünk, nagyon egyszerű dologra bukkanna. Arra mindenekelőtt, hogy Magyarországon évtizedek óta nincsenek politikai cikk-cakkok, hogy gazdasági ügyeinkben is mind egyértelműbbek a javító szándékból táplálkozó intézkedések, hogy gyakorlatunkból kikoptak az egykor-volt ígérgetések, hogy sikeresen tanulunk adflig nyújtózkodni közdolgainkban, ameddig elér a takarónk. Példát? A sok kínálkozó közül csak egyet: külkereskedelmünk mérlegének javulásáról kiderült, hogy az lényegesen jobb, mint amit 1980-ra megszabott feladataink ismerétében vártunk, de annál is jobb, amit titokban reméltünk! Ám ennek ellenére kétségtelen tény, hogy magánbeszélgetéseink szféráiban rendszerint úgy merülnek föl dolgok, mintha csak nyomasztó gondjaink lennének. Érv is szól e „szisztéma” mellett. Úgymond — „arról kell mindig beszélni, ami még megoldanivaló”. Jó módszer ez? Siránkozni, borúlátni, ijesztgetni egymást, hogy aztán egy-két dolgot leszámítva a rendszerint kellemes csalódások megóvják egymás előtt is gondosan álcázott jó közérzetünket?! Azt hiszem, e módszer, mentalitás — nevezzük bárminek — egy valamire azért mosolyogtatóan gyerekes vonásai ellenére is jó. Arra nevezetesen, hogy kellemesen csalódjunk és ne igaziból! —a— Karcsú sárgaréz testek. Tölcsér alakúak, iveitek: rajzolni se lehetne szebbeket. Ráadásul zenét tud kicsalni belőle az értő ember. Voltak régen a réztarajos díszsisakba és mundérba öltözött tűzoltó zenekarok. Őket követték az egyesületi, majd az úttörőmozgalomban megszületett úttörő fúvószenekarok. Képriportunkban a tamási művelődési ház fúvószenekarát lestük meg muzsikálás közben. —szíj— Kapfinger András képriportja Pózán tükrében Nemcsak tüdőből Kottával és vadászkürttel
