Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-24 / 120. szám

IO NÉPÚJSÁG 1981. május 24. Jacques Sternberg: Másodpercesek A SÉTA A kismama mindennap a temető fasoraiban sétáltatta újszülöttjét, hogy hozzászok­tassa valóságos jövőjéhez. BIZODALOM Reggel öngyilkos lett, mert a horoszkópja késő délután­ra végzetes eseményt jósolt. KALÓZOK A napokban sci-fi-rajon- gók fanatikus csoportja ha­talmába kerítette az Air France egyik gépét, hogy a Holdra téríthesse. VÉGAKARAT Mindig hipochonder volt. Amikor felnyitották a vég­rendeletét, kiderült: esőtlen napra rendelte a temetését, hogy meg ne hűljön. MEGTORLÁS Az erkölcs nevében lassan már olyan szigorú lesz a cenzúra, hogy tiltani fogják a matracokat reklámozó hir­detéseket. A CSÁBÍTÁS Egy napon találkozott a halállal. Megállapította, hogy nagyon hasonlít legendákbeli képéhez: barna-bús, komor és tragikus asszony, szemlá­tomást halálosan komoly. Az asszony azzal a magabiztos­sággal közeledett hozzá, hogy végzetes csábereje ellenáll­hatatlan. Minden különösebb nehéz­ség nélkül kisiklott a karmai közül: világéletében csak a cserfes szőkék vonzották. HÓDÍTÁS A távoli galaxisról érke­zett harcosok első ízben egy afrikai őserdőben kerültek kapcsolatba a mi világunk­kal. Egy év múlva íjjal, dárdá­val és parittyával fölfegyver­kezve tértek vissza, hogy meghódítsák a Földet. Ezúttal azonban az Egye­sült Államokban értek föl­det, New York és Boston között. ÖSSZPONTOSÍTÁS Személyes ügyei annyira lefoglalták, és úgy elszakadt a külvilágtól, hogy udvaria­san megköszönte a villám- csapásnak, hogy meggyújtot­ta a cigarettáját. ÜZLET Föl akarta számolni a ci­pőboltját, ezért fölírta a ki­rakatára: „Tűnjön el vala­mennyi!” Kissé csodálkozott más­nap: éjszaka teljesen kifosz­tották még a raktárait is. PROBLÉMA Gyönge tanuló volt, főleg matematikából, fizikából és kémiából szinte semmit sem értett. Az érettségin egy álló órán keresztül sem tudott megol­dani egy pofonegyszerű pél­dát a szabadesés köréből. Az­tán hirtelen fény gyűlt az agyában, összeadott, kivont, szorzott, osztott, beállította a kísérleti eszközt — és a pla­fonon át kirepült a tante­remből. A LEVELEZŐ- A posta levélválogatójá­ban dolgozván szokása lett, hogy minden este ellopott néhány levelet, amelyekre aztán maga válaszolt. Fordította: Homoródi József Bán Zsuzsa: Hétköznapok Várkonyi Nándor emléke Várkonyi Nándor könyvtár ndrással megpróbálták A úgy rendezni, hogy a gyerek ne vegyen ész- re semmit. Hatéves volt a kisfiú, fehérbőrű, kék szemekkel. Éva újabban hosz- szábbra hagyta a haját, ettől még kilányosabbnak, töréke­nyebbnek látszott. Éva a krumplit hámozta a konyhában, amikor Ferike megkérdezte: — Apu miért nincs itthon? — Dolgozik, kisfiam. A gyerek kedvetlenül for­gatta kezében a miniatűr vil­lanymozdonyt. — Akkor csináld meg te a Vonatomat! Lerakta a félig hámozott krumplit a mosogató szélére, megtörölte a kezét, elvette Ferikétől a megbénult moz­donyt. — Tudod mit? — mosoly­gott rá. — Tedd ezt félre most, és játssz valami más­sal! — Játsszak, játsszak! Te mindig csak főzöl, mosol, meg takarítasz, apu dolgozik, én meg játsszak egyedül a gyerekszobában. Hiába van sok könyvem is, ha nem ér­tek rá olvasni belőle... Tudta, hogy a gyereknek igaza van, de ha most félre­teszi, nem készül el a munká­jával. Tűnődött, mivel köt­hetné le a kisfiút, végül fél­szegen azt ajánlotta, hogy ül­jön a konyhaasztal mellé, és énekeljenek kettesben. Ferike fanyalgott, de azért odatelepedett az asztalhoz. — Ismered azt, hogy Cine­ge, cinege kismadár. — Nem. Énekeld el, meg­tanulom tőled. — Cinege... cinege... — vékony hangon kezdte a gye­rek, aztán elhallgatott. Te miért nem ismered? Nem ta­nultad az óvodában? Éva ránézett, és azt gondol­ta, valahogy nincs ez így jól, hogy egész nap nincsenek együtt, csak a délután né­hány órájában. Ilyenkor neki megállása sincs, Ferike meg rosszkedvű, unatkozik. Sze­rette volna boldognak, meg­elégedettnek látni, de mosta­nában szívszomorítóan ked­vetlen volt. — Én nem jártam óvodába, Ferike, a nagymamám vigyá­zott rám, amíg anyukám dol­gozott. — Most hol van a nagyma­mád? — Meghalt. Miért kérde­zed? — Énnekem is kellene egy nagymama. Mindenkinek van az óvodában, csak nekem hincs. — Ejnye, miket mondasz! Hát az egri mama? Elfelej­tetted ? Tavaly is voltunk ná- 11a. — Ó, az csak olyan messzi nagymama. Olyan kellene, aki értem tud jönni az óvodába, meg játszik velem délután. Kis csend lett, Éva hirte­lenjében nem talált semmi Újabb vigasztalót. — Vacsora után mesélek valami szépet... — mondta később. — Jói, de miért vacsora után? Akkor majd azt mon­dod, mosogatni kell, felmos­ni, meg ágyazni. Az is lehet, hogy hajat mosol. .. — Ma nem mosok hajat, nem mosogatok és nem... il­letve azért meg ágyazok. Rendben van? így múlt ez a délután is. Éva megpróbált jókedvű len­ni, Ferike meg mindenféle kiagyalt sérelmekért szomor- kodott. Nem igaz, hogy a villany- vonat, a mese, vagy a nagy­mama miatt. Csak arról lehet szó, hogy ösztönösen meg­érezte, valami nincs rendben az anyja meg az apja között. Konkrétan semmit nem tud­hatott, de valahonnan ve­szélyjelzéseket kapott, ettől volt kedvetlen délutánonként. Éva sejtette, hogy ez az igazság, töprengett, hogyan lehetne elaltatni a gyanakvá­sát, de nem tudott segíteni. Már délután hazafelé jövet elborult az ég, a. szél -is feltá­madt, és a.-nóhány éve ültetett, gyenge fák majdnem a föld­ig bókoltak a lakótelepen. Mialatt a vacsorát készítet­te, az ablaküvegen látta, hogy az eső is eleredt. András korábban ért haza ezen a napon. Sokáig to.por- gott az előszobában. Levetet­te a cipőjét, átázott ballon­ját akasztóra rakta, aztán forgolódott, végül a fürdőszo­bába nyitott be vele. A kisfiú meghallotta az ap­ja motoszkálását, ujjongva kiszaladt hozzá. Ferikének azt mondták, azért hiányzik esténként az apja az asztal mellől, mert sok munkája van. Holott András és Éva fél éve elváltak. Úgy gondolták, eleinte jobb lesz; ha a kisfiú nem tudja meg. iután a lakás közös maradt, persze nem volt könnyű elkerülni az alkalmakat, amikor a gyerek észrevehetett vala­mit. Ilyen volt a vacsora is. A -pénzükkel külön -gazdálkod­tak, András gyerektartást fi­zetett Évának. A lakás rezsi­jén fele-fele alapon osztoz- itia.k,i Túlságosan is szép lett vol­na, ha -mindezeket -veszeke­dés nélkül bonyolítják le egy­más között.-Ferike már aludt, amikor -hajnalig tartó szócsaták zaj­lottak a másik szobában. — Apu! Gyere, vacsoráz­zunk! Annyi mindent kell mondanom! Mostanában semmire nem érsz rá. A szülők a konyhában ösz- szenéztek, — Jó — mondta András — hát csak mesélj el mindent!-Éva két tányért vett elő, evőeszközöket, az asztalra (tette. — Hát apu? Apu is vacso­rázik! A gyerek ijedten nézett egyikről a másikra. — Persze — -mosolygott rá az anyja. — Csak nem tu­dom, egyáltalán éhes-é? Ép­pen meg akartam kérdezni... — Veletek eszem — m-onta András. Éva mindhármuknak ki­mérte a levest, aztán hallgat­ták Ferikét. —... És képzeld, a villany­mozdonyom is elromlott me­gint. A Bálint -meg azt mond­ta az óvodában, hogy énne­kem már nincs apukáim, mert elváltatok.,.. Egy kanál esett a konya- kőre éles csörömpöléssel. — Ki... ki mondta ezt a butaságot Bálintnak? — Éva azt -hitte, .mindjárt elbőgi ma­gát. — Az anyukája. Tudod, akivel egy szobában dolgozol. Bálint azt mondta, hogy apu­nak el kell mennie a lakás­ból, és akkor nekem nem lesz apukám, és -csonkák leszünk. — Na... — fogta kézbe me­gint a kanalát András — hát együnk, mert kihűl a leves. Te meg, Ferike, ne hallgass mindenféle buta fecsegésre! — Nem igaz? A kisfiú arcán két piros folt égett. — Mi nem igaz? Éva felállt, mintha a tűz­helynél volna teendője. — Hát, hogy elváltatok. ■A gyerek -hangja gyanúsan reszketett. András megsimo­gatta az arcát. — Milyen butaságokat for­gatsz te a kis fejedben! Jó, hogy ma korán hazaértem, legalább látom, milyen csa­csi kisfiú vagy! Ahogy a gyerek arcát érin­tette, ijedten fordult hátra. — Te Éva! Gyere csak... lázas ez a gyerek! Az asszony is odalépett, megfogta Ferike homlokát. — Rosszul érzed magad? — Nem... csak melegem van a levestől. — Megmérem a lázadat, jó? Addig az ölemben ülsz, én meg -mesélek. Tudod, aho­gyan szoktuk! — Felbontom az ágyát — kelt fel az asztaltól András. 'Mire ágylbe dugták, kúpot adtak neki, már félig aludt Ferike. A gyerekszoba ajta­jánál állította meg őket vá­ratlanul a han-gja. — De -ugy e, n em i-gaz ? Éva érezte, hogy András kieze a vállára nehezedik. — Persze hegy nem! — mondta a gyereknek. — Al-udj csak nyugodtan. — Jó... — dünnyögte meg- békélten Ferike. — De hol­nap sem? — Holnap ? —• Holnap sem váltok el, meg semmikor? Kint tombolt még a vihar, a lépcsőháziból hűvös levegő vágott be az ajtó alatt. Éva sápadt volt, és amikor be­csukta a gyerekszoba ajtaját, megborzongott. A másik szobában leültek egymással szemben, a do­hányzóasztal két oldalán. Éva szólalt meg először. — Annyira sajnálom Feri­két. — Talán... — András meg­gyújtott egy cigarettát — meg kellene beszélnünk újra. Egy idő óta feltehetően csak ma­gunkra gondoltunk. — Ha te komolyan gondo­lod, amit a múltkor mond­tál. .. -hogy úgy érzed, nem tudsz elszakadni tőlünk... Éva most nem nézett And­rás szemébe, a szövött asz­talterítő rojtjait egyengette odaadóan. — Akkor? — Hát próbáljuk meg új­ra. .. nem? ■ J;''i ésőbb belopakodtak K i még Ferikéhez. Nyu­godtan lélegzett, szőke feie félig a párnába süppedt. -Nézték kis ideig a jólismert, pisze orrocskát, a takarón nyugvó kezét, aztán egymásra mosolyogtak vala­mi -belső szégyenkezéssel, az ágy fölött. Ifjúságunk egén Várkonyi Nándor napja ragyogott; egy­szerre volt apánk, az idősebb fivér és a meghitt -barát. Ha valamit tudok, neki köszön­hetem, aki borzalmas testi fo­gyatékosságát is javunkra tudta fordítani: jóvátehetet­len süketsége nem- ismerte a hangot, beszélgetni csak írás­ban lehetett vele. Örökké für­ge szelleme arra kényszerí- tett, hogy ^beszélgetéseink” során tömören, a lényegre szorítkozva fogalmazzunk, mert szegénynek mindent le kellett írni, akár az utcán is, örökké zsebében hordott pa- pírszeletjeire. De lehetett vol­na úgy beszélgetni, hogy kö­rülményesen henye pontat­lanságokat rovunk sorról sor­ra? — az írás nem tűri a fe­gyelmezetlenséget. így szok­tatott süketségével is a pon­tosságra, a tiszta gondolatra, s -ma is, ha egy -becsületes mondat fut ki toliam alól, há­lával gondolok rá, s mintha hallanám is mosollyal kere­tezett elismerését. A leírt szó­ban élt, csak a leírt szó volt fontos számára, mert jól tud­ta, hogy emberek halnak, de a szó, a betűkbe kényszerí- tett gondolat megmarad. Gazdag szellem volt, a szá­zad egyik legnagyobb elmé­je, aki alapvető könyvet írt a modem magyar irodalomról és ugyanakkor a vízözön előt­ti kultúrákról, amelynek gö­rög, latin idézeteit épp úgy maga fordította, mint a -por­tugált, angolt, arabot; talán a szuahéli nyelvet -is értette. Életem kivételes ajándéká­nak tartom, hogy korán köré­be kerülhettem, s majd negy­ven éven át barátjának tu­dott Szekszárdira is eljött, látni akarta a várost, ahol élünk, találkozni akart a Nép­újság vezető -munkatársaival, -miután — furcsa játéka a sorsnak — utolsó két évtize­dében fölcsapott „külső mun­katársunknak”, s én szer­keszthettem őt is, akit ma is mesteremnek tudok. Egész élete Pécshez fűzte, s Pécs tőle kapta azt az -irodal­mi rangot, ami az' egész or­szágra ’ kisugárzott Néhány éve utcát neveztek el róla, most pedig egy könyvtár is az ő nevét viseli. Megilletőd- ve nézem nevét az épületen; lehet-e méltóbban ápolni an­nak emlékét, aki mindig könyvek és gondolatok között élt? * Néhány életrajzi adat, em­lékeztetőnek: il896 május 19-én született Pécsett, itt lett könyvtáros, majd egyetemi magántanár, s Pécsett is halt meg 1975. március 1-1-én.-Irodalmi munkássága szer­teágazó. Megírta a modern magyar -irodalom történetét i02O-ig, amit az újabb -ma­gyar irodalom feldolgozása követett. A Szíriát oszlopai című művének első kiadása 1940-ben jelent meg, majd 1972-iben az újabb, átdolgo­zott és lényegesen bővített ki­adás. Petőfi arca című tanul­mánya után -megírta Az üs­tökös csóvája című köny vét, ami a Petőfi-ikonográfia alapműve. Pergő évek címen fogott hozzá visszaemlékezé­seihez, ezt sajnos, nem tudta befejezni, s az elkészült rész is csak a -halálát követő év­ben jelent meg. Az -1944-es Magyar Dunántúl az antifa­siszta magatartásának fontos dokumentuma. Születésének 85. évforduló­ján kegyelettel adóztak emlé­kének a családtagok mellett barátai, tanítványai, akik a pécsi köz-ponti temetőben le­vő egyszerű sírján helyezték el koszorúikat, virágaikat, majd a róla elnevezett új könyvtárban volt megemlé­kezés, ahol Tüskés Tibor idézte a halhatatlan mestert, a tud-óst, a Sorsunk című fo­lyóirat alapítóját és szerkesz­tőjét. CSÁNYILÁSZLÓ Fotó: Bakó Jenő Herceg Árpád: Hanyatt, üveghegyen Haragod ellen nincs jó szavam: tengerfenekünk semmit nem ígér. Sehonnan hozott csomagomban nincs madárlátta kenyér. Vén ló poroszkál mögöttem; tanúja sok-sok vereségnek. Mért jöttem mégis vissza? Én nem, s te mégúgy se érted. Mert feküdtem hanyatt: üveghegyen. Parázsba léptem: álltam. Sebekkel fölékszerezve mégis: élnem kell halálra válton. Ihász-Kovács Éva: Jóslat Ebben az egzotikus zűrzavarban leoltja majd neonszemem a század Te csak játssz hajítsd el játékkari kádat Légy gondtalan Ne tekints se arra se erre a tejút érhálózata renyhe Sakkozz egyforma sors-figurákkal én meg rajzolgatok kört karikákkal S közben figyelem hogy taposol szép köreimre Római Orr szép köreimre Római Arcéi Csontkupacom majd elfedi harc. Tél. Egy kéz Egy kéz rántotta el. Becsukódott az Élet Könyve. Sosem volt boldog, ’ötven évre gondol? Vagy ötre...? Egy kéz a tükröt összetörte... A barokk épületben berendezett modern könyvtár

Next

/
Thumbnails
Contents