Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
e KÉPÚJSÁG 1981. február 22. Múltunkból — Tavaly karácsony táján felhívott telefonon a szerkesztőségben és arra kért, hogy magyarázzam meg egy, a szekszárdi de? koratörökkel foglalkozó írásomat. Nem álltam * kötélnek, mert úgy gon• dolom, hogy a leírt mondatokat szükségtelen újabbakkal megerősítenem. — Az idő tájt, amikor rólunk írt, itt a műhelyben összegyűlt vagy tíz szekszárdi dekoratőr. írása vitát váltott 'ki közöttünk. Voltak, akik azon a véleményen voltak, hogy az írás nem a Skálát érinti. De voltak olyanok is, akik ezt mondták: „Ti aztán most jól megkaptátok a dicséretet! Kellétt nektek országos versenyt nyernetek, aztán így kommentálják !” — Az önök sikere adott nekem indítékot egy kis továbbgondolkodásra... — Én megértettem írását és nagyon remélem, hogy nem a Skála dekorációit nyilvánította gusztustalannak. Azzal a megfogalmazásával természetesen egyetértek, hogy ne csak versenyekre legyenek ízléses és látványos kirakatok a városban, hanem lehetőleg mindig. — Örülök, hogy ön említi a megyeszékhely bolti kirakatait. Milyennek minősíti őket? — Kényelmetlen feladat elé állít... — Csupán tudni szeretném egy szakavatott ember véleményét. — A szekszárdi Korzó áruházban gondot fordítanak a belső tér és a kirakat dekorációjái’a. Törődnek az árukkal, megkomponálják az összhatást. A kisebb üzletekben is lehetne szép az árurendezés, ha nem olyan kirakati adottságaik lennének, mint amilyenék. — Ezek szerint, rossz kirakatban nem végezhet jó munkát a dekoratőr? — Nem ezt mondtam. Más egy olyan kirakatban dolgozni, ahol a dekoratőr nem tud még kiegyenesedni sem és megint más olyanban, ahol akár még táncolhatna is. Más lenne a dekoratőrök munkájának a látszata is, ha télben megfelelő, áttekinthető és nagy üvegfélü- lettel rendelkező kiratokban dolgozhatnának. * — Ez megvan a Skálában. Nem lövök mellé, ha azt mondom: mérhetetlen előnyben vannak a Népbolt és az áfészek dekoratőreivel szemben. — Ez így van, kár is lenne tagadni. Mi egy új áruházban, a nulláról indultunk. Nem kellett addig gyakorolt fogásokkal és átvett anyagokkal dolgoznunk. És ami még nagyon lényeges, a kezdettől a saját elképzeléseinket valósítjuk meg. — Mit tart fontosnak elmondani önmagáról? — Már gimnáziumba is azért mentem, mert féltett szándékom volt, hogy dekoratőr legyek. Határtalan csalódást éreztem, amikor az érettségi után nem vettek fel a szakközépiskolába. Három évig a Népboltnál, azt követően az áfésznél dolgoztam. 1975-ben végeztem öl a reklámpropaganda iskolát. A Skála megnyitása előtt már fél évvel már itt dolgoztam. Nagyon hozzám nőtt ez a ház. — Úgy tudom, az áruházban közel háromszázan dolgoznak. — Mi hárman vagyunk. Jantner János grafikusként, Brebán Mária rendezőként dolgozik. Én a reklámpropaganda és a csoportvezetői teendőket látom él. — Az épülő szekszárdi Skálát figyelte az egész város, a megye. Az épület külső formája hamar megnyerte az emberek tetszését — az építész szakemberekét is, hiszen nemrégiben nívódíjat kapott —, de arról nem sok fogalmunk volt, hogy miként díszítik fel az áruházat. — Észvesztő munkát végeztünk. Az áruház különböző osztályainak vezetőivel már hónapokkal a nyitás előtt megterveztük a szintek dekorációit, az eligazító-, figyelemfelkeltő és az információs táblák helyét. A tablók is készen voltak. Brébán Mária végezte jószerével ezt a rabszolga- munkát. Több ezer betűt kellett neki öntapadós tapétából kivágni. A nyitással egyidőben meg kéllett terveznünk az 1979-es nemzetközi gyermekévre szánt versenykirakatunkat is. — Úgy tudom, nyertek is vele. — A megyei második és az országos harmadik helyet. | — Kérem folytassa... — Egy teljes hónapig mind a hárman reggel hattól este itízig az áruházban dolgoztunk. Nyitás előtt a budapesti Skálától segítséget kaptunk, három rendező és egy propagandista személyében. Nekik és az áfészes dekoratőröknek nagyon sokat köszönhetünk, őszinte és segítőkész szakmai jártasságukkal és kétkezi munkájukkal nagyban hozzájárultak, hog” ilyen színvonalúra sikeredett az áruház teljes dekorációja Az áruház vezetői sokszor a műhelyünk ajtaja előtt toporogtak, hogy kész lesz-e Időben az éppen felszerelésre váró dekoráció. Ők kimondhatatlanul bíztak bennünk. — Ha már a rendezésnél tartunk: mitől lesz egy pucér kirakatból — a reklámon felül — esztétikai látvány is? — A gondos tervezőmunkán múlik minden. Az első és nagyon fontos követelmény, hogy teljesen 'ki kell takarítani a kirakatot. I'llü- zióromboló, ha egy-Jkét üveg- felület piszkos és úgy van ott mögötte az áru. Amire a kirakathoz érünk, természetesen már kész terveink is vannak. Nagyon ajánlatos, hogy lehetőleg egy hétnél tovább ne álljon üresen a kirakat. Egymás között elosztjuk a munkát és a terveknek megfelelően közösen dolgozunk. Ez közös munka. — Milyen volt a nyitódekoráció fogadtatása? Nem hiszem, hogy az értő szemű vásárló vagy a dekoratőri munkában jártas ember kivetnivalót talált volna az áruház valamelyik osztályán is. — Nem hiszi el, hogy én mennyire idegeskedtem. Nagyon tartottam a budapesti Skólásoktól. Nem tudtam, miként fogadják majd ők munkánkat. Tetszett nekik és én fellélegeztem. — Furdal a kíváncsiság, vajon mennyit költhet a szekszárdi Skála reklámra. — A teljes körű reklámunkra — beleértve a dekorációt és az újsághirdetéseket is — az elmúlt évben mintegy 7—800 ezer forintot költöttünk. Eddigi akcióink fogadtatása és bevétele, valamint az áruházi dekoráció összhatása is azt bizonyítja, hogy ennyi pénz szükséges a hatásos munkához. Ha azt nézzük, hogy áruházunknak nem is egy átlagos naipi bevételét fordítjuk erre a célra, akkor elenyészőnek hat ez az összeg. — Kedvezményes akcióik reklámgrafikái nem minden esetben alkalmazkodnak a budapestiekéhez. Gyakorlat avagy igény Önöknél, hogy önálló grafikákkal is előrukkoljanak? — Skála—Coop rendszer 38 áruházának, így nekünk is megküldik az általuk megtervezett reklámgrafikák anyagát. A döntés joga a miénk, hogy alkalmazzuk-e, egy az egyben azokat, vagy mi tervezünk mást helyette. Igényként merült fel bennünk, hogy csináljunk önál- lóakat Jantner János grafikáiból már a budapestiek is vittek el néhányat. — Beszéltetem, s ugyanakkor arról még nem ejtettünk szót, hogy tulajdonképpen milyen foglalkozás is a dekoratőré? — Szakmunka. így vagyunk elkönyvelve. — Sok dekoratőr úgy is érezheti, hogy „degradált” szakmája van. A társa- dlami besorolás nem ismeri el művészetnek, még az alkalmazott grafika „legalsó lépcsőjének” sem. — Ez igazán fájó pontunk. Úgy érezzük, hogy tevékenységünk a vizuális művészethez áll közelebb, mint a szoros értelemben vett kereskedői szakmunkához. Néhányon meg is próbálják átlépni ezt a határt. Jószerével csak amatőr képzőművészék lehetnek a dekoratőrökből. | — És lesznek? — Nem jellemző. Azt hiszem az az általános nézet közöttünk, hogy inkább jó iparos legyen itt valaki, mimt művész. — Lelki békéje megőrzése végett? — Is. S hogy a felesleges illúziótól mentesen a dekoratőröknek juttatott kereteken belül végezzen eredményes munkát. — Általában eléggé mostoha körülmények között dolgoznak a dekoratőrök. Nem jellemző, hogy tágas műhelyekben töltsék napjaikat. Én abban a hiszemben voltam, hogy itt végre egy tágas és világos dekoratőrműhelyt találok. Ehelyett mit látok? Egy ablaktalan, négyszer négy méteres szobát! — A nyitás előtt három héttel foglaltuk el hárman ezt a műhelyt. Azóta is itt dolgoztunk. Mit is mondják? Kicsi. Ebben ’ a műhelyben képtelenség nagy tablókat csinálni. Maximum embernagyságú megállítótáblákkal foglalkozhatunk. De szolgálhatok azért egy nem hivatalos hírrel: is. Hallottam, hogy szándékoznak az áruházhoz egy kiegészítő épületet építeni. Ott kapunk majd helyet. — Nem tudom, illendő-e megkérdezni, hogy önálló munkát végez-e a dekoratőr, vagy csak az eladandó áru kiszolgálója?! — Az áruk kiszolgálói vagyunk. De az már egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan és milyen módon tesz- szük ezt. Mindig arra törekszünk, hogy reklámjainkkal frappáns módon keltsük fel a vásárló figyelmét az áru iránt, ne rábeszélés szerepeljen a reklámon. Ha a vásárló fülébe akarnak rágni valamit, akkor azt úgysem fogja megvenni. — Beszélgetésünk elején úgy fogalmazott, hogy az áruház vezetői a nyitás előtt bíztak Önökben. És most, amikor már a „mézesheteket” is elfelejtették? — Arra kíváncsi, hogy mennyire fontos szerepet tulajdonítanak nekünk? Úgy érzem és nap, mint nap tapasztalom, hogy páratlanul fontosat. — Tudja bizonyítani is? — Az anyagi és az erkölcsi megbecsüléssel is elégedettek vagyunk. Munkatársaim átlagban háromezerötszáz forintot keresnek. Fizetésünket kollektív szerződés határozza meg. Az, hogy közel két év alatt — a kereskedelmi dolgozókkal együtt már többször — kaptunk fizetésemélést, munkánk elismerését jelenti. ■— Az élet minden terüle- : tén próbáljuk munkánk eredményességét sikerélményekkel bizonyítani. \ önöknek mi jelent siker- ; élményt: ha esztétikailag értékes kirakattal • lépnek a vásárlók elé, ‘ vagy a dekorációk és a reklámgrafikák következtében növekszik az áruház forgalma? — Nekünk a látvány az elsődleges. Ezért vagyunk. Természetesen fontos az áruház forgalma is. Az pedig munkánk legnagyobb sikerélménye, ha válamicskét mi is hozzájárulhatunk az emberek látáskultúrájának formálásához. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: CZAKÓ SÁNDOR Kilencven évvel ezelőtt pusztító vihar tombolt Szek- szárdon és környékén. Az akkor élt legöregebb ember sem emlékezett hasonlóra. Meg kell mondani, mi sem tudunk hasonló pusztításról, s így nyugodtan mondhatjuk, hogy a XIX. SZAZAD LEGNAGYOBB VIHARÄT ÉLTÉK ÁT a megyeszékhelyen 1891. június 5-én. Hogy milyen mérvű volt a pusztítás, idézzük a Szekszárd Vidéke című megyei lap 1891. június 11-i számát. Az említett nap pénteken volt, a babonások méltán sorolhatják az esetet „a pénteki szerencsétlenségek” közé. „Szennyes sárgás-fehér felhők tolultak nyugatról felénk — írja a tudósító — s ezekből származó rendkívüli heves záporeső, ökölnagyságú jéggel keverve, rövid fél óra alatt tökéletesen elpusztította a szőlőket és a vetéseket; sőt még a füvet lábáról is elvitte. Bonyhád, Rakasd, Be- lacz, a szomszédos pusztákkal >— a szekszárdi hegyek közül: Cinka, Gesztenyés, Almás. s a külső ültetés szőlők, továbbá az egész őcsényi hegy, a decsi, meg a nánai szőlők nagy része — legalábbis két évre vannak tönkre téve. Ügy néznek ki ezek a jéggel vert szőlők, mint már- cziusban, metszéskor.” A vihar emberéletet is követelt. Megtudjuk a tudósításból, hogy a váratlanul jött vízsodrás a férj és gyermekei szeme láttára ragádta el Nedók Józsefnét, s életét vesztette egy Szekszárdon tartózkodó tamási asszony is, akinek tetemét a remetei kápolnánál fogták ki a vízből. Mikó György újvárosi plébános felhívására a megyeszékhelyen lévő búcsúsok saját pénzükön temették el a szerencsétlenül járt asszonyt. Hat nappal a tragédia után is kénytelen volt azt írni az újság, hogy többen még mindig nem kerültek elő. A tudósító arról is értesült, hogy az őcsényi hegyről három gyermeket ragadott el a zápor. Sorsukról nem tudunk meg többet a lapból. „Lovakat, kocsikat, háztetőt, állatokat, stb, amit csak elragadhatott a zápor, s ami útjába került, megsemmisítette — olvashatjuk tovább a tudósítást. A vihar este felé, fél nyolc órakor kezdődött, a munkás nép éppen hazafelében indulóban volt, mikor a vihar kitört. A legtöbbjét az úton érte el, s ki-ki menekült úgy, ahogy tudott. Akit a szurdokokban ért el, azt vitte, vagy pedig a partban, vagy fában, vagy szőlőgyökérben kapaszkodott meg, míg testének alsó részét az árvíz himbálta. Egy földmíves bal kezével egy szőlőtőkében kapaszkodott meg, jobbjával 3 éves kis fiát tartotta. az árvíz pedig lábáról mind a két csizmáját lehúzta és elvitte.” A záporral hullott jégről keveset írt a tudósító, de a kép annál megdöbbentőbb. Idézzük a tudósításnak ezt a részét: „A jég oly erős, s oly nagy mennyiségben esett, hogy még harmadnapra is egész garmadával volt, egyes helyeken méter magasságban. A csatári toroknál levő présházakba a jég a tetőt keresztül ütötte, s a kádakba esett, onnan, mikor elolvadt, úgy saj- tározták ki.” Az összegezés is lehangoló: „Szóval leírhatatlan az a csapás, mely bennünket ért. De mit szóljunk gabonáinkról? Azt is úgy elverte a jég, hogy meg sem lehet ismerni, mi volt a földben. Most gazdáink újra fölszánthatják, s kölest, mohart, tengerit, vagy amit lehet, azt vetnek bele. A kár óriási, a nyomor leírhatatlan. A munka szünetel.” AMIKOR A FEJFÄK IS ÉGTEK A TEMETŐBEN Nem sokkal a fenti események előtt ugyancsak természeti katasztrófáról olvashattak a Szekszárd és Vidéke című lapban. Paks pusztulásáról szólt a krónika. Szekszárdon a víz pusztított, Pakson a tűz tette tönkre az emberi munka gyümölcsét. „Valódi istencsapás az, ami a paksiakat tíz év óta üldözi — írja a Szekszárd Vidéke című lap 1889. július 25-i száma. — Ezalatt ugyanis háromszor volt Pakson nagy tűz, amikor mindig 200-nál több ház égett le. S van a Kereszt, Keskeny, Templom és Iskola utczában mintegy 30 ház, a mely mind három tűzben leégett.” A tudósító leírta, volt olyan év, hogy a községben egyetlen esztendő alatt 36 tűzeset történt. S neheztelően említi a szerző, hogy mindennek ellenére még mindig megengedik a zsúppal, náddal való tetőfedést. Majd ezt követően rátér a legújabb esetre. „A július 20-iki tűz minden előzőt felülmúlt nagyság és vész tekintetében. A legjobb akarattal se tudtak menteni. Délután két órakor ütött ki a tűz és tudósítónk szerint fél óráig csendes időben égett egy ház úgy, hogy ha a paksi tűzoltók egy kissé gyorsabban és nem 3 órakor, tehát majdnem egy órával a tűz kitörése után jelentek volna meg a tűznél, valószínűleg megmenekült volna Paks e borzasztó vésztől. A tűz az új utcában ütött ki, ahonnan a Nixbrod, azután a Rosti utczában, s a Rancza hegyén át a Horváth utczába terjedt. Csakhamar megfogta a tűz a 7 sorban álló présházakat, s itt 187-ből csak 6 maradt meg. A református temetőben a fejfák égtek. A tüzet a luth. iskolánál fogták meg, amelyet belülről öntöztek, s mégis 10-szer, 12- szer lángolt fel. A Nixbród utczában egy cserép-ház maradt. A tűz a kéri országút mellett fekvő Virág-völgyre, hol 3, s innen a Hidegvölgyre, ahol 14 házat és 1 présházat hamvasztott el. összesen 240 ház és 187 présház, s 200-on felüli melléképület pusztult el.” Ezt követően arról írt a tudósító, hogy a lakosok fejüket vesztették, vizet nem hordtak, a kalocsai és a patai tűzoltók — révész hiányában — a Duna túlsó oldalán vesztegeltek hosszú ideig. Ott voltak viszont a tolnai, a duna- földvári, a szekszárdi, a köm- lődi, a németkéri. a duna- szentgyörgyi tűzoltók és polgárok fecskendőkkel, de mivel víz nem volt — nem oltottak. Ez úttal is megtörtént, — ismereteink szerint másod ízben —, hogy borral kezdték oltani a tüzet. Arról is tudomást szerzünk a tudósításból, hogy a leégettek legnagyobb részt egynegyed és egynyoleados gazdáik voltak (azaz igen szegény emberek), akik ha a tűz miatt adósságba keverednek, soha többé nem tudják rendbe hozni anyagi helyzetüket. S a hosszan tartó, de alig hatásos védekezés után, amikor mindenki azt hitte, hogy sikerült eloltani a tüzet, este 11 órakor a zsarátnok újra lobbant. Ebből már nem keletkezett újabb tűzvész. A szerkesztőség emberbaráti kötelességre hívta fel a megye lakosságának figyelmét. Vállalta, hogy a hozzája érkező segélyeket eljuttatja a károsultaknak. De nagy tanulságot is levont a cikk szerzője, mint írta: ahol rendezett tűzoltóság van, a vészt lokalizálni, terjedését megakadályozni lehet. Virágzó községek pusztulása óva figyelmeztet e szabályok életbe léptetésére. Paks a középkorban is többször porig égett — mindig újra épült. Ma virágzóbb, mint valaha volt. K. BALOG JÁNOS
