Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
10 NÉPÚJSÁG 1981. március ZZ. REKVIEM! od ortolan fafar-agvá- nyo'k — nézett végig Eszter az oldalhajó sátán- és pokolfajzat- gyű-j-töményén. Mennyivel szolid-abba'k, esengő-áldás- oszté -tekintetűek a főhajó kő- és imár v-ónyszen tjei. Mennyivel szolídabbak? Bibliai fél-mosolyuk visszafele szól. Eszter számáré csak torz günyvigyor. A felharsanó orgonaszó a kaipuiig kergette. Az utolsó boltívnél még visszanézett Kniszitus görcsösen egymásra tapadó lábujjaiba. — Halán gyónni akartam? Nevetséges, hisz csak én adhatom meg önmagámnak a .^feláldozást”. iDávi-d nem érzi bűnnek, csak PROBLÉMÁNAK. „Ave Miaria.. Gracia...” — nem is tudok imádkozni, HISZ ateista vagyok — tűnt fel Eszternek ideológiái múltja. Soltész Éva: RAPID... GACIB.. . MA ITT... — összemosódott reklámszövegek a hirdetőoszlop papírtfoszlányadn — „Családtervezések napi áron... Minden újabb gyerek után sorsjegyet kap... Családalapítási kiállítás a Szapora Nemzetek Csarnokában. Ki Tud Több Ivadékot összehozni? — címmel több éves vetélkedő a Rádió Szórakoztató Osztályának szervezésében”. Hm... Dávid cinizmussal vádolna, ha hallaná. NEKÜNK sikerült. „Köfikiai és dürrenmatti szorongás lét- és biztonsághiány. ..” — zúgtok benne az iskolai töredék verssorok. Dávid havi fixe, és liakáski- látásai még egy melankolikus marabut is sajnálkozásra késztetnének, nemhogy egy esetleges hitvest. Eszter belökte a „Váró csalk nőknek” feliratú ajtót, hogy a tejüvegen áteejlő árnyak közé vegyüljön. A Bizottság gyorsan, ütemesen kérdezett, mélázásra nem volt idő. Szinte rá se néztek, csak a kitöltendő papírokkal bíbelődtek. Fénylő kórházfolyosó, fénylő fehér padokkal, fénylő levelű dísznövényekkel. Eszter korlátot m-ark-olászó keze, míg az orvos nyugtató, és eligazító szavait hallgatja. Nem is figyel rá, faarccal bólogat. „Ó, Fénylő folyosók, tágulások, kanyarok, és ívek! Belső elveszejtésem lidérces reggele!” Há-löingben ült egy hosszú, hányadékszínű pad szélén. Egyedül volt, csak a lengőajtó rezgett még egy nagy- hasú nő után. Szóra, jelre, intésre várt, hogy elmerülhessen végre az önpusztító fájdalom értelmetlenül feneketlen mélységében. A kékes fényű teremben beöltözött alakók várták, hogy gépiesen nekiláthassanak a Műveletnek. Eszter kapaszkodót, tekintetével körüljárható pontot keresett a mennyezet sivárságán. Kezével önkéntelenül, és gyermeki odaadással az ápolónő keze után kapott, végig úgy szorítva, mintha ez a kis fájdalom elnyomhatná a Másikat. ... És ismét a fénylő folyosók. Szikkadt pálmák, pizsamás betegek úsztak el mellette az abváriumszerű világításban. Tolókocsiban ült, tempózVa tolta a vénülő be- teghordó. Ismeretlen _szoha közeledett, feléje forduló, közöny-álarcú arcokkal, dohogó takarítónőivel. Frissen felmosott padlón emelte át az öreg, béhelyezve, mint egy tokba, a frissen felhúzott kórházpecsétes ágyneműbe. Belesüppedt a fertötlenítő- szagú kábulatba, hogy ne érezze a lábai között nyirkosán tapadó vattacsomót, ne hallja az utcáról beszűrődő „életszagú” hangokat, ne súrolja arcát az ápolónő szigorú tekintete, és ne kelljen Dávidra gondolnia. Reggel tért magához. A redőny falra vetített fényrózsái már kinyíltak felette, hogy a nap járásával odébb kússzanak, és végül sóhaj nélkül eltűnjenek a nővér erélyes, redőnyfeirántó mozdulatára. „Csak tiszta forrásból” A kilenc csodaszarvas. Román kolinda-szöveg. (Részlet.) Bartók Béla fordítása. Volt egy öreg apó. Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia. Nem nevelte őket Semmi mesterségre, Csak erdőket járni, Csak vadat vadászni. És addig-addig Vadászgattak, addig: Szarvassá változtak Ott a nagy erdőben. És az ő szarvuk Ajtón be nem térhet, Csak hetér az völgyekbe; A karcsú testük Gúnyában nem járhat, Csák járhat az lombok közt; A lábuk nem lép Tűzhely hamujába, Csak a puha avarba; A szájuk többé nem iszik pohárból, Csák tiszta forrásból. • • Öregek csöndes lakomája Kovács Margit műve szentendrei múzeumában 100 éve született Roger Martin du Gard Az írástudó felelőssége Az 1937-ben Nobel-díjjal kitüntetett Roger Martin du Gard írói pályájának íve egyszerre mondható tipikusnak és rendhagyónak a huszadik századik francia polgári irodalomban. Élete nem bővelkedik látványosan rendkívüli eseményekben; a Levéltári Főiskolán szerez oklevelet, majd Boldogulni című regényével tűnik fel az irodalmi életben. Ezt Jean Barois (magyar fordításban: Egy lélek története) című levélformában írt regénye követi; részt vesz az első világháborúban, s utána megalkotja élete főművét, a Thibault családot. Ami munkásságának tipikus voltát illeti ez nem a pályakezdés szokványosságára vonatkozik, hanem éppen legnagyobb alkotására, a hatalmas sodrású regényciklusra, amely egy olyan folyamat része, amelyből szinte egyetlen nemzeti irodalom sem maradhatott ki hatalmas jelentőségű vagy szerényebb igényű alkotások révén. A családregény, az európai irodalom sajátos jelenségeként, nagy összefoglalásra, olykor leszámolásra törekedett a klasszikus polgári eszmények és az imperializmus korának másfajta erkölcsi rendszere közötti harcban. A műfajnak alighanem legzseniálisabb remekműve az akkor mindössze huszonöt éves Thomas Mann Buddenbrook- ház című regénye. Az európai irodalomban ehhez valószínűleg a Thibault család mérhető. Martin du Gard a háború előtti francia társadalom hatalmas körképét rajzolja meg; lenyűgöző erővel ábrázolja a generációk történelmi és lélektani átformálódásának folyamatát. Rokonszenvezik a század első felének szocialista mozgalmaival, bár sohasem szakad el a polgári humanizmus eszmevilágától. Ez jellemző rá később is, amikor visszavonul, és hallgatásával tiltakozik a fasizmus világhatalmi törekvései ellen. Emberábrázoló tehetsége, művészi ereje talán Vén Európa című művében ér el csúcspontjára; a kis frantíia falu lakóinak élete egyetlen nap történetébe sűrítve általános emberi érvényű alkotást eredményez. Következetességét, elkötelezettségét a klasszikus 'polgáRoger Martin du Gard ri irodalmi hagyományok mellett semmi sem tudta megrendíteni; az újkeresők hadában ő a megőrző, megtartó szerepet vállalta. Ezért aztán a hírnév reflektorfényéből — magas kitüntetése ellenére — talán kevesebb sugár hullott ró, mint a nála érdemtelenebbekre. De nem is kereste ezt a fajta dicsőséget, a sziporkázásnól többre becsülte az alaposságot; kézműves szorgalommal és fegyelemmel dolgozott élete végéig. Simone de Beauvoire önéletrajzi trilógiájában, amelyben kora Franciaországának majd minden említésre méltó alakja felvonul, Martin du Gard szinte elviselhetetlen , komolyságáról beszél, így aztán nem is veszteget rá sok szót; nem tud mit kezdeni tiszteletre méltó, de anekdotázásra merőben alkalmatlan személyével. írástudói felelősségérzetének hű és megrázó tükre önéletrajzi és irodalmi emlékek című naplófeljegyzése, amelynek révén bepillanthatunk alkotói műhelyébe; nyomon követhetjük gyötrődéseit, a történelmi és művészi hitelességre való szakadatlan törekvés nehézségeit, küzdelmét a minél pontosabb, igazibb írói megfogalmazásért. Életművére, emberi alakjára talán ez a felelősségtudat a legjellemzőbb; születésének századik évfordulóján tisztelettel hajt előtte fejet a világ. GÖMÖRY ALBERT Illyés Gyula Bartók , „Hangzavart”? — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű a -bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben míg nincs a jaj-sötét szívekben! „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz,-hogy van, van lelke meg a „nép”-nek, él a „nép” s hangot ad! Egymásra csikorított vasnak, s kőnek szitokváltozatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha így adataik csak vallania a létnek a maga zord igazát, mert épp e „hangzavar”, e pokolzajt zavaró harci jaj kiált harmóniát! Mert éppen ez a jaj kiált mennyi hazugul szép éneken át — a sorshoz, hogy harmóniát, rendet, igazít vagy belevesz a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesen! Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt, — „hirhedett”) volt törvény abba, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe. melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott — a búcsúzét ne Zerkovicz zengje; Hazák vesztek el! — ki meri siratni verkli futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban? — ha ez a gond, s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész, 'hogy — mégis! —okunk van remélni s élni! S jogunk van — -hisz -halandók, s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek! Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked föifedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te -bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez—ez vígasztal ! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez. Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklokon is. lm, a vég, mely előre visz. lm a példa, hogy ki szépen kimondja a retten-etet, azzal föl is oldja, lm, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie. Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajjongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs szó, s tán nem is lehet már, csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, -példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene -csak, zene, a bányamély ős -hevével tele a „nép jövő dalával” álmodó s diadalára ápoló,' úgy szabadító, hogy a börtön falát is .földig romboló, az ígért üdvért, itt e -földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallóit eleve egy jobb világba emelő zene — Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz: ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda -tapintasz, ahol a ba j s be különös, beh üdvös írt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyettünk ■*- kiik szívnémaságra születtünk — kizenged ideged húrjaival!
