Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-29 / 75. szám
10 KÉPÚJSÁG 1981. március 29. Kukoricatolvajok IRODALOM # * PÄKOZDY FERENC: Tavasz elé A tél már ballagóban, itt-ott még csöppnyi hó van. fehér nyomok, és muzsikálva halkan, mint üde, tiszta dallam, egy ér csorog. Kelti a vágy a fákat, nyújtják is már az ágat a Nap felé; csivog a sok picinyke, lármás, jókedvű cinke tavasz elé. G. Pruszlin: Mit mondanak az emberek Bikodojev csúnya volt. — Na és — mondták az emberek —, csúnya, viszont bizonyára okos. De Bikodojev buta volt. — Na és — mondták az emberek —, buta, viszont bizonyára jószívű. De Bikodojev fukar volt. — Na és — mondták az emberek —, fukar, viszont bizonyára szórakoztató. De Bikodojev unalmas volt. — Na és — mondták az emberek —, unalmas, viszont bizonyára boldog. De Bikodojev nem tartotta magát boldognak. — Na és — mondták az emberek —, nem boldog, viszont bizonyára jó állása van. És csakugyan: a csúnya, ostoba, fukar, unalmas és boldogtalan Bikodojev az egyik tudományos kutatóintézet laboratóriumában dolgozik vezető beosztásban. Ricsagov szép volt. — Na és — mondták az emberek —, szép, de bizonyára buta. De Ricsagov okos volt. — Na és — mondták az emberek —, okos, de bizonyára fukar. De Ricsagov jószívű volt — Na és — mondták az emberek — jószívűnek jószívű, de bizonyára unalmas. De Ricsagov nagyon szórakoztató volt. — Na és — mondták az emberek —, na és, szórakoztatónak szórakoztató, de lehet, hogy boldogtalan. De Ricsagov boldognak tartotta magát. — Tegyük fel, hogy boldog — mondták az emberek —, de hogy boldogul az életben? A szép, okos, jószívű, szórakoztató és boldog Ricsagov tudományos segéd-munkatársként dolgozik Bikodojev laboratóriumában. Már hét éve, és semmi perspektíva előtte. — Na látja — mondták az emberek —, mi megmondtuk! Juhász László fordítása Balogh Elemér: — És a nagyobbik? — nézett várakozóan szomszédjára a kis göndör Kereki. — Kibékült már az iskolai fegyelemmel? — Mindenesetre nem rúgták ki, és már ennek is örülnöm kell. Tudod, ez az az életkor, amikor az ember a legfogékonyabb az igazságra. Amikor azt hiszi, hogy az igazságért még talán meghalni is érdemes — legyintett Bakó, és megvonta csontos, hegyesen kiálló vállát. Kereki a vadpástét omot nézte, a tálon körben hártya- vékony citromkarikák, csörgött már a nyála. Nem akart válaszolni, semmi kedve nem volt a céltalan, vég nélkül váló vitához, ami az ő ellenvetéséből fcikerekedhetnék. Szerencséjére szélesre tárult az üvegajtó két szárnya, megérkezett az ünnepelt. Elhallgatott mindenki, a tekintetek az ajtóra tapadtak. — Figyeled? Még mindig nyeregben érzi magát — súgta Bakó fülébe Kereki. Az ajtóban álló alak jó öblögetésen megköszörülte torkát. így szokta fönt, a Házban is, a kis tanácsteremben, vagy harminc éven át: két gerendakarjával ki- támasZtja az ajtóit, amikor bdlép, néhány pillanatig áll a küszöbön, irdatlan testével eltorlaszolva a kijáratot, és mielőtt elfoglalná helyét az elnöki asztalnál, még onnan, az ajtóból, fürge tekintetével Végigsorozza a terepet, az arcokát. — Agyon is nyomná azt a szerencsétlen lovat — húzta csúfondárosan vékonyra a száját Bakó. Valamit meghallhatott a fiatalok suttogásából Farnu- lovics Árpád is, odahajolt közéjük: — Most már azért nem fog agyonnyomni senkit. Nem igaz? — kacsintott rájuk. Kereki és Bakó tisztelettel elmosolyodott. Tonnás arca nem sokat árult el abból a megmagyarázhatatlan feszültségből, amit idefelé jövet érzett. És persze a megilletődöttségből sem. Bármennyire szerette volna, vonásait nem sikerült barátságosabbakká lágyítania, bőre alól a lila erecskék fagyot sugároztak, szögletes álla erőszakosan meredt előre dupla tokájából. Érezte mindezt ő is, elszánta hát magát, hogy fölolvassza a dermedtséget. — A napirend ellen szavazok! — kiáltotta harsányan, még a küszöbről. A hang dörgésétől megráz- kódott az ünnepi asztal, megcsendültek a kristálypoharak. És fölcsattant a bent ülők nevetése is. Tonnás teleszívta hatalmas mellkasát,, megnyugodott, és arra gondolt, hogy a csatákat mindig azok gy francia mondás szeB rint akkor válik valaki híres emberré, ha tör------J ténetek forognak róla k özszájon. Írókról, művészekről, a színház világának kiválóságairól számos anekdotát jegyeztek fel. Hogy valóban megtörténtek-e a feljegyzett esetek, vagy csak egy már meglévő vándor- anekdotát igazítottak a művész alakjához, ki tudja? Az alábbi történeteket jó harminc évvel ezelőtt, a fel- szabadulást követő években megjelent vicclapokból gyűjtöttük össze. * Komlós Vilmost és Herczeg Jenőt meghívták egy nudista- estélyre. Mikor megérkeztek, egy meztelen férfi nyitott ajtót, és Komlós így szólt: — Látod, Jencikém, itt még az inas is meztelen! — Honnét tudod, hogy ő az inas? — Hát nézd, öregem, egy biztos. Semmi esetre se szobalány! * Misoga László, a kitűnő jellemszínész és komikus fiatal korában vándorszínésznyerik meg, akik biztosabbak a dolgukban. Ellökte magát az ajtó himbálózó szárnyaitól, és a megterített asztalhoz lépett. Bakó Sanyi kedélyesen eltúlzott udivtariassággal tolta alá a széket, s aimikor már ült Fnanulovics, a másik titkár cinkosan ráhunyorítva elismerően bólogatott: — Hiába, mi hivatásos forradalmárok. .. Tonnás nem válaszolt, elnézett a fejek fölött. De mosolygott, és most már, hogy itt ült az asztalfőn, a ropogás damasztabroszra könyökölve, nem is értette, hogy mitől tartott tulajdoniképpen. Attól, hogy éppen itt, a Nimród különtermiében akarna bárki is belekötni? És éppen akkor, amikor már ennek a játszmának (különben is vége? Vagy attól, hogy amikor majd átveszi a nagyfőnöktől a búcsúkitüntetést, taps helyett pisszegni fognak a munkatársai? (Arról ugyanis pontosan értesült, hogy ki mit mondott az értekezleten, amikor korkedvezményes nyugdíjaztatásáról döntöttek. Rigó, a nagyfőnök szó szerint így fejezte ki magát: ,.Kiapja meg azt a plecsmíit, és tűnjön el a balfenéken!”! Rölhej! Az asztal parádésan megterítve, vadászbidegtálak, áfonya, pezsgő, vörös bor, konyak, a poharak mellett egy-egy doboz amerikai cigarette. — Megviccelhetnénk — hajolt egészen közel Bakó füléhez Kereki. — Hogy nem adja-e el az új házát... — Hülye vagy? Mikor lesz neked három és fél milliód? — Hát éppen azért. A zsongás ákkor csöndesedéit el újra, amikor a falon az agáncsos óra kerengőjém megjelent a kis játékszarvas, és trükkösen szökdécselve négyet bódult az alatta ülőkre. Egyszerre néztek föl valamennyien az elmés kis szerkezetre, és először észre sem vették, hogy amíg az óra ütött, megérkezett a nagy- főnök is. (Pedig tudhatták volna, hogy most is pontos lesz, hiszen legendákat meséltek Rigó János kérlelhetetlen és kísérteties pontosságáról. A nagytfőnök sorban mindenkivel kezet szorított. A kifogástalanul vasalt sötétszürke öltöny nem árnyék- szerű szikárságát, hanem inkább dús, fehér haját, boltozatos, magas homlokát, megértéssel, jósággal teli tekintet hangsúlyozta. — Hát nyugdíjba mész, komám. .. — húzta közelebb a maga székét Tonnáséhoz, és átkarolta vállát. No, ma mit fogsz fütyülni, kismadaram? — nézett rá vissza táskás félszemmel ként tengette életét. Történt később, amikor már szárnyra kapta a hír, az egyik falu ivójában berendezett „színpadon” Ady-verseket szavalt. Bejelentette az első vers címét: — „Én a halál rokona vagyok”. — Az meg is látszik magán! * Feleki Kamill, a kitűnő komikus nem tartozik a költekező, könnyűkezű emberek közé. Amikor egyik kollégája megnősült, valaki megkérdezte a népszerű Kamilltól: — Mondd, öregem, te mit adsz nászajándékul? — Egy galambot — válaszolt Féleki Kamill. — Galambot? — hüledezett a kérdező. — Hiszen az nagyon drága! — Az igaz, csakhogy én postagalambot adok. Tonnás, belemosölygott a nagyfőnök szemébe, de nem szólt, csak kigombolta vastag nyakán az inget, meglazította a nyakkendőt. Jókedvűen koccintottak, fölhajtották az első pohár konyakot, és fölszabadulton láttak az evéshez. A Nimród varázslatos hidegtálai és a fanyar villányi borok elcsitították kételyeiket, arra gondoltak, hogy végül is harcostársak ők valamennyien a történelem viharaiban, s az út, bizony, rögös. — Nem vagyak én költő, most mégis hadd meséljek el egy költőien szép történetet — emelkedett föl egy kis idő után Rigó János a helyéről, és csönd lett, mint kint, a csillagok alatt. A történet egy régi-régi nyárvégi estéről, csóró külvárost gyerekekről szolt. A romos téglagyár mögött, a pusztán árvalánylhajat lobogtatott az ősz közeledtét hir- d'ető, hűvösödő szél, a felhők tömötten tülekedtek valamerre délnek... — Korgott a hasunk kegyetlenül — mondta visszafogott hangon. — A csapat egyik fele tüzet rakott, a másik fele meg elindult, hogy néhány cső kukoricát törjön. .. — Vagyis szajrézni — súgta vidáman, de riagyon-na- gyon halkan Bakó' fülébe Kereki. — Jól megszedtük- magunkat, az igaz — folytatta Rigó János, mintha asak meg- hiallotta volna. — És a legszívesebben már úgy nyersen nekiestünk volna a tejes csöveknek, annyira éhesek voltunk. De azért kivártuk, amíg átsütnek a parázson, barnára, édesre, olyan jó szaftosán ropogásra. (Heten voltunk, mint a gonoszok — mosolyo- dott el bűnbánóan —, és azt a habzsolást látni kellett volna. Csak egyvalaki húzódott félre a tűztől. Egy bivá-ly- nagy kamasz — nézett jelentőségteljesen Tonnásra. — Bámult maga elé mogorván, leszegett fejjel, pedig talán ő volt a legéhesébb valamennyiünk közül. „Hát teneked mi a bajod? Miért nem eszöl?” És tudjátok, mit mondott? — emelte meg a hangját. „Mer lopott (kukoricából én nem eszek. Ha éhen döglök, akkor se!” És tényleg nem evett a lopott kukoricából. — De nem is döglött éhen — súgta somolyogva Bakó Sanyi fülébe Kereki, és közben tapsolt a többiekkel együtt. Ekkor vette elő Rigó János a kikészített kitüntetést, átnyújtotta az ünnepeltelek, hosszan kezet rázott vele, átölelte, és intett Franulo- vúásnak, hogy bonthatja a pezsgőt. — Az olcsóbb? — Nem, de visszajön! * Keleti László vidéki turnéja alkalmával egy boldog nászutaspór mellett kapott szobát, és így kénytelen volt végighallgatni, hogy az asz- szonyka egész éjjel ezt hajtogatta : — Téged be kellene aranyozni, Ödön! Reggel, amikor elhaladt a szomszéd pár ajtaja előtt, Keleti jó erősen bekopogott. — Ki az? — kérdezte riadtan a párocska. — Az aranyozó — mondta a művész, és gyorsan odébb- állt. * Molnár Ferenctől egyszer megkérdezték, hogy véleménye szerint a békegalamb hím, vagy nőnemű-e? Az író elgondolkozott kissé, majd így szólt: A koccintás után Tonnás sokáig mozdulatlanul ült a helyén. A társaság tagjái azt is gondolhatták róla, hogy jólesően elterpeszkedve a kaxosszékben, megdicsőülését élvezi. Hitték is, meg nem is, amit a nagyfőnök mesélt. Tudták, hogy gyerekkori jópajtások, de azt is (tudták, hogy Rigó már-már eszelősen puritán, Tonnás pedig... hát ugye... — Szerintem sokkal igazságosabb lenne — súgta Kereki (Bakó Sanyinak —, ha most a (beszélőre mennénk ünnepelni. — Ne legyél mér ilyen ünneprontó ! — vonta össze szemöldökét Bakó. Tonnást megzavarta a gyerekkori emléknek ez a váratlan felidézése. Gépiesen vette ét a kitüntetést, meg sem köszönte, osak elrévül- ten bólogatott, amikor Rigó János újra átölelte. Nem tudta, mennyi ebben az ölelésben az őszinteség, és soha nem érezte még ennyire súlyosnak leomló héjait, föl- gyűrődő tarkójába is belehasított valami ismeretlen fájdalom. Miért nem meséled tovább, no, miért nem? — vonaglott meg húsos alsóajka, de nem nézett föl az abroszról szomszédjára, tanácstalanul rázta keresztbe vetett lábát A történet ugyanis nem azzal végződött, amivel Rigó János befejezte. A bi- valynagy kamaszt a hat másik hiába győzködte. Szép szóval nem ment, hát ráakaszkodtak erővel, leteper- ték. Egyik az egyik karját, másik a másikat, a harmadik az egyik lábát a negyedik a másikat, az ötödik a fejét szorította le, a hatodik — Feltétlenül hímnemű. — Miért? — Mert elképzelhetetlen, hogy egy nőnemű lény állandóan olajágat tartson a csőrében, anélkül, hogy beszélne! * Salamon Bélától megkérdezte az egyik ismerőse: — Sala bácsi, maga sportember. Igaz, hogy a lovaglástól megfájdul az ember feje? Salamon egyéni hangsúlyával rávágja: — Ellenkezőleg, kérem! Kiss Manyi mesélte egy barátnőjének: — Képzeld, édesem, tegnap tanúként hallgattak ki, és olyan lámpalázat kaptam, hogy az életkoromat kérdezték, hirtelen nem jutott eszembe hogy huszonnyolc vagyok, vagy huszonhét. meg — hiába vergődött, vo- nyított és öklendezett —, szétfeszített szájába nyomta a parázsló kukoricacsutkát. így volt. Nem felejthette ezt sem el Rigó János. Csak ugyanúgy tudja, mint én, hogy az ünnepléshez az emlékeknek a szebbik fele illik, tolta magát hátrább a csikorgó lábú székben Tonnás. Föltápászkodott, kiszédel- gett a mosdóba, aztán a kerthelyiségbe, egy kis friss levegőt szivni. A kapuban egy hosszú szoknyás, borzas esit- rilány virágot árult. A csokrokat esengve nyújtotta felé egy zománcozott tányérkán. Mennyi mocsok tapad az emberhez ennyi év alatt, gondolta, akár akarjuk, akár nem. Szőrös kezefejével elhessegette útjából a virágáruslányt, teli tüdővel beszippantotta a közeli fenyves hűvös ózonját, aztán kitisztult fejjel visszament a többiekhez. Nagy volt a jókedv bent, újabb és újabb szívderítő emlékek merültek fel a múltból, mindenki hangosan beszélt, béle-belenevettek egymás szavába, valaki feldöntött egy pohár bort, észre sem vették. Tonnás visszatelepedett a karosszékbe, élvezettel hallgatta a történeteket, hahotá- zott, amikor a többiek haho- táztak, még a könnye is kicsordult, a kacagástól, de ő maga egész este nem szólalt meg. Rákönyökölt az asztalra, fejét tenyerébe támasztotta, és a kidöntött bor tócsáját figyelte. A piros lé a szorosan szőtt szálak mentén szivárogva hódított meg újabb és újabb mezőket a damaszt ropogósra keményített, havas országából. — Na és mennyit mondtál? — Tizenkilencet. * Üj szobalány került Toncz Tiborékhoz, aki nagyon büszke volt gazdája rajzolóművészetére. A Szabad Száj kiváló rajzolója egyik nap felfigyelt arra, hogy a lány a szomszéd szakácsnővel képzőművészeti vitába elegyedik. Azt mondja a szakácsnő: — A legszebb képeket a Benczúr csinálta... Mire a szobalány sértődötten feleli: — Tanulja meg a nevét, Mari. Nem Bencz úr, hanem Toncz úr! ~ * A kitűnő író egy bájos fiatal színésznőjelöltet protezsált Jób Dániel színigazgatónál. — öregem, ahogy ez a kislány tud! Ccc! Mindenki elbújhat mellette. — Kérlek — mondta savanyú arccal Jób —, mi sajnos, színházat játszunk és nem bújócskát... Gyűjtötte: Kiss György Mihály Régi újságokat lapozgatva...----------------------------------------------—----_________________________________________________i_____ B odri Ferenc illusztrációja
