Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-24 / 46. szám
1981. február 24. TsrÉPÜJSÁG 5 Moziban Bárgyú mese felnőtteknek „Élethalálharc a titkos dosz- sziéért” — hirdeti a film jelmondata, aztán a gyanútlan néző másfél órán keresztül várhatja a beígért izgalmakat. Röviden ennyiben lehet összefoglalni A világ rendje és biztonsága című francia bűnügyi film cselekményét. Claude d’Anna filmje egy azon tucatfilmek közül, amely a nyugati társadalmak kétségkívül meglévő hibáit, korrupt visszaéléseit, a „politikát csinálok” aljas üzelmeit toll-, illetve kamerahegyre tűzve akar sikert kovácsolni. Sajnos, a receptje agyonhasznált, régen ismert lemez, így sikerre sem igen számíthat. Mert nehéz olyankor izgulni, amikor a pozitív — bár tulajdonságai alapján akár negatív is lehetne — hős küzd a gonoszt megtestesítő amerikai ügynökkel. Természetesen — miként a mesében — itt is a jó győz. És hogy valami társadalomkritika is legyen az egészben, a jó védence, az ártatlan bukik el, merthát ugye a kritizálandó rosszak annyira azok, hogy még a jóságos forgatókönyvírók se tudnak mást írni, mint a gonoszak végső győzelmét. No most kérem, kedves néző, lehet felháborodni, lehet elmesélni az ismerősöknek, hogy ez egy igazi, „valóságfeltáró” film, lehet ajánlani a megtekintését, mert aki még nem látott egyetlen ilyen filmet sem, az talán izgulhat is nézése közben. Csak annyit fűzzünk hozzá, hogy baj van az olyan valóságfeltárással, ami a konkrét egyedit nem nevezi nevén, hiszen még azt sem tudjuk, hogy melyik afrikai köztársaságban végrehajtott puccsról van szó. Viszont reménykedhetünk, hogy minden jóra ifordul, hiszen „pozitív” hősünk az újságíró a film utolsó kockáin még életben van, még világ elé tárhatja a vérlázító tényeket, és reménykedjünk abban, hogy nem lesz igazuk azoknak az üzletembereknek, akik szerint az újságíró száját befogni elsősorban olyan pénzkérdés, és legfeljebb a pénzösszeg nagysága lehet kérdéses. Ezzel a mese — most felnőtteknek szóló — véget ért, nyugodalmas szép álmokat minden nézőnek. (A világ rendje és biztonsága című film cselekményéről szándékosan nem írtam konkrétabban, mert nehéz lenne elmondani úgy, hogy ne lőjük le az amúgy is vérszegény poénjait, ne vegyük el a talmi örömöket, izgalmakat a filmet ezután megné- zőktől.J TAMÁSI JÁNOS Következő heti filmjegyzetünket az S. O. S. Concorde című olasz filmről írjuk Rádió Csütörtöki párbeszédek Gyertyafény mellett... Nemzetközileg elismert pianistagárdánk jeles művésze, Kertész Lajos a közelmúltban harmincvalahány gyertya fénye mellett ragyog- tatta fel az öregedő Liszt luxokban nem mérhető, letisztult csillogását. A kényszerszülte körülmények mindebben csöppet sem zavarták, Az történt ugyanis, hogy vigyázatlan kezek „megfúrták” az elektromos főkábelt, s február 18-ának hangversenyestjét csak a sziporkázóan szellemes lelemény mentette meg. Kertészt Lajost szükségtelen szűkebb pátriánkban bemutatni. Mindvalahányan tudjuk: remek Liszt- és Bar- tók-előadó. Mennyiségben és súlyban mérve is hatalmas anyagot szólaltatott meg. Kommentátora maga volt az alkalomnak: ő ismertette műsorát, hozta emberi közeibe az öregedő, élettől búcsúzó mester világát. Nemes, ízes nyelvhasználata külön méltatást érdemelne. Ha a műsorkezdő darabok címeit mondjuk: — A Villa d’Este ciprusai I. és II. változata, illetve A Villa d’Este szökőkútjai — fantáziánk máris megmozdul. Hát még, ha a természetfestést olyan „eltávozó” képzetekkel kapcsolja, mint az ott idézett magyar népdal: „Az hol én elmenyek, még az fák es sírnak ...” Szomorúságot, háborgó feszültséget, egyúttal azonban bölcs megnyugvást és hátáro- zott kézzel való útmutatást hozott a harmadik — nem kevésbé monumentális — mű, a Vexilla regis prodeunt interpretációja. S az értetlenség által az evilági létből csaknem kiközösített géniusz utolsó üzenetének darabjai: a lelki- ismereti kérlelhetetlenségé- ben öngyilkossá lett Teleki László, a — soha ilyen lírai oldaláról megrajzolt — Petőfi, aztán az arcunkba mutató csárdások: Csárdás, Halálcsárdás, Dacos csárdás ... Igen, ezek már a kardot kézbeadó lázadás képei, s ne vitatkozzunk azon, hogy aki ezt az eszközt felmarkolta, Bartók forradalmár volt-e vagy sem ... Ugyancsak fölösleges vallásos rekvizítumokat vadásznunk ráadás-számok mögött — Stabat Mater, Ave Maria —, mert a művészet emberhez szóló őszintesége hasonlatos a rádiókészülék nagy távolságból (fogott hangjainak hordozóhullámához: szerepénél fogva leválaszthatat- lan, de számunkra közömbös mibenléte irreleváns tényezővé válik a hozzánk szóló tartalom miatt. DOBAI TAMÁS A szokottnál kissé hosz- szabban írunk párbeszédekről, mert ezekkel kapcsolatosan a rádió csütörtöki mű- somapja szemléletes és tanulságos példákkal szolgált. Regei Urbán Lajos KPM- államtitkár válaszolt a szakterületével kapcsolatos kérdésekre. Ez reggeli párbeszédként kezdődött, de az államtitkár a helyszínen maradt és még többször bekapcsolódott az adásba. Eközben megtudhattuk, hogy nem dohányzik, és kedveli Edith Piaf énekhangját. Mire a műsorvezető sietett közölni, hogy a „korai felkelés jutalmául” kiválasztottak „egy lassú, szerelmes számot” Urbán Lajos részére. A csevegés ezen a tájon nem nélkülözte a derűt. Urbán államtitkár ugyanis tiltakozott, miszerint nem a szerelem és annak tempója okából, hanem Piafért önmagáért kedveli a művésznő számait. Meghallgattuk Piafot önmagát és az államtitkárt is. Utóbbitól megtudhattuk, hogy az utak és autók gyarapodása közti, nem egészen antagonisztikus ellentétek feloldására vannak módszerek. Hogy milyenek, azt nem. Az utak sózása ellen joggal tiltakoznak a környezetvédők. Van más megoldás is. Eszmélő gyerekkorom első olvasmányai közé tartozott a volt székesfehérvári császári és királyi 10. sz. huszárezred története. Azon egyszerű okból, hogy apám a Macken- sen-huszárok kötelékében ve- rekedte végig az első világháborút, parancsnoka pedig a nagybátyja volt, akit én Lajos bácsinak szólítottam, de a huszárai aligha tituláltak így. Radoysich Lajos bácsi — apámmal együtt — végnélküli háborús történetekkel tudott szórakoztatni, és én akkor még nem sejtettem, hogy vesztes háborúk katonái milyen szívesen emlékeznek a győzelmeikre. (Lásd a II. világháború német tábornokait.Mindenesetre részletekbe menő ismereteket szerezhettem a Li- önanowa—Lapanow-i csatáról és a Dunilow-iról is, ahol a 10-esek megcselekedték, mit megkövetelt a haza és elpusztult a fél ezred. Az ilyen és hasonló ezred- történetek, háborús részfeldolgozások, tapasztalataim Milyen? A későbbiekben a reggeli vendég elismerte a vonatok viszonylagos- pontatlanságát. Az ominózus Marx téri felüljáróval kapcsolatban ezt a választ adta: „Biztosíthatunk mindenkit, hogy megépítjük!” Ebben senki nem kételkedett. Országszerte nem ez a beszédtéma, hanem az, hogy az egyik pillért túlságosan is meg találták építeni, magasabb lett a kelleténél. 1981-ben egyébként nem lesz tarifaemelés a vasúti személyszállításban, aminek bizonyára mindenki örül. Ettől függetlenül még a rosszakarat se vádolhatta meg a reggeli párbeszédből sarjadzott vendégfogadás szereplőit azzal, hogy érdek- feszítőek lettek volna. Ékes ellenpéldaként szolgált a másmilyen párbeszédekre a „Rádiónapló a nyugtalan világról” ugyanaznap délutáni, kétórás adása, melynek során dr. Berecz János, a KB tagja tulajdonképpen a fél országgal csevegett a másik fél ország füle hallatára. A beözönlő külpolitikai kérdések magától értetődően nemcsak azok érdeklődését tükrözték, akik feltették azokat, hanem sokkal szélesebb körökét, melyekben magánbeszélgetések szerint máig nagy számban találhatók az országban, olvassák is azokat. Eldugott tanyákon került már elém ilyen a „Katonaidőm emlékére” feliratú, bekeretezett fénykép alatti sublódról. Az I. világháború alapos, marxista felfogású, átfogó feldolgozása azonban mindmáig hiányzott. Nem a szakembereknek szánt munkákra gondolva, ilyen bizonyára akadt, hanem az úgynevezett „műveltebb nagyközönségnek” írtakra. Ebben az esetben ez a szokvány meghatározás több mint ostoba, hisz a történelem átfogó összefüggései iránt érdeklődő olvasóról már eleve joggal feltételezhető, hogy művelt. Ezt a hiányt pótolja Galántai Józsefnek tavaly, a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent műve: „Az első világháború története”. Az öt és fél száz oldalas, nagy alakú kötetnek már a belső oldalán lévő térképek is jelzik a téma fontosságát. Végtére is az I. világháború eredményeként jött létre a során eredetileg felvetődtek. A szakmai kíváncsiságon túlmenően is érdekelne, hogy mit szóltak ehhez az adáshoz azok, akik a határainkon túl — mondjuk így — irántunk nem egészen barátságos érzelmekkel hallgatják a magyar' rádiót. Az egészből a minden köntörfalazás nélküli és természetesen nagy szakértelemről tanúskodó válaszok mellett az derült ki, hogy Magyarországon nincsenek „tabu témák”. A KB külügyi osztályának vezetője valamennyire válaszolt, olyanokra is, melyeket valamilyen torz beidegződés folytán sokan hajlamosak „rázósaknak” minősíteni. Nem ráztak meg senkit. A rádió műsorszerkesztői remekeltek. Neves szovjet és amerikai publicisták, vagy éppen Willy Érandt egymással vitázó véleményeinek bejátszásával éppúgy, mint a rádió gyakorlatában ritka módon eltalált időtartamú „pihentető” zeneszámokkal is. A kétórás, szakadatlan válaszolásban dr. Berecz János olykor valóban rászolgált a pihenésre. A kitűnően szerkesztett műsort egyébként pénteken délelőtt, a Petőfi rádió hullámhosz- szón megismételték. ORDAS IVÁN világ térképének első, sosem látott arányú átrajzolása. Ennek, tudjuk jól, hogy — sajnos — hazánk is részese volt Amíg a szerzők többsége az I. világháborúban hajlamos volt csak hadi események sorát látni, addig Galántai József mélyrehatóan tárja föl az emberiség ekkori hatalmas társadalmi-politikai krízisének mozgató rugóit is. Mindezt rendkívül olvasmányosan teszi, az eligazodást pedig gazdag térképanyag segíti. Ugyanakkor nem maradnak ki a legapróbb részletek sem. így például, aki a német cirkálók portyázásaira kíváncsi, .vagy Lettow- Vorbeck tábornok afrikai harcaira, szintén információkra találhat. Külön hang- súlyozandóan érdekes az orosz különbékével foglalkozó fejezet, melynek a: Szovjetunió megalakulásával való összefüggései nem szorulnak külön magyarázatra. A szép kiállítású könyvet az Athe- neum Nyomdában készítették. ORDAS IVÁN Az első világháború története Tévénapló Kondor körül Most lenne ötvenéves és már nyolc éve halott: Kondor Béla korai halála a század magyar képzőművészetének minden bizonnyal legnagyobb vesztesége. Festészete, elsősorban gazdag grafikai munkássága már életében is nagy hatást gyakorolt, s a jelek arra mutatnak, hogy hatása ma sem csökken, sőt — ami már nem örvendetes — epigonok raja vette és veszi át egyéni eredményeit, s mint az ilyenkor történni szokott, természetesen fölhígítva Kondor egyéni világlátását, képgazdagságát, ábrázolásának kivételes erejét. De adjuk át a szót Németh Lajosnak, aki a mai művészetnek avatott ismerője, ő így foglalja össze Kondor jelentőségét Modern magyar művészet című, alapvető fontosságú könyvében: „Anélkül, hogy formailag köze lenne hozzá, lényegében az európai művészetnek azt az útját folytatja, amely Picasso harlequinjeivel, Rouault pierrot-jaival, a magyar piktúrában Egry tragikus döbbenetű emberlátásával és Vajda ikon-önportréival szakadt meg. Kondor ismét értelmet ad az emberi arcnak és kéznek, az ember, mint a kozmikus, a társadalmi és természeti viszonylatok fókusza és egyúttal mértéke, mint harmónia és diszharmónia ötvöződése, a külső és belső ördögeivel küzdő, sorsát vállaló lény jelenik meg művészetében.” Klasszikus tömörségű, a lényeget kifejező megállapítás, nincs mit hozzátenni. Az elmúlt héten kétszer is megidézte a tv Kondor emlékét, valószínűleg lesz is még rá alkalom, s csak elismeréssel lehet szólni arról, hogy e korán klasszikussá vált művész a tv számára is megújuló feladatot jelent. Igaz, hogy a korábban készült portré(film az ügyetlenül fényképezett művekkel alig sejteti Kondor művészetét, de néhány más természetű félreértés ebben az esetben fontosabb. A tényekkel ellenkezik, hogy Kondort életében figyelemre sem méltatták, mert a hivatalos elismerés sem maradt el, s művészetét kezdettől fogva nagy megértéssel kísérték. Barcsay növendéke volt, a mester elismerésének bizonyítéka az is, hogy Anatómiájában a főiskolás Kondor rajzai is szerepelnek. Nemcsak Barcsay, a század másik nagy öregje, Fülep Lajos is tisztelettel szólt Kondor művészetéről, jóllehet a kortársak iránti érdeklődése utolsó évtizedében elég mérsékelt volt. Felesleges azt a lappangó babonát terjeszteni, ami a dilettánsok vigasza, hogy nálunk a tehetséget nem becsülik meg. Erre is van példa, Kondor esetében azonban a tények cáfolják, úgy pedig, mint művészeti életünk valaminő jellegzétessége, egyszerűen elfogadhatatlan. Azt is hallottuk, hogy „a század legnagyobb művésze” volt. Az ellenvetés készen kínálkozik, hogy mit mondjunk akkor Rippl-Rónairól, Martynról, Borsosról s még jó néhányról. A művészet azonban nem verseny- futás, ahol pontosan megállapítható az abszolút győztes. A művészet összetett fogalom, s a valóban legnagyobbak nem közömbösítik a többieket. A kérdés mindig az, hogy ki szolgálja hittel, becsülettel azt, amire vállalkozott, s természetesen tehetséggel is, mert azért ezzel kezdődik. Kondor Béla ilyen művész volt, s jelentősége túlnő az ünnepélyeskedő jelzőkön. Emlékéhez, művészetéhez az méltó, ha frázisok nélkül, valóban megértéssel közeledünk maradandó műveihez. CSANYI LÁSZLÓ Hangverseny krónika J. S. Bach: János passió Több mint másfél ezer évre nyúlnak vissza annak az emberien szép és esendő — ugyanakkor katartikusan felemelő, 'tartalmasságában is elgondolkodtató — kultúrtörténeti körnek a gyökerei, amelynek egyik megnyilvánulási formája, irodalmi-zenei műfaja a passió. Jelenkori érvényességét a mitikus körből kiragadott és feltétlenül valós értékűnek tartandó momentumok igazolják (ezeklet egyébként a dramaturgia vázának is tekinthetjük;, mindenesetre az itt felvetett gondolatoknak Bach művészeténél mélyebb járatú és hitelesebb megválaszolását nemigen kaphatnánk. Mi ez a bizonyos gerinc? Egyetemes érvényű emberi alaphelyzetek. Megcsalatta- tás, megverettetés, megfeszí- tettség, kétségbeesés és hit- keresés. Barraibás motívum: kiért, kikért? Aztán: Zárókórus. Milyen? Optimista? Rezignált? Kétségbeesett? Fájó? Vagy mégiscsak bizakodó, reménykedő? Zenészek szóhasználatával élve: Bach egyedülálló, mert dialektikusabb művészetet azóta sem produkált emberfia. Neki megadatott, hogy egyaránt szólhatott a középkori ősök nyelvén saját korának, s lélekbemarkoló mondanivalója van a XX. században számunkra is. A Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a Délviép Szegedi Zeneibarátok Kórusa által megszólaltatott János passióról mindenesetre feltétlenül el kell mondanunk, hogy jóval bensőségesebb, érzékelhetően líraibb töltésű a vele párhuzamba állítani szokásos Máté passiónál. Véletlenül sem értékrendre célzunk ezzel. Egyszerűen más. Szinte igazából nem is koncertterembe való. Ennek ellenére mégis kivételes ünnep minden egyes hangversenyszerű megszólaltatása! Ami a közelmúlt szekszárdi előadást illeti, ha élményt kaptunk is — mert kaptunk —, sajnos, ez nem volt hétköznapi gondoktól mentes. Az énekes szólisták közül Gregor J ózsef torokgyulladással küszködött, s bár két nagyáriát el kellett emiatt hagynia, személye mégis támpililémek volt tekinthető. Vámos Éva és Lengyel Ildikó jól oldotta meg feladatát, helyenként emlékezetes perceket is szerezve. Sinkó György helyett Kenesei Gábor lépett fel. Az igazi művészi élményt mégis az evangélista, Bárdi Sándor hozta. Ügy is mondhatnánk, hogy narrátorként ő fűtötte fel magas hőfokra az epikai- línai-dráimai történést. A Pál Tamás • vezényelte szegedi zenekart teljesítő- képessége jelesebb oldaláról is ismerjük. Ha tárgyilagosak és őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk: mostani produkciójuk fáradtnak; kapkodónak tűnt, nemegyszer még a metrikus széthullás veszélye is a levegőben lógott... D. T.
