Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-24 / 70. szám
A tnTÉPÜJSÁG 1981. március 24. Kiálították a pályamunkákat Moziban ' Unalmas hajsza Philippe de Broca francia rendező Ellopták Jupiter fenekét című filmjében telitalálatnak csak a cím sikerült. Mindaz ami ezután a vásznon következik, már cseppet sem az. Pedig a rendező mindent megpróbált, hogy műve (Michel Audiard volt a társíró) túlnőjön a korrekt és átlagos vígjátékon. Produkciójához olyan neves színésznőt szerződtetett, mint Annie Girardot. De hogyan került az inkriminált fenék a filmbe? A görög föld egy darabjából. Ugyanis a hellén világ eltűntnek hitt híres szobrának alfele ott pihent évezredek óta, mígnem Hubert Potard (Francis Perrin), egy kissé egzaltált és örökké megcsalt régész, ki nem ásta. A bonyodalom ezzel kezdődik. Nászúton tölti Lise rendőrfelügyelő nő (Girardot) és történelem-tudományokban nagynevű — és napi öt, potencianövelő gyógyszert szedő — hitvestársa, Antoine (Philippe Noiret). Természetesen az újdonsült” feleség rögtön szolgálatba is helyezi magát, mihelyt a feneket ellopják. Majdnem kihagytam a pakliból Potard régész fehérvérű és prostituált múltú nejét, Agnes-t. Minden embernek van fantáziája, és ha olvasott még hozzá néhány cikket a manapság külföldön oly divatos műkincsrablásokról, akkor játszi könnyedséggel saját maga is megrendezhette volna ezt a filmet. Igazán sajnálatos, hogy de Broca úgy alábecsülte a közönségét, hogy kilencven percen keresztül képes volt elhitetni magával, hogy sztorijaiban, gegjeiben és üldözési jeleneteiben tud újat nyújtani. Ehhez még a nárcisztikus hajlamú Agnes hófehér bugyija és őszibarack-keble is kevésnek bizonyult. A „minden jó, ha a vége jó” elvet követve zárult a fűm. A rendőrfelügyelő nő leleplezte a műtárgyszakértőnek . álcázott bandafőnököt. Majd jött a csoda! Az Aphroditének indult nőszobor végül férfivá vált. összegezve: lakat alá került a bűnös, folytathatta nászútját az ifjú pár és Agnes ünnepélyes ígéretet tett lábatört férjének, hogy ezentúl nem néz más ember nadrágjára. SZŰCS LÁSZLÓ JANOS A Művészet és ifjúság rendezvénysorozat szervezői ez évben is meghirdették megyénk amatőr alkotóinak a fotó-, képző- és díszítőművészeti pályázatot. A fotósok kategóriájában kiemelkedő alkotások érkeztek. 14 felnőtt fotós 196 képet küldött be. Általános iskolai, úttörőházi és művelődési otthoni gyermekfotószakkörök munkáiból 46 szerepel a bemutatón. A képzőművészeknél 27 felnőtt alkotó 148 pályamunkát adott be. Ezek közül válogatta ki a zsűri azt az ötven- hetet, amely szerepel a kiállításon. A díszítőművészek kategóriájában 106 szőttest és hímzést valamint 29 fafaragást mutatnak be. A fotó-, képző- és díszítő- művészeti pályázatok díjnyertes és válogatott alkotásaiból nyílt március 22-én, vasárnap kiállítás a szekszárdi Babits Mihály megyei művelődési központban. A kiállítási megnyitót követően, tárlatvezetéssel egybekötött értékelést tartott mindhárom kategória zsürielnöke. A díszítőművészeknél Borbély Jolán, a Népművelési Intézet munkatársa, a képzőművészeknél Fazekas György festőművész, a fotósaknál dr. Szász János, a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Magyar Népköztáfsaság Művészeti Alapjának tagja. Rádió Ismét: Pódium-sorozat Tanácstalan községek A rádió „Reggeli párbeszéd” műsoraiban azt szeretem, hogy velem együtt senki se hiszi el az egészet Mármint a beszélgetés „páros” voltát, hiszen abba — noha passzívan — a fél ország bekapcsolódik. Többnyire érdeklődéssel. Aki pedig véletlenül nem nyitja ki készülékét, az délután, a 3 órás hírek után az ismétléskor megteheti. Így történt ez március 16-án is, amikor Forgó Istvánnal beszélgetett Szél Júlia. . Forgó István Makó város tanácselnöke, aki a Hazafias Népfront legutóbbi kongresszusának is résztvevője volt, olyan tényeket említett, melyekről mindenki tud és valami furcsa logikával éppen ezért kevesen beszélnek róluk. Azokról a településekről van szó, melyek önálló tanácsa megszűnt, iskoláik netán szintúgy és amelyeket „társközségek” gyűjtőnéven szoktunk emlegetni, noha a valóságban inkább társtalanok. Értelmiségük fokozatosan elköltözik, az áűamigazgatással való kapcsolatukat a hetenként egy-két napon nyitva tartó „kirendeltség” jelzi, melynek már az elnevezése is pejoratív. Közösségi helyiségeik nincsenek, ha az ottlakók netán akarnának, akkor se képesek valamilyen megmozdulást, rendezvényt ösz- szehozni. Mindezt érdekes volt egy város tanácselnökének szájából hallani, aki — ahogy szavaiból kiderült — egy „városkörnyéki közigazgatás” vezetője, melyhez hasonló nálunk ez idő szerint Dombóvár és Bonyhád esetében van. Forgó István tömören „száraz szivacs” jelzővel illette a városokat, melyek önmagukat nem tudják reprodukálni és úgy vélte, hogy „nem szégyen visszavonulni”, ha az élet valamilyen rendelkezésről, szervezeti formáról bebizonyította, hogy az nem felel meg a korábbi elképzeléseknek. A „társtalan községek” esetében gyakorta ez a helyzet. Nem beszélve arról az egyáltalán nem csekélységről, hogy ezekben kereken kétmillió ember lakik, ami kevés híja minden ötödik magyar állampolgárt jelenti. A makói tanácselnök abban látta a megoldás egyik útját, hogy komoly összegeket kell fordítani az ilyen községek urbanizációjára és érdemessé kell tenni azokat az ottlakásra. Egészségesebb az egészséges környezetből történő bejárás, mint az egészségtelenebbe történő beköltözés, a városok lélekszámának minden áron való felduzzasztása. Az sem utolsó dolog, hogy az egész városkörnyék problémáival foglalkozó rendezvényeket Makó helyett ők szívesen tartják e községek valamelyikében. A riporternő nagyon okos kérdésére Forgó István azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy ezek a települések önmaguknak társadalmi vezetőséget válasszanak, az egészséges önadminisztráció útjára lépjenek, ami igazán a Hazafias Népfrontra váró feladat lenne. Érdekes és ezúttal cseppet sem közhelyszerűen mondva: — gondolatébresztő műsor volt. (ordas) Koncz Gábor gyorsvonata Hosszú szünet után, a szekszárdi megyei művelődési központ ismét folytatja a színházbarátok közkedvelt Pódium-sorozatát. Március 17-én este láthattuk Koncz Gábor színművész előadói estjét, amelyen két vendégművész is fellépett: Blum József zongorista és Lelkes Ágnes, a Madách Színház tagja. A közkedvelt színész estjének a „Gyorsvonat” címet adta, jelezni kívánta azt a száguldást, szenvedélyt és légkört, amellyel megajándékozni kívánta a közönséget. (Ezért talán nem is nevezhető istenkísértésnek, ha így is néztünk a várható két óra elé.) A műsor első és harmadik negyedében Lelkes Ágnes érdemes művész, többek között József Attila-, Juhász Gyula- és Vörösmarty Mihály- verseket adott elő, rutinnal. A közismert versek és dalok elhangzása után sem teremtődött meg az a légkör, amely ösztönözte a közönséget, hogy felüljön a művésznő „gyorsvonatára”.. Blum József korrekt zongorajátéka — Bartók- és Kodály-műveket adott elő — csak fokozta a közismert színész utáni várakozás perceit. Koncz Gábor valóban egy gyorsvonat sebességét követve mondta el egyéniségéhez közelálló műsorszámait. Szünetet nem is tartott, jóformán még tapsolni sem engedte a közönséget. Az est további részében a televízióból ismert Bokszoló című tv-játék szerelmében becsapott főhőse köszönt visz- sza. Koncz Gábor a szekszárdi deszkákon se nyújtott kisebb alakítást, mint a képernyőn. Az est megismételhetetlen kedélyes percei voltak azok a sztorik, amelyek Koncz Gáborral és barátjával történtek meg. Harsány nevetéssel és nagy tapssal honorálta ezeket a szellemes történeteket a közönség. összegzésként: igaz, hogy az est a „Gyorsvonat” címet viselte, ám csak Koncz Gá-r. bor tudta elhitetni velünk, hogy robogunk.* —szíj— Hangversenykrónika A Budapesti MÁV Szimfonikusok estje Mint maga az egész hang- vensenyévad, az 1981. március 21-i szekszárdi est is hozott meglepetéseket. Most a jó ér- telműekre gondolunk, s elsősorban a Budapesti MÁV Szimfonikusok Oberfrank Géza karmester keze alatt, a szemünk láttára (fülünk hallatára) történő fejlődését konstatálhattuk. Sajnálatos betegség miatt nem kerülhetett pódiumra az a Mendelssohn kettősverseny, amelynek zongoraművész szólistái Dévényi Lajos és Dévai Tibor lettek volna. így a műsor módosult: ugyanennek a szerzőnek az Op. 26. szám alatt jelzett műve, a Hebri- dák nyitány indította az estét. A darabot a fiatal szerző 1829-es skóciai utazása inspirálta, s a programzenéi indíttatású, önálló rtlűfajtípussá nőtt zene élőben bizonyította hordozó közegének jó értelemben vett rugalmasságát: elvont mivolta ellenében konkrét képeket közvetített számunkra a borongás, szomorkás, olykor nyomasztó skóciai tájakról. Az est legnagyobb meglepetése Lux Erika játéka volt — nem éppen ismert kvalitásai okán, hanem, mert őt magát nem vártuk. A megelőző napon is ugyanezt a művet, Saint-Saéns: g-moll zongora- versenyét játszotta a Zene- akadémián, most, mintegy nemes gesztusú kisegítésként ugrott a kettősverseny helyébe. Ajándékként könyvelhetjük el fellépését, mert olyan teljesítményt hozott. Energikus indítást, lelket felemelő középrészt és briliáns technikájú zárást. Igazi oroszlánkörmeit az Op. 90-es A-dúr, úgynevezett „Olasz” szimfónia kapcsán mutatta meg a zenekar. Zenei körökben többször elhangzik : Oberfrank Géza munkája, vezetése rendkívül jó hatással volt erre az együttesre, a MÁV zenekarra. Számunkra voltaképpen közömbös a háttér, annak firtatása nélkül mondhatjuk, hogy amit hallottunk, az jeles. D. T. Tévénapió Nosztalgiaipar Igazán kár lenne sok szót vesztegetni Paudits Béla vasárnap esti műsorára, még akkor is, ha a műsor volt félrevezető, ugyanis Jávor, Karády, Gyárfás Dezső, Kalmár Pál, Sebő Miklós, Rácz Vali, a Mocsányi—Lakos duó, Fekete Pál, Solti Hermin helyett csakugyan Pau- ditsot láttuk és senki mást, aki nagyon szolidan — hangban és táncban — csak azt adta, amit tud, s a felsorolt hajdani sztárok legföljebb rég feledett slágereikkel voltak jelen. A műsor körül sokan bábáskodtak, pontosan tizenegyen, — mit mondjunk? Sok hűhó semmiért. Felejtsük el. Fontosabb a nosztalgia egyre terjedő divatja, ami a „század első felét” aranyfüsttel igyekszik bevonni, s újra meg újra azt sugallja, hogy volt egy békeidő, amikor minden szép volt és olyan jó, hogy felidézve is érdemes elmerengeni a „múltak ütemén”. Történelmileg régen tisztázott ez a kor, s egy nagyon gyenge műsor kapcsán egyenesen demagógiának tűnnék számonkérni a tényeket, amikor mindenki tudja, hogy a szegény gépírólányokért nem robogott meseautón a bankigazgató, s miközben az urak mulattak,... de hagyjuk. A tv kitűnő dokumentumsorozata, a Századunk félelmetes erővel idézi fel a múltat; kérem, ilyen volt. Az ur?k közben valóban mulattak, a nyalka huszártiszt beugrott a nagybőgőbe, a félművelt kormányzó pedig, akire egy járás igazgatását se lehetett volna bízni, szentül hitte, hogy ravaszul tud lavírozni Hitler alantas szándékai között, miközben zsidók százezreit mészárolták le. A század első feléhez egyébként az is hozzátartozik, hogy Jávor Pál együtt raboskodott Bajcsy-Zsilinszky Endrével, s Karády Katalint is elvitte a Gestapo. Idill is volt, miért ne lett volna, de a manapság egyre divatosabb nosztalgia ugyancsak sajátos értékrendben gondolkozik, mert 'azt sugallja, hogy volt egy boldog kor, amikor mindenki gumirádlison hajtott végig a Stefánián. Mit mondjunk? Nem volt. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne hatásos a magyar színészet múltjának meg- idézése, markáns egyéniségeinek megjelenítése. De így? Cs. L. Volt már jobb... A koktél többféle szeszes ital és egyéb hozzávalók gyümölcs, tojás stb.) össze rázásával készült italkeverők. A televízió szombat esti filmkoktélja 'az előbbivel abban rokon, hogy alkalmanként különféle kis- és nagyfilmek, komolytalan-komolyságok rázódnak össze benne. Csakhogy, míg az előbbit — ha jók az alapanyagok — művészet elrontani, a filmkoktélt — ha készítője nem veszi komolyan az arányokat és gyöngét vegyít gyengével — lehet. Ennek áldozatai voltunk az elmúlt hét szombatján, amikor is a soros bemondó, Kertész Zsuzsa így ajánlotta a négy és negyed órás műsort: „Talán megéri fennmaradni.” Nem érte meg. Vegyük sorra, miből állt a koktél, s kiderül miért nem. Joseph Barbera és William Hanna rajzfilmsorozatának Szépségcsata csetepaté című, jókedvre biztató epizódja volt a nyitány. A két kőkorszaki szaki mint már annyiszor, ez alkalommal is derűs percekkel ajándékozott meg bennünket. A vidám indításra jött azonban a Legénylakás című nagyfilm „csak 16 éven felülieknek!” felirattal. Föltehetőlen kizárólag az érdeklődés csigá- zása végett, hiszen igen finoman — úgy is mondhatnám vérszegényen — arról szólt, hogy a kapitalista társadalom olyan társadalom, amelyben a hivatali előrehaladás kulcsa, egy legénylakás, légyottokra kölcsön adható kulcsa. Billy Wildert, a film alkotóját — aki filmtörténeti jelentőségénél fogva sorozatot érdemel — világért se ítéljék meg csak a most látott, a végére édes-bússá változó film alapján, mert ez nem tartozik a sikeresek közé. Paul Anka következett Monte-Oarlóból. Ki gondolta volna az első képeknél, hogy egy turistacsábító idegenforgalmi filmet fogunk látni? E sorok írója sem, mivel ha nem téved, sem a műsor címszereplője, sem két vendége: Donna Summer és Suzanne Sommers nem nemzetközileg elismert idegenvezetők, hanem méltán népszerű előadóművészek-Monte-Carlo egyébként igen vonzó tartózkodási helye a turistáknak, de a lapos pénztárcájúak nyugodtan elkerülhetik ezután is. Csehszlovák kisfilm: Kellemetlen szilveszter. Unalomig ismert háromszög-szituáció, amiben az az új, hogy a parasolvencia miatt nyeri el orvos szereplője a tetten ért harmadik szerepét. Kétlem, hogy a film ismétlését követelő levelek elárasztják a televíziót. Prométheusz. Alcíme szerint „Balett és elektronikus kompozíció”, Alekszander Szkrjabin nagyon szép zenéjére, amit a Londoni Filharmonikusok tolmácsoltak Lórin Maazel vezényletével, Vladimir Askenazy zongora- játékával. Balett alig volt benne valami, annál több szem- és idegrontó elektronikus bűvészkedés a „jaj de nagyon modemek vagyunk” bűvöletében. Ha a látvány elmaradt volna, a muzsikára most szívesebben emlékeznénk. Az utolsó, a „záró korty” a francia Jean-Marie Col- defy Minikrónikák című sorozatának Keresd a nőt! epizódja. Szellemes volt, noha újat a nőkről nem mondott. A szombat esti filmkoktél középszerűségét semmiképpen sem tudta feledtetni. Szóval; volt már jobb koktélban részünk és reméljük lesz is ... — óa —
