Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-03 / 28. szám
* KÉPÚJSÁG 1981. február 3. Moziban Mi van válságban ? A cárlány és a hét dalia című színes, szinkronizált szovjet mesefilm is szerepel e hónapban a Tolna megyei mozik műsorán Hogy sikerre számíthat-e egy-egy könnyedébb műfajú film, arra már a vetítés előtt, vagy annak első napjaiban több jel is utal. Először is a plakáton ott a felirat, hogy a film hányadik kategóriás helyárral fut. Aztán kiderül, hogy lehet-e jegyet kapni a pénztárnál, vagy csak a jegyüzéreknél. A kritikákat most hagyjuk figyelmen kívül, inkább nézzünk szét a vetítés előtti percekben a nézőtéren: a telt ház általában jó előjel. Általában. Mert például a múlt héten a szekszárdi Panoráma Filmszínházban majdnem telt házzal vetítették az „Akiket forró szenvedély hevít” című színes olasz vígjátékot, ennek sikerében azonban legalábbis kételkedni lehet. A történet meglehetősen egyszerű. Valahol egy kis olasz településen él két házaspár. Az egyiknél a férj vidám, talpraesett, heves vérű, stb. — a feleség pedig csendes, szerény, romantikus lelkületű. A másik házasságban — ugyanez fordítva. Természetesen előbb-utóbb minden zsák megtalálja a maga foltját, esetünkben minden szereplő a maga párját. Élhetnének is vidáman, amíg meg nem halnak, de fejeződhet-e be ilyen történet anélkül, hogy a végén rájönnének: talán mégsem volt helyes a kettős párcsere. Ennyit a sztoriról, amitől p>ersze még egészen kiváló film is lehetne az „Akiket forró szenvedély hevít” —de nem az. Nem teszi azzá az egymásra dobált, újnak jóindulattal sem mondható gagek sorozata sem. Ezeken talán külön-külön lehet nevetni, magán a filmen kevésbé. Természetesen egy ilyen alkotás mégsem állhat pusztán gagek sorozatából, kell hozzá még valami. Jelen esetben egy kis álfilozófia arról, hogy korunkban válságban van-e a házasság. Ezt nem tudom. Azt is csak sejtem, hogy a film alkotói igen. — gy — Bóbita-bemutató Pécsett A Bóbita Bábszínház a Pécsi Nemzeti Színház önálló tagozataként vasárnap lépett először a közönség elé. Az első vidéki állami bábszínház társulatának tagjai Fazekas Mihály—Giovannini Kornél Lúdas Matyi című darabját mutatták be. A sok figurával színre vitt mozgalmas előadásnak két változatát is kidolgozták Giovannini Kornél rendezésében. Az egyik — a vasárnap bemutatott — az iskolás, a másik pedig főként az óvodás korosztály érdeklődésére tarthat számot. A Kós Lajos művészeti vezető irányításával működő együttes az idén ünnepli • fennállásának huszadik évA baleset próbáján fordulóját. Megalakulásuk óta nyolcvan bemutatót tartott, s évenként száznál több előadáson szórakoztatta gyermek- és felnőttközönségét. A Madách Színház Kamara Színháza a Bartók Színpadon február végén mutatja be Friedrich Dürrenmatt „A baleset” című darabját. A képen: Gombos Katalin és Su- nyovszky Szilvia. Színházi esték Hosszú út az éjszakába Eugene Gladstone O’Neill a kevesek egyike, akik Amerikán belül a világirodalmat is jelentik; drámaírói munkássága legnagyobbak közé emeli. Sokat írt, de tulajdonképpen minden darabja visszatekintés saját életére, mintha nem tudna szabadulni emlékeitől, s újra és újra eljátssza azt, amit átélt. Igaz, mozgalmas élete volt, valóságos regény. Apja színész volt, ő maga egy szállodai szobában született, s ahogy felcseperedett, színpadra is lépett apja mellett, s szerepelt a Monte Christo című látványosságban is, ami apja legnagyobb sikere volt. Közben tanult, de a princetoni egyetemről már az első évben eltávolították, aztán újság- íróskodott, beállt tengerésznek, még az aranyláz is magával ragadta. A Harvard egyetemen dramaturgiát tanult, majd 1910-ben megalakította istállószínházát: megfelelő helyet nem tudván bérelni, egy valódi istállóban tartották az előadásokat. Az már Amerikára jellemző, hogy később az istállót márványból építették újjá. Termékeny író volt, 1923-ig tíz esztendő alatt pontosan 44 darabját mutatták be, s ez a bőség csaknem haláláig jellemző volt rá. Az Amerikai Elektra című trilógiával kezdődik új, mondhatnánk klasszikus korszaka, s ekkor keletkezik a nálunk is többször játszott Boldogtalan hold és a Hosszú út az éjszakába (Long Day’s Journey into Nigth), amit azonban életében nem engedett előadni. Leplezetlen önéletrajz, fájdalmas, végső szembenézés ifjúságával, néhány órába sűrítve a kínzó emléket. A cselekmény reggel kezdődik, s éjfél tájban hangzik el a morfinista mámorban vergődő anya révült visz- szaemlékezése: „Aztán tavasszal valami történt velem. Igen emlékszem már. Beleszerettem James Tyrone-ba, és egy ideig olyan boldog voltam.” O’Neill drámáiban mindenki csak emlékezik arra, hogy egy ideig boldog volt, az élet, Amerika kegyetlen rohanása mindenkit magával ragad, s az idillt legfeljebb a mámor jelenti, a szesz vagy a morfium, ami csak arra jó, hogy a bódulat öntudatlanságában felvillanjon valami az egyre süllyedő boldogságból. A Hosszú út egyértelműen remekmű. A négy felvonás kivételes erővel tudja sűríteni a Tyrone család tragédiáját, ahol mindenki tudja, hogy feladat vár rá, de ez is illúzió, tehetségük, jószándékuk, szerete- tük csak csalódás forrása lehet. A Szegedi Nemzeti Színház előadása nagyon szép. Ruszt József tökéletesen átéli és érzékelteti ezt a sűrű, fojtó atmoszférát, s a mértéktartó húzások ellenére is hosszú darab egy pillanatra sem enged fel, ebben az elektromossággal telített levegőben az önfeledt idill mögött is a tragédia árnyéka komorlik. Ruszt beéri azzal, hogy kibontja a drámát, nincsenek önkényes értelmezései, egyszerűen szolgálni akarja O’Neill szövegét, s ezzel éri el, hogy a Hosszú út az egyik legszebb színházi előadássá lehetett. Barta Mária és Kovács János félelmetes légkört tud teremteni, jellemábrázoló erejük, megértésük minden mozzanatot át- szellemít, az O’Neill-hősök esendősége az ő értelmezésükben válik valódi tragédiává. Lélekzet visszafojtva figyeljük minden mozdulatukat. Mellettük a két Tyrone-fiú csak halványabb lehet, pedig Bálázsovits Lajos és Saf- ranek Károly egyaránt jó művész, tudják és értik O’Neill-t. CSÁNYI LÁSZLÓ Rádió Csak kérdezni kell...? Pénteki számunkban tudósítottunk arról, hogy az előző napon Szekszárd város vezetői és a különböző munkaterületek irányító szakemberei fórum formájában válaszoltak az érdeklődők kérdéseire. A műsor úgynevezett egyenes adás volt. Bárki felvehette a telefont, vagy elgyalogolhatott a helyszínre és kérdezhetett bármit, ami az eszébe jutott. Ezt sokan meg is tették. Ezenkívül nagyon sok kérdés futott be írásban, ezekre az illetékesek felkészülhettek, átnézhették a szükséges adatokat. A „bármi” óhatatlanul magában rejtette a komolytalanság veszélyét is. Elméletben a teremben ülők közül akárki megkérdezhette volna, hogy mikor lesz metró Szek- szárdon, vagy mikor van a tanácselnök születésnapja. Nem ez történt, hanem a kérdések közérdekűek voltak, illetve olyanok, melyekről a kérdezők jó lélekkel hihették, hogy azokkal közérdeket szolgálnak. Erről lapunkban már szó esett. Érdemes emellett elgondolkodni a pécsi rádió műsorának politikai jelentőségén is. Nem tudom, ki hogy, miként vélekedik, de én az olyasfajta politizálást szeretem a legjobban, amikor a „politika” szó el se hangzik. Sokszor hajlamosak vagyunk legyinteni a lakosság közügyek iránti érdeklődésére. A fórum is bebizonyította, hogy elhamarkodottan. A valóságban az érdekeltek (akik ugyan kik mások lennének, mint a helyben lakók?) szívesen kihasználják azt a lehetőséget, amikor csak kérdezni kell. Tegyük hozzá, hogy a válaszolásra hivatottak p>edig azt, amikor ebbéli tájékoztatási kötelezettségüknek eleget tehetnek. Müller István, aki a műsort vezette, az adás előtti rövid tájékoztatóban elmondotta, hogy a rádiósoknak egyik célja volt a két „felet” — a kérdezőket és felelőket ■— közelebb hozni egymáshoz. Ez sikerült, de a teljességhez tartozik, hogy ebben maguknak a rádiósoknak is döntő részük volt. Nem minden tömegkommunikációs szervre jellemző az a szerénység, jó modor, tehát tulajdonképpen a természetes emberi érintkezés kötelező normáinak olyan fokú betartása, mint az a pécsiek esetében történt. Hibáztatni csak a hegyeket lehet... Ez nem elírás, ugyanis a Mecsek jóvoltából a pécsi adás csak a megye tört részében élvezhető. Ami az urh-t illeti, azzal kapcsolatban van egy furcsa kettősség. A rádiósok propagálják, de ez a propagálás nem nagyon van szinkronban a kereskedelem (és a pénztárcánk) adta lehetőségekkel. (ordas) Tv-jegyzet A vetélkedők száma és vetélkedő kedvünk hovatovább fordított arányban lesz, mert ennyit nincs kedvünk vetélkedni, főleg úgy hogy tulajdonképpen nem is vetélkedünk, csak nézzük, nézzük azt a néhány embert, aki megpróbál az időnként nagyon erőltetett kérdésekre válaszolni. Mi pedig törhetjük a fejünket, hogy intelligenciapróbáról van-e szó, vagy valami olyan játékról, amibe jó lenne bekapcsolódni, de előbb el kellene dönteni, hogy valóban játék-e, ami előttünk folyik. Most két újabb vetélkedő igyekszik serkenteni lankadó vetélkedőkedvünket, de úgy látszik, még Vitray Tamás is szunyókál néha, mint a latin közmondásbeli Homérosz, pedig neki rendszerint jut eszébe valami. A Terefere és egy öreg Heltai-egyfelvonásos között is vetélkedtünk, bár ezúttal többet töprengtünk saját kérdéseinken. Már a Terefere alatt is, ami meglehetősen ingatag műsor, s Heltait éppenséggel oda is sorolhatták volna, miként Szép Ernő is elfért ebben az egy órában, tekintve, hogy Rapcsányi László szeretetreméltó műsorvezetése mindent fel tud oldani. A Fele sem igaz inkább fejcsóválásra késztetett. Mert a tücskök nemi életének ismerete aligha jelent intelligenciavizsgát, ahogy humort sem, egyébként La Fontaine mester minden lényeges dolgot versbe szedett róluk. Lapszéli jegyzetként, de nem mellékesen: a vándorol nem ikes ige, tehát vándoroljon, nem vándorolják, azt pedig valódi izgalommal vártuk, amit a műsorvezető így jelentett be: „Feleződnek a versenyzők.’” A gyengébbek kedvéért kétszer is elmondta, de egyszer sem feleződtek, pedig ez igazán változatosságot jelentett volna. Ami a szöghaj megfejtését illeti, valóban barnát jelent, de mégsem ilyen egyszerű, akkor sem, ha az etimológiai szótár is idézi azt a bizonyos lovat, bár László királyunkat nem említi. „Equum zug colons” — viszont az etimológiai szótár a szó jelentésfejlődéséről is részletesen tájékoztat, idézve egy 1686-os nyelvemléket: „Szeg sárga kanca.” Még ez is elhangzott: „Mozart olyan gyorsan dolgozott, mint egy slágerszerző”, — csak nem úgy, tehát nem ösz- szemérhetők, még tréfából sem. Egyetlen kérdésre viszont nem kaptunk választ. A győztes három dedikált Zsoldos-kötetet kapott. Ugyan, mit kezd a három példánnyal? S mit kapnak a megfejtők? Három dedikált példányt? cs— Ne nevess korán! Az év első hónapjában több új, szórakoztató sorozat kezdő adásával igyekezett kedvünkre és hasznunkra lenni a televízió. Az örvendetes törekvés arra utal, mintha ismét rádöbbentek volna a műsorszerkesztők a régi igazságra: a televízió adásainak (az információs programokat leszámítva) elsődleges funkciója a szórakoztatás. Ám ennek nem a puszta időtöltést, ,„üres”, céltalan kikapcsolódást, hanem a valóságban való eligazodást, a valóság tényei közötti összefüggések felismerését kell szolgálnia. Sajnos nem mondhatjuk el ezt a január 31-én sugárzott „Ne nevess korán!"-ról, amely a továbbiakban havonta egyszer, szintén szombat esténként látható majd. Lényege: két közismert személy (ezúttal Rátonyi Róbert és Verebéig Iván színművész) egy-egy vendéget hív meg, s az így kialakult párosok vetélkedései — a játékvezető Antal Imre szavaival élve — „csupa mókabóka, kacagás, bolondozás lesz”. Természetesen minderre a jó alapötlet nyomán meg is volt a lehetőség, de úgy vélem, okkal gyanítom: a két színművésznek az első feladatuk során a játékban nemcsak az ellenfél meghívott vendégét — egy ismert szakácskönyv-szerző hölgyet és egy kevesek által ismert hentest — nem sikerült megnevettetnie a meghatározott 200 másodperc alatt. A rendelkezésre álló 45 percben ezenkívül még három játékos erőpróbára került sor — hasonlóan igen rövid idő alatt — tehát a „Ne nevess korán!” jelentős holtidő-felesleggel rendelkezett, amelyet több és jobb mó- kával-bókával megtöltve valóban sikerülhetett volna elérni a kívánt nevetést-kacagást. Talán egy hónap múlva kellemesen csalódunk, mert feledtetik velünk a jó ötletet is elrontó, olykor felületes, felszínes, tartalmatlan, de mindenképpen öncélú, erőlte- tetten játékos szellemességeket. V. Z. Kossuth-könyvek Saposnyikoua: II dzsungel ösvényei Megjelent az idei első kötet a Kossuth Kiadó, Univerzum könyvtára sorozatában. Saposnyikova, a szovjet néprajztudós két indiai államba, Karelába és Orisszába kalauzolja el az olvasót, még- pedig egy kevéssé ismert világba, a dzsungelbe pillanthat be az olvasó, ahol nyoma sincsen a hinduizmusnak, még megvannak az ősi hitvilág maradványai, sőt egy régebbi anyajogú társadalom berendezkedését is őrzik egyes szokások. Például az, hogy általában a férfiak költöznek feleségük családjába, és ott ők a szégyenlősek, a visszahúzódóak, nem pedig ahogy mifelénk „illik”, a hölgyek. Nem is gondolná az ember, hagy mennyi törzs és nemzetség él az őserdőben. Saposnyikova bemutatja a mannanokat, kadarokat, mu- dogarokat, bondókat, khon- dokat és gadabákat. Megismerjük mindennapi életüket, hiedelmeiket, legendáikat, isteneiket és nem kevésbé érdekes egyéni sorsukat. Egy-egy ember életén keresztül még jobban megérthetjük, hogy ez a soha nem látott India milyen gondokkal küzd, és milyen erőfeszítéseket tesz azért, hogy megmentse ezt a világot. A törzsek harcban állnak a kegyetlen természettel éppúgy, mint a be-betörő civilizációval. Ajánljuk a könyvet mindazoknak, akik többet akarnak tudni Indiáról és ezzel együtt az emberiség múltjáról. Vetél ked ünk,
