Tolna Megyei Népújság, 1981. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
10 NÉPÚJSÁG 1981. április 26. Dobai T. Ádám: Mindenek hava IRODALOM Bora Szavics: • • Otven piros rózsa Ritkán böngészem az apró- hirdetéseket, így hát erre a mostanira is véletlenül bukkantam. Kezembe vettem az újságot .olvasgatni kezdtem a 'házassági hirdetéseket, és akkor ötlött a szemembe: „Jó megjelenésű, tiszta múltú, rendes anyagiakkal, kocsival, ■szép lakással rendelkező fiatal lány megismerkedne házasság céljából csinos, szerény, szellemiekben is teljes értékű fiatalemberrel. Válaszokat „öitven piros rózsa” jeligére.” Hm.. .hm... Kétségtelen csábító ajánlat. Igaz, nem vagyok egy hollywoodi filmsztár, de" házi használatra biztosan megfelelek. A válaszlevélben egy jó lelkű, becsületes, szerény fiatalember életútját vázoltam fel; akire végre rámosolygott a szerencse csillaga, aki a szerelem és a gyengédség szándékával van tele, és türelmetlenül várja választottjának hívó szavát.. A levél végére írt szerelmes mondat különösen tetszett: „Az ötvein piros rózsát gyengéden csókaltatom ötvenszer egymás után.” Megadtam a diákszálló címét, és mellékeltem egy fényképet is abból az időből, amikor még nem az egyetemi menzára jártam étkezni. Négy napig türelmetlenül lestem a választ, amikor végre megjött a levél. Remegő kézzel bontottam fel és olvastam : „Kedves ismeretlen barátom! Az összes jelentkező közül önre esett a választásom úgy gondolom, helyesen, jól választottam. Türelmetlenül várom találkozásunkat. Vasárnap este tíz órakor legyen a Fehér hafy- tyú étteremben. Hogy ’ felismerjem, kérem, hozzon magával egy szál piros rózsát, ez a kedvenc virágom. Én egy asztalnál ülök majd, és előttem Belgrád térképe lesz kiterítve.” Vasárnap a legjobb öltönyömet vettem fél, még meg is borotválkoztam, és úgy indultam útnak. A Fehér haty- tyú étterem nincs messze tőlünk na de hol lehet ebben az évszakban vörös rózsát kapni ? Szerencsére eszembe jutott: az étterem szomszédságában van egy kis virágüzlet. A kissé túlkoros, nagy orrú elárusítónő ezzel fogadott: — Már csak három szál piros rózsám van. Tudja, még nincs szezonja a rózsának, ezért egy 'kicsit borsosak az árak: 30 dinár szálja. — Megveszem mind a hármat — mondtam. Pontosan tíz órakor beléptem a Fehér hattyúba. Az étteremben rajtam kívül még ötven frissen borotvált, elegánsan öltözött férfi, mindegyikük rózsát tartott a kezében; akadt, aki két-három szálat is. Minden asztalt végignéztem. Mondanom sem kell, egyiknél sem ült ott a levélíró széplány Belgrad kiterített térképével. Nem emlékszem, hogyan jöttem ki az utcára. Amikor elhaladtam a virágüzlet mellett és bepillantottam, láttam, a dadaorrú elárusítónő nagy munkában van, a pénztárgépen valamit számol. Előtte az asztalon Belgrad térképe volt kiterítve. Fordította: Kiss György Mihály — Nekem mindig ünnep, Gergő, ha jössz... — Az öreg aprókat hunyorgott és zavartan próbálta leplezni elér- zékenyülését. — No ... Gyere már beljebb ... A gyerekeket nem hoztad? ... Persze, tudod az anya ... Azért őt is meg kell értened. Hiába, öregek vagyunk már, fárasztja kicsit, ha olyan rumlit csapnak ... Azért legközelebb 'hozzad csak őket is ... Az asztalra zamatos bor került. Gergely volt a pincében. Az öreg hunicu'tkás riadalommal tekingetett a konyhaajtó felé: mindjárt megjelenik a mama s patvarkodni kezd: „Ne itasd már megint- az apát!... Látod, milyen piros, megállj, papa, egyszer még megüt a ferslóg!...” „Ugyan-ugyan” így ilyenkor az öreg: „Olyan egészséges vagyok, mint a makk!... Ha a Gergő jön, az nekem mindig ünnep ... Annyi elfoglaltsága van...” Az utóbbi időkben mind gyakrabban szöktek könnyek a szemébe. Ebben a korban könnyebben megesik az ilyesmi. Negyvenhat éves, él- tesedő férfi volt már, amikor a vakarák (csak így mondogatta) napvilágot látott; „Jaj, csak felnevelhessem!” — sóhajtott gyakran. Máskor meg: „Mi lenne most velünk, ha ő nem lenne... Hisz a nagyobbik, a János végképp megnyomorodott...” János? ... János ... János ... Gergelynek — valóban — apja lehetett volna, kereken húsz év korkülönb- séggeü. Az öreg hát nagyapá- nyi apát jelentett a fiatalabbiknak; a dolog '.azonban olyan vonásokat is hordott, amilyeneket kevés efféle kapcsolat szokott példázni: nem is tudni, leginkább barátságnak volna nevezhető? ... — Szép termésed lett, Gergely! — Szinte kivirágzott az arca. — Tizenkilenc mázsa! Négyszáz négyszögöl művelés!... Te, bokrokat, fákat aztán vigyél! Annyi van belőle, hogy ... — Legyintett. — Ki tudja, meddig bírom ezt a nagy területet... Itt is minden a tiéd Idhetne ... Mindent neked adnék ... Úgysincs már senkim... — Közelebb hajolt: — őseim közt utolsónak maradtam ... Csak te vagy nékem ... — Papa, ne beszélj ilyeneket! — mordult fel rendszerint a fiú, persze, inkább csak mímelve a zs'örtölődést. — Hát az anya? Az unokáid? És János is, az egyszer már eltemetett fiad? Látod?!... Mindinkább talpraáll!... — :Az anya... — ernyedt el a hetvenhat éves, robusztus test. -—Az egy arany asz- szony... Ne hagyjátok el sohasem . .. Mennyit megkínzott pedig az életben.... Féltékeny volt... János valószínűleg tőle örökölhette a törékeny idegrendszert... 'De a lelke aranyból van... Ne hagyjátok magára sohasem... Az öregember elfáradt kicsit. Elsziunyókált. Hatalmas, agyondolgozott teste most úgy tűnt, túivilági békében nyugszik a megvénült karosszékben. A konyha felől apró za-' jók jöttek. A tévé csöndes villódzásai közepett a százéves falióra ütni kezdett. Gergely is elgyötörtén zsibbadt a másik fotelban. A szobára halk nyugalom ereszkedett. Az öregék a nagy, falusi háznak újabban mindössze ezt az egy helyiségét lakták. Szomszédos volt a nélkülözhetetlen konyhával, abból nyílt a kijárat és a csempé- zetlen fürdőszoba, ahol telenként egyre dermesztőbbé vált a 'hideg. Az északi ablak kiöregedő gyümölcsösre nézett ; vén kerekeskút állt az előtérben s egy reá futott fiatal, hatalmas energiájú Opor- tó tőke. Az utóbbi időkben nemegyszer termett harmincnegyven kilót is. Ezen az estén az is árván, lombjáhüllot- tan komorlott a kiszüremlő fényben; ha szólni tud, tán azt mondja: „Alüdj jól, öreg néptanító; az én gyökereim már megállíthatatlanul törnek a mélybe, a kút tiszta, új életeket adó vizéig .. Gergely felállt. Betakarta az öreget. Kiment a konyhába az anyjához. A hideg megmegrázta: némicske meleget csak a cserépkályha fűtőnyílása adott. Igaz, az öregek nem tartózkodtak sokáig itt, csupán a legszükségesebb ideig. — Te, újabban az apa reggelenként akkora vöröshagymákat eszik... — Az öregasszony arca tele volt riadalommal. — Meg iszik, amit sohasem szokott!... Iszik, én tudom, hogy iszik!... Lejár a pincébe!... — Ugyan, mama ... Mindig csak képzelődsz ... Gergely pontosan tudta, hogy nem képzelődik. Ahogy a dolgok fokozatosan nyugod- tabbá és előréhaladottabbá váltak, leveleikben mind gyakrabban írtak azokról a (csaknem beszélgetni tudó) szőlőtőkékről, melyeket együtt ültették; a hitet árasztó s csak kevesektől ismert szőlővirágillatról, vitális hajtásnövekedésekről, cukrot érlelő, duzzadó 'fürtökről... A levelek időnként azt is tartalmazták: ,j Drága, jó gyermekeink! Az egész szülőfalutok hallott benneteket a rádióban ! Az emberek is, mi is büszkék vagyunk rátok!” Az írások azonban csüggeteg sze- mérmetesSéggel rejtegették és igazából ki sem mondták, hogy „olyan keveset láthatjuk egymást...” Gergely minden héten, második héten elutazott. A benzin egyre drágult, a dolog ugyanakkor azt is jelentette, hogy az idő visszafordíthatatlanul halad. E közönséges tényt csak a gyakori unokarakomány nem vette tudomásul: az bizony egyforma decibel-értékű visítást, kisiskolás-óvodás korú cívódást produkált a valóság változékony arculatú dimenzióiban ... — Ha te jössz, az nekem mindig ünnep!... — nyitotta ki az öreg a szemét. — Na, •tölts!... Az első trombus délután fél háromkor szakadt le a fő-irögről. Pihenés közben. Megbénult a jobbik fele. — Apa! Apa! Ne kapálózz ■már annyit! Apa! Nyugodj meg! Az öregasszony orvosért szaladt. Hosszú utat járhatott meg. Talán az egész örökkévalóságot. .. S mit csináltak közben a fiatalabb életek? Mire gondoltak a diófák, nyaranta mosolygó starkingok, ribiszkék, szemérmesen ölelkező babarózsák; az öregember tavaszi időkről álmodó, szuny- nyadó, szorgalmas móhei? Semmire sem gondolták. Semmire sem? Valóban ez az életünk? „Miikor jössz, Gergő?...” A itöpörödött anyó ujjai hervadtkás babarózsát reszkettek a viaszsárga kezek közé. Néhány szál a mélybe zökkent koporsóra is hullott. A falu népe hatalmas koszorút hozott, ötvenhat szál vörös szegfű égett a közepében: pontosan annyi, ahány évet az öreg nevelő élete vi- láglott a mogyorónyi falvacs- ka zöldjében; nem máglya módján, csupán gyertyaként; azonban alul s fölül. Néptanító módra. Az iskolát nem vonultatták ki a szertartásra. Néhány nebuló mégis eljött. Az egész falu volt a gyereke. Fegyelem, szigor... hüm- mögtek egyesek. Hülye, bunkó csaj... mondták mások. „A halál1 nem távoliét, Csupán a jelenlét megváltozott, új formája” — hirdette erős bariton hangon a szónok. Az anyut nem tudták észhez téríteni az okos szavak. Gergely egész testében reszketett. Az orvos bevetésre kész kistásikáját szorongatta, közben el-elfordította fejét. Egy kis apróság odébbhúzta anyukáját. Hosszúra nyúlt a dolog, valami már halaszthatatlanná vált. Óriási hársak alá földelték. Bizonyos Sohmeller nevű pap mellé, akiről csak kevesen tudták, hogy akkor volt nyolcvan éves, amikor a fiatal tanonc tizenhét esztendősen vetődött a még sok vihart látó faluba, s a fehér üstökű sámán, mielőtt végleg eltávozott volna, mézédes, mosolygó kantalup-dinnyét nyomott az inas kezébe: „Nem ismered ?... Ejnye... Nagyon értékes... Ezt bizony meg kell szerettetned. ..” Az öregasszony hangtalanul, befelé sirdogált. A sírásók — egyikori tanítványok, községJunokák — tanácstalanul forgatták kezükben a borospoh'arat. A szoba ablakán át látni lehetett, hogy odakünn megered a hó... Aztán csak 'mind jobban hullott, hullott, mint a megállíthatatlan, de kristálytisztává dermedt örökigazság. ' Valahonnan harangoztak. Egyet, kettőt, hármat, ötöt, tízet... sokat, nagyon sokat. .. Nagyon — nagyon sokat... Tancszuit Angel Angelov bolgár szobrászművész alkotása B. Kalajdzsiev : Névtelen levelek A tervosztály ajtaja résnyire kinyílt és Aposztolov, a készletnyilvántartási osztály munkatársa nézett be e helyiségbe. — Ide hallgass — szólította meg Jord&novot, a főgazdászt — nem tudnál egy percre kijönni? — Miről van szó? — kérdezte szemmel láthatóan elsápadva Jordanov. — Beszélni szeretnék veled — felelte komoran Aposztolov. — Remélem, van számomra néhány perced... — Most el vagyok foglalva... — motyogta Jordanov. — Tudod, egy sürgős jelentést... — Azt akarod, hogy itt, mindenki füle hallatára beszéljek veled ? — szorította ökölbe a kezét Aposztolov. — Ne kiabálj, ne kiabálj, máris megyek. Megyek én, megyek, ne rángass a kezemnél fogva... Hová vonszolsz? — Itt senki sem fog zavarni — mondta Aposztolov, és kulcsra zárta az iroda ajtaját. — A főnök ma nincs bent, úgy hogy nem kell sietnünk. — Jelentőségteljesen levetette zakóját, és a főgazdászra meredt. — Sejted, hogy miről akarok veled elbeszélgetni? — N-ne-nem — motyogta Jordanov. — Ne hazudj! — förmedt rá Aposztolov, és elkezdte felgyűlni az ingujját. — Nagyon jól értesz te mindent. Vagy talán azt hiszed, hogy semmit sem tudok a mesterkedéseidről? — A me-mesterkedéseimről? — motyogta a főgazdász. — Nem értem... — Ne játszd itt tovább a hülyét! — rivallt rá Aposztolov, és fenyegetően Jordanov felé lépett. — Még egy kisgyerek számára is világos, hogy ki írta azokat a névtelen leveleket. És jól jegyezd meg, barátocskám, ha tovább folytatod ezeket a „nem értem”-eket, majd másképp fogok beszélni veled. Remélem, emlékszel még, hogy valaha bokszoltam? Nos, tagadsz még tovább is ? A főgazdász két kezével körülfogta a fejét, mintha az ütések ellen védekezne, és úgy motyogta: — Én... én... bocsáss meg.., magam sem tudom, hogy történt... De, becsületszavamra, a legutolsó névtelen levelet két hónapja írtam... két hónapja írtam... Esküszöm, soha többé.., — Hát éppen erről van szó. „Esküszöm”, „soha”... Azt hiszed, ez engem kielégít? — De... kérlek, higgy nekem, magam sem tudom, hogyan történt, belém bújt az ördög... — Az ördögök engem nem érdekelnek. Engem a te névtelen leveleid érdekelnek. — De hiszen bevallottam... Soha többé... — Éppen erről van szó. Azt hiszed, idegeskedtem a leveleid miatt? Éppen az szomorít el, hogy abbahagytad a lövöldözést velük. Mi az, mit nézel úgy? Azt hiszed tréfálok? Cseppet sem. Amíg szórtam rád a leveleket, folyton résen kellett lennem. Elsőként jöttem be, utolsóként mentem el. A főnököm már kézfogással üdvözölt. Fizetésemelés lehetőségéről célozgatott. Látom, mondta, hogy ezek a levelek csupa rágalmak. S aztán eltűntek a levelek, a te névtelen leveleid, és a főnököm olyan gyanúsan kérdezgeti: Mi van Aposztolov elvtárs, hogy többé nem írnak magáról?... És magam is úgy veszem észre, hogy már nem rohanok reggelenként a munkába, hogy mindenkinél korábban bent legyek. Nincs akaraterőm. És tegnap munkaidőben kilógtam a focimeccsre. És mindez miattad van. Az isten szerelmére kérlek, ne lustálkodj, írj már ellenem. Legalább egyszer egy hónapban. Na? — És Aposztolov arca panaszos grimaszra görbült. Juhász László fordítása OLÁH ZOLTÁN: Párhuzamok Mint átszűrt hópehely üres magánya — tóban a fák hallgatása / mint megáradt hold korall-koronája — ' belül a csönd szívnagyobbodása.
