Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-31 / 76. szám
A ^ifePÜJSÄG 1981. március 31. Moziban Kramer kontra Kramer Robert Benton rendező megleckéztette a szekszárdi Panoráma mozi közönségét. A íilm kezdetekor még papírzacskót zörgető, rágógumit puffogtató vagy éppen csak diszkréten csevegő nézők a vetítés után szipogva, torkot köszörülve, megrendültén ballagtak a kijáratok felé. Közben mi történt? Megnézték az amerikai Kramer család történetét, pontosabban másfél válságos év embert alakító, átalakító történéseit. Látták, amint Tedet, a sikeres reklámszakembert váratlanul és látszólag minden ok nélkül otthagyja a felesége, hogy — megkeresse önmagát. Azt az embert, aki nem csak anya, férjét kiszolgáló — kiegészítő — házastárs akar lenni. Ted eddig megengedhette magának, hogy csak a munkájával törődjön, most idejének, energiájának nagy részét kénytelen fiára, Billyre fordítani. Otthon, ha nehezen is, kezdenek rendbejönni a dolgok, kialakul életük új rendje. A munkahelyen azonban éppen az ellenkezője történik, végül elbocsájtják. Sürgősen új állás után kell néznie, mert jelentkezik Joanna, a felesége, és magának követeli Billyt. A bíróság pedig — hiába Ted sebtében megszerzett új állása — az anyának ítéli a gyereket. Ted és Billy a kisfiú összecsomagolt holmija mellett szomorúan várja Jaonnát. Ö megérkezik és váratlanul közli, hogy mégsem ragadja ki otthonából a kisfiát. Talán Jövő héten a „Köszönöm, megvagyunk” című magyar filmről írunk már azt is bánja, hogy szétrobbantotta a családot. A befejezés — bár nem egyértelműin — sejteti, esetleg ismét rendbejönnék a dolgok, még akkor is, ha a családi egység többé nem állhat helyre. Nagyjából ez a történet vázlata, a történeté, amely egészében, de különösen részleteiben, a szerepek kidolgozásában és megformálásában jóval több, mint a hasonló sztorik. A két főszereplő igazi önmagára találása a nézőnek elsősorban az érzelmeire hat, a filmre azonban inkább az érzelmes, semmint az érzelgős jelző illik. A Kramer kontra Kramer mesterien megalkotott film, és ez éppúgy köszönhető a rendezőnek, mint a színészek játékának, a szép képeknek és a funkcióját tökéletesen betöltő zenének. A benne tükröződő problémák — köztük a család válsága napjainkban, az emberi önmegvalósítás lehetőségei és korlátái — nem csak az észak- amerikai földrészen aktuálisak. Bizonyára ezért nem sokallják a magyar nézők sem az alkotóknak kiosztott négy 09car-díjat. — gy — Rádió Nem halhatunk meg akárhogy Csakugyan nem? A háborút ismert nemzedék tagjaiban a címben foglalt megállapítással kapcsolatban ébred némi kajánság. Azonkívül is, hogy a világnak mindig van valahol néhány pontja, ahol- teljesen közömbös, hogy mikor és miként halnak meg az emberek. Csak az irányban folynak erőfeszítések, hogy lehetőleg sokan haljanak. Kó- thy Judit és Reherovszky Béla múlt csütörtökön azonban „békésebb” körülmények közé vitte el a hallgatót dokumentumjátékával. Ami a „rádiószerűséget” illeti, a játék kifogástalan volt. Szerencsésen hiányzott minden köztes, aláfestő zene. Csak női és férfihangok hallatszottak, jól megkülönböztethetően, hangszínnel és mondanivalóval egyaránt jelezve a megszólalók egyéniségének különbségét. Tömören arról volt szó, hogy a 92 éves Irma néninek joga van-e egy kétmilliós fővárosban kedve szerint elpusztulni a hegyen lévő kis kalyibájában, vagy köteles tudomásul venni, hogy számára a halál színhelyéül a társadalom (értsd körzeti orvos és tanácsi valamelyik kórház elfekvő osztályát jelölte ki. Irma néni — akit gondnokság alá helyeztek — korához képest meglepő szellemi frisseséggel mond ellent, de az érdekében buzgólkodók érvei legalább ennyire elgondolkoztatóak. Irma néni valószínűleg túlbecsüli kissé a saját fizikai képességeit, márpedig a társadalom nem tűrheti el, hogy egy idős tagja „akárhogy” haljon meg. Ehelyett biztosít a számára egy kórtermet, noha nem beteg, ahonnan egy év leforgása alatt már tizennyolc társa lábbal előre távozott és minden bizonnyal rá is ez a sors vár. Szociális otthoni elhelyezés lenne az emberséges, de az elfekvők nem szociális otthonok, gondnokság alatt lévőket pedig az ilyen — amúgyis helyhiánnyal küzdő — intézmények nem fogadnak be. Irma néni tehát itt fog meghalni és pont. A személy és eset azonban helyzetet tükröz, tehát befejezésül mégis inkább kérdőjel kívánkozik. (ordas) Színházi esték Az elmúlt évtizedekben jó néhány meglepetéssel, sőt világsikerrel szolgált a lengyel színház, s minden bizonnyal Ryszard Latko is az európai avantgarde jegyében írta meglehetősen bonyolult című vígjátékát: Édesapám, édesapám, kibújt ám a szög a zsákból! Szándéka szerint a pénz, pontosabban a zsugoriság komédiája, falusi környezetben, valahol a Beszkidek egyik falujában. Placek, a jómódú paraszt, fogához ver minden garast, de közben rátarti is, nem akarja, hogy megszólják, így hát háza tele a technika mindennapi csodáival, mint a televízió, mosógép, hajszárító, hűtőgép. Csakhogy ezeket nem szabad használni, mert elkopnak, a fontos a látszat, hogy nekik is van. A nagymamát pedig egy sötét veremben tartják, ahol enni sem kap, míg csak meg nem jelenik a népfront, hogy köszöntse, s pénzzel is ünnepelje a nagymamát születésnapján. Az ötlet tehát adott, még akkor is, ha Placek nem tartozik a világirodalom nagy zsugorijai közé, hiányzik belőle Harpagon logikája, vagy Volpone kaján gonoszsága. Így aztán Placek bizonytalanul botladozik a szerző szándékai között, amelyekből végül is nem kerekedik ki semmi, mert csak egymás mellé illesztett tréfák sorát látjuk, ezek sem túl eredetiek, gyakorta nem is ízlésesek. Latko groteszk komédiát akart írni, de amit csinál, nem elég groteszk, legföljebb egy-egy magatartás torzrajza, erősen öncélúan. Az események egymást követik, s nem következnek egymásból, így az egész darab csak egy szituáció fölvázolása, melyből hiányzik a dinamika. Sándor János rendező és a kecskeméti színészek mindent elkövetnek, hogy kimozdítsák a darabot a holtpontról, de a lazán összefont jelenetek nehezen mozdulnak. Pedig a szereplők kitesznek magukért, Fekete Tibor, Gumik Ilona, Andresz Katalin, Kovács Zsolt még a köveket is megmozgatná, de hiába, az a bizonyos szög csak nem akar kibújni a zsákból. Cs. Német nemzetiségi együttesek vetélkedője Több mint 300-an szerepeltek vasárnap Oroszlányban a városi művelődési központban a német nemzetiségi együttesek „Reich brüderlich die Hand” kulturális vetélkedőjén. Az észak-magyarországi döntőn öt németek lakta megye és a főváros győztes Irodalmi színpadai, kórusai, szólistái mérték ösz- sze tudásukat. A déli megyék országos döntőjére április végén a bonyhádi Vörösmarty Művelődési Központban kerül sor. A Magyarországi Németek Demokratikus szövetségének tavaly meghirdetett vetélkedője elérte célját: a német népdal és népzene, az anyanyelv ápolását, a feledésbe merülő hagyományok és új tehetségek felkutatását. Jól tükrözi ezt, hogy az elődöntőknek több mint 3000 szereplője volt. Kossuth-könyvek Kroeber: Ishi, az utolsó vadember Alfred Kroeber amerikai etnográfus volt, özvegye Theodora Kroeber írta meg a család barátjának, Ishinek a történetét. Az amerikaiak „leg”-jeit nem kell nagyon komolyan venni, így a könyv címét sem. A legkevésbé sem biztos, hogy Ishi valóban az utolsó yahi indián, de Amerikában — persze másutt is — minden megtörténhet. Hogy vadembernek utolsó lenne, az már valóban kétséges, és az olcsónak látszó szóviccet éppen azért nem hallgattuk el, mert a magyar nyelvben a vadember szónak van valami negatív mellék- zöngéje. Erre a fordító gondolhatott volna, hiszen a könyv főhőse a legkevésbé sem vad, sőt kifejezetten szelíd és jólelkű, annak ellenére, vagy éppen azért, mert egy ugrással termett a kőkorszakból a XX. században. Nincs is különösebben elbűvölve a civilizáció áldásaitól, már csak azért sem, mert tudományával mit sem kezdhet ebben a világban, és mint analfabéta szakképzetlen egyén, segédmunkásnak is alig kell a társadalomban. Az „utolsó” jelzőn kívül minden nemcsak valódi, de igaz is a történetben. Megismerhetünk belőle egy bölcs és vonzó öreg indiánt, egy szimpatikus özvegyet, aki őszinte felháborodással ítéli elJ ősei és kortársai bűneit, és még az is kiderül a könyvből, hogy a kultúra nem tévesztendő össze a civilizációval. Ajánljuk a kiadó Szivárványsorozatában megjelent könyvet minden tizenévesnek, aki sokat olvasott már az indiánokról a kalandregényekben. Ismerkedjék meg ebből a kötetből az indiánok valóságos életével. TV-NAPLÓ Woyzeck és a többiek Akik azzal ültek a tv elé, hogy Büchner drámájával világirodalmi ismereteiket gyarapítsák, bizonyára csalódtak, ha nem is a világirodalomban, de Büchner világirodalmi hírnevében. De azért kár lenne beérnünk ezzel a csalódással. Büchner nevét nálunk inkább a modern zene kedvelői ismerik, mert Alban Berg ebből a drámájából írt operát Wozzeck címen, ugyanis az eredeti kéziratot tévesen így olvasták sokáig. (Az Operaház 1964-ben mutatta be, jelenleg nincs műsoron.) Fő műve a Danton halála, írt egy vígjátékot Leonce és Léna címen, töredékben maradt a Lenz-novella és a Woyzeck is, amelynél a kéziratból az egyes jelenetek sorrendjét sem tudták meggyőzően megállapítani. A Woyzeck így is remekmű, amit az irodalomtörténet az első dokumentumdrámaként tart számon: a gyilkos borbélylegény ugyanis valóságos személy volt, s Buchner az ő sorsával példázta a kiszolgáltatott ember tragikumát, szorongatottságának kínjait. Büchner félelmetes erővel ábrázolja a szegénységből következő szerencsétlenséget, az elháríthatatlan végzetet; Woyzecknek azért és csak azért kell elpusztulnia, mert szegény, s a tam- burmajornal szemben, aki elszerette kedvesét, a boldogsághoz sincs joga. Ami új Büchner drámájában, a pszichológiai realizmus, s nem véletlen, hogy sokan a modern dráma kezdetét látják a Woyzeckben. Saját életében is éreznie kellett az elnyomó hatalom könyörtelenségét, mert mint forradalmárnak menekülnie kellett, s nagyon fiatalon halt meg, alig 24 éves korában. A remekmű valamiképp elsikkadt a Stúdió K. színházi alkotóközösség előadásában. A rendező (Fodor Tamás) nézők gyűrűjében mozgatta szereplőit, amivel nyilván a történet dokumentumjellegét akarta aláhúzni. A hatás azonban épp az ellenkezője volt: úgy éreztük, illetlenül bekukucskálunk egy ablakon, ahol elfelejtették lehúzni a redőnyt, pedig az ott élők nem kívánják a nyilvánosságot. Büchner proletár forrada'l- misága is egy szerelmi háromszög vibrálásává szelídült, újra csak a hatást tompítva. Ádám Ottónak viszont jóval könnyebb dolga volt, Csehov Három nővérével nyugodtan járhatja a hagyományos utat. Nem lép ki Csehov világából, felfogásában e lelkek mélyén élő csendes tragédia válik érzékelhetőbbé, mint a korábbi előadásokban. A három nővér — Almási Éva, Bencze Ilona, Piros Ildikó — szemünk előtt öregszik bele a reménytelenségbe, rajtuk kívül Márkus Lászlót nem lehet elfelejteni. Szombaton este láttuk az új Kékszakállút, — természetesen csak Derrick után. Zeneileg tökéletes, Szinetár Miklós rendezése viszont a világhírű dirigens, Solti György elismerő szavai ellenére is kételyeket keltett bennünk. A látványnak szolgálnia kell a zenét, de itt mintha fordítva történt volna, s néha nagyon is átlátszóan öncélú eszközökkel. CSÁNYILÁSZLÓ Rossz nap volt a kedd Van két hírem. „Melyiket mondjam először?” — kérdezzük gyakran. Az esetek zömében először a rosszat akarjuk megtudni. A Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának március 24-én sugárzott Pannon Krónikájával is valahogy így voltunk mi, Tolna megyeiek. Igaz, hogy a két megyei vonatkozású riportfi'lm közül a rosszat a pécsi műsorszerkesztők helyettünk választották elsőnek. Gyanítom, nem azért, hogy a 30 perces műsoridő végeztével — a kölesdi látáskultúra-akció, mint pozitív példa — lepörgetése után elhalványuljon a szakályi tájház körüli érthetetlen huzavona és egyensúlyba billenjen a műsormérleg két serpenyője. A szakályi tájház ügye még most is borzolja a kedélyeket. Azonban így a televízió képernyőjén látva, a műemlékké nyilvánított táj ház munkáinak maximális eltájolását, hallgatva az érdekek és az érdekeltek érdek- ellentétének megnyilvánulásait csak újabb és újabb okulással szolgált ez a riport. Még a Tolna megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztályvezetőjének, a pécsi tv-stúdióban elmondott válaszai után is sokat töprengtünk azon, hogy: 1. Miért (megint!) egy közművelődési ügyben alakulhatott ki ez a helyzet? 2. Valóban olyan gazdagok vagyunk, hogy hagyunk „elrepülni” jelentős értékű társadalmi munkát? 3. Egy ilyen komoly — s az általában komoly — ügyekben mennyire „lehet” magukra hagyni a községi tanácsok fiatal tisztségviselőit? A krónika kölesdi filmjének csak örülnünk kell. Valóban kevés olyan község van az országban, ahol a képző- művészeti ízlésformálás és -nevelés területén rövid idő alatt, ilyen jelentős eredmények születtek. Ha a keddi nap tv-műsorában itt véget is értek volna a Tolna megyével foglalkozó filmek, még úgy ahogy megnyugodhattunk volna. De március 24-én bizony ránk járt a rúd! Ott volt még az 1-es műsor Stúdió ’81 című kulturális hetilapjának Kocsmamozi című filmje, a kisdorogi ügyről. Ehhez nem fűzök megjegyzést, mert nagyon egyoldalú volt a riport. A kocsmamozi ötletével előálló Bitter Mátyás érvelt csak a filmben. A televízió elmulasztotta — vagy nem állt módjában? — megkeresni az ellenérvekkel élő másik felet. Summa summárum: rossz nap volt a kedd. Remélem csak az elmúlt heti! SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Emléktábla az 1848-49-es ormánsági népfelkelés szervezőjének A harkányi honismereti kör emléktáblával jelölte meg azt a házat, ahol 160 évvel ezelőtt született Munkácsy Albert, az ormánsági népfelkelés egyik szervezője és vezetője. Helyi református lelkészként ő kezdeményezte Táncsics Mihály követté választását a siklósi kerületben, s mindvégig őszinte híve, igaz barátja volt a szegényparasztság és a munkásság ügyéért küzdő politikusnak. A szabadságharc idején négyezer főnyi felkelő hadat toborzott társai segítségével a császáriak ellen az ormánsági falvakban. Forradalmi magatartásáért tíz évi vasban töltendő várfogságra ítélték, s amnesztiával szabadult. Az eddigi kutatások szerint a császári hatóságok által hozott ítéletek közül ez volt a legsúlyosabb Baranyában. Édesapám, édesapám...
