Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-17 / 40. szám
4 NÉPÚJSÁG 1981. február 17. Moziban Norma Rae, avagy egy képlet hibátlan levezetése A nyolcadik utas: a halál című fantasztikusnak mondott, ám cseppet sem tudományos, de annál inkább gyomrot forgató amerikai horrorförmedvény után tiszta élményt nyújtott Martin Ritt rendező Norma Rae című filmje. (Ha ,a notórius mozilátogató is netán ilyen sorrendben látta e két filmet, akkor biztosan rájött, hogy az amerikai filmművészet maradandó értékét nem a hollywoodi álomgyárban készített, technikailag tökéletes, de tartalmilag pocsék sikertermékek adják.) A Norma Rae története pofonegyszerű. 1978 nyarán egy déli kisváros textilüzemében fehér és fekete munkások — minősíthetetlen körülményék között — kimerültén és izzad- tan hajolnak a gépek fölé. Leülni, ablakon kinézni nem lehet, — 'befalazták, mert itt dolgozni kell és nem nézelődni —, beszélni sem lehet, egyáltalán semmit se lehet, csak robotolni. Nem szervezett a munkásság, híre-ham- v,a sincs a szakszervezetnek. Itt dolgozik — szüleivel együtt — a kétgyermekes, özvegyen maradt Norma Rae. (Sally Field). Egy férfi érkezik New Yorkból, hogy megszervezze a textilmunkások helyi szak- szervezetét. Reuben (Beau Bridges) a politikailag telje- jes képzetlen lányt akarja megnyerni fegyvertársának. Norma nehezen eszmél, rá, hogy másként is lehetne dolgozni. Amikor szavát a gyárban először emeli föl, a tulajdonos rögvest előlépteti normásnak. A lány a több fizetésért elvállalja ezt a beosztást, de látva munkatársai elfordulását, az utálkozó pillantásokat, s érezve a „spiclinek” járó kiközösítettséget, visszaadja a stopperórát. Ismét visszaáll a szövőszék elé. A szövőmunkások féltik állásukat, így nehezen törik meg a jég a szervezkedésben. Az igazi eredményt egy öreg munkás — a lány apja — tragikus halála hozza meg. Norma fenntartás nélkül ekkor áll Reuben mellé. A végeredmény? Norma Rae-t rendbontás ürügyén — valójában szakszervezeti agitációs munkája miatt — a gyár tulajdonosa kirúgja, meghur- coltatja és a kisvárosi seriff segítségével börtönbe juttatja; de a textilmunkások szak- szervezete mégis létrejön. A film cselekménye mindvégig szorosan kötődik az alaptémához. A főszereplők kis melléktörténetei sem térítik el a néző figyelmét lényegről az „amerikai élet” ezernyi vakvágányára. Itt nincs melléjátszás, nincs érdektelen mellébeszélés, de legfőképp nincs misztifikálás, nincs ködösítés. Ugyanakkor ha a kedves olvasó netán azt gondolná, a hogy egy fajta brosúrából fölhigított — amerikaiaknak készített — propagandafilmet láthat, nagyon téved. A Norma Rae őszinte és tiszta alkotás, egy érthető politikai képlet hibátlan levezetése. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Rádió Szót kérnek... Könyv Lofralok Régtől vallom, hogy hivatásom nem ismeri az unalmas műfajokat. Csak unalmasan megírt írásokat ismer, amelyek annyiféle okból létrejöhetnek, hogy ezeket inkább ne is soroljuk. Mind közül bizonyára az a legszomorúbb, amikor az újságíró nem is törekszik az érdekességre, tehát eleve lemond arról, hogy elolvassák. Ez teljes képtelenség, fából vaskarika, olyasmi, mint az a zenemű, melynek szerzője kikapcsolta gondolataiból a zeneszámok majdani felhasználását. A publicisztika az a műfaj, melyet — bizonyára nem ok nélkül — a köztudatban fenyeget az unalmasság híre. Ellenpéldákat természetesen a napi sajtóból is lehetne idézni, de a rádióból sokkal könnyebb. A reggeli „Szót kérek” ilyen. Szigorúan meghatározott időben, tehát terjedelemben is, a legkülönbözőbb személyek vállalkoznak arra, hogy valamilyen általuk aktuálisnak vélt problémával kapcsolatban elmondják véleményüket. Még akarva se beszélhetnek mellé, erre egész egyszerűen nincs elégséges idejük. Azt, hogy ki, mit tart aktuálisnak, a hallgatók számára fontosnak, embere válogatja. Igyekszem felidézni egyet is az elhangzott műsorokból, mely unalmas lett volna, de nem sikerül. Más sem sikerül azonban. Valamikor valahol hangot adtam már annak a véleményemnek, hogy a „Szót kérek” sok esetben, valamennyi elképzelhető előnye ellenére, sem teljes. Mondjuk, hogy valaki valamit kifogásol. Legszívesebben a vállára veregetnénk, annyira igaza van. Szánkból vette ki a szót, megtapsoljuk. Ahogy a mi tapsunk nem jut el az ő fülébe, a jelek szerint maga a kifogás se jut el azokhoz, akik ludasak az ügyben. Egyetlen olyan esetre se emlékszem, amikor másnap reggel az az illetékes kért volna szót, akire az elhangzott bírálat vonatkozott, akinek címezték. Hasonló esetekben gondolom, hogy a jövőben se lesz tolongás a mikrofonért. De a rádió annyi mindent szervezett már meg sikeresen. Hébehóba nem lehetne esetleg’ ezt is...? O. I. „Én már rég észrevettem, tisztelt kolléga, hogy a neurózis nem a megfeszített munka lázas zenebonájában keletkezik, hanem többnyire a családi asztalnál, a hivatalok csöndes folyosóin, a házak előtti padokon. Magának adom ezt a gondolatot. Megérdemli a figyelmet, gondolkozzék el rajta alaposan.” Ezekkel a szavakkal végződik Valentyina Jermolova mindössze 195 „Modem könyvtár”-oldalt elfoglaló kis regénye, a „Lófrálok”, mely valóban megérdemli a figyelmet és azt, hogy alaposan elgondolkozzunk rajta. Valamelyik szovjet nagyváros egyik bérház-monstrumában meghal Konsztantyinov mérnök', a magányos agglegény. Távolléte egy hétig senkinek nem tűnik fel a munkahelyén. Aztán kijönnek a lakására és megtalálják. Futó ismerőse, Mihail Mihaj lovics Fialkov harmincéves gyermekorvos, az elhunyt noteszével a kezében nyomozásra indul. A címek, telefonszámok nyomán nemcsak a mérnök magányossága derül ki, hanem a gyermekorvosé is, sőt, azé a társaságé épp úgy, melybe véletlenül belecsöppen. A szakmájukhoz értő, jól kereső nagyvárosi lófrálok ők, akik nem tudnak mit kezdeni önmagukkal és emberi kapcsolataik tulajdonképpen akkor sincsenek, ha házasságban élnek, vagy netán szeretőjük van. Fialkov- nak szeretője lesz az egyik barátja felesége. A csinos Zó- ja gyomormosása idején hangzanak el a „kopasz, kövér és fenséges” orvosprofesz- szor bevezetőben idézett szavad. Az olvasó számára ismeretlenül maradt település: „Ez a bonyolult szervezetű nagyváros — bár alaposan kidolgozta magát, eltörődött a ló- tás-futásban e hosszú nap alatt — éjjel sem aludt: dolgozott és élte a maga titokzatos életét.” Azt természetesen mondani se kell, hogy a kérdéses város megnevezése egy csep- peí sem hiányzik az olvasónak. A szereplők neveit sem lenne nehéz behelyettesíteni, akár magyarokkal is. Valentiyna Jermolova világjelenségre szolgált a szovjet életből vett példával. Kitűnően. Nyolc forint árán bárki irodalmi élvezetben részesülhet, aki az Európa Kiadó Modem Könyvtárának tavaly megjelent kötetét megvásárolja. Jermolova regényét Szabó Mária fordította, végén pedig Katona Erzsébet ír néhány sort a szerzőről, aki negyvenegy éves, a kijevi tévénél dolgozik, és ez második kisregénye. A fordítás szerencsésen friss, az eredeti mű 1978-ban jelent meg folyóiratban. Idézzünk ismét: „A Nas Szovremennyik című folyóirat szerkesztősége soha nem kapott annyi levelet az olvasóktól, mint a Lófrálok megjelenése után. A legkülönbözőbb foglalkozású és életkorú emberek ragadtak tollat, hogy állást foglaljanak, és kifejtsék véleményüket, mert úgy érezték, hogy a kisregényben elmondottak a legközvetlenebbül érintik őket, és tulajdonképpen minden mai nagyvárosi embert.” ORDAS IVÁN Sugár Gyula kiállítása Sugár Gyula festményeiből kiállítás nyílt a napokban Szekszárdon, a Béri Balogh Ádám Múzeumban. A duna- földvári származású festőművész tanulmányait Rómában, majd Budapesten végezte és 1951-ben diplomázott. Részt vett mór több külföldi kiállításon is, gyűjteményes anyagát 1976-ban mutatta be a Műcsarnokban. Sugár Gyula szekszárdi kiállítását március végéig tekinthetik meg az érdeklődők. TV-NAPLÓ Egy Lukács-könyv ürügyén Dicséretre méltó gyorsasággal ismertette a tv az új Lukács-kötetet. A gyorsaságra jellemző, hogy egyelőre még mindig nem érkezett meg mindenhova a Corvina könyve: Lukács György élete képekben és dokumentumokban. A tv és az élő irodalom kapcsolata nem kifogástalan, ebben az esetben viszont példamutató, ahogy egy könyv ürügyén az egész életmű fontosságát is sejtetni tudták, s igazi televíziós eszközökkel a dokumentumok közé ékelték azoknak a filmeknek egy-egy jellemző részletét, amelyeket még Lukács György életében készítettek. Valóban élmény volt hallgatni bölcs szavait, újra látni olyan eseményeket, amelyek már a történelem részei, s mindez valóban közelebb hozta hozzánk a század e kiváló szellemét. A Lukács-életmű még sok meglepetést tartogat, bár az bizonyos, hogy műveinek, gondolatainak megértése bizonyos felkészültséget igényel, esetenként nem is keveset. Aligha lesz tehát tömegolvasmány, viszont hatása, személyének varázsa alól nem vonhatja ki magát senki. , Élete is valóságos regény, fiatalságát Berlinben, Firenzében. Heidelbergben töltötte, a Tanácsköztársaság alatti szereplése közismert, ezután Bécsben, Berlinben élt, majd 1933-ban a Szovjetunióba költözött. 1945-ben tért haza, egyetemi tanár volt, akadémikus, és gondolatai gyakorta kavartak vihart is, de mindhalálig hű maradt a marxizmushoz, ez csendül ki abból az írásából is, amelyben élete végén visszatekint pályájára. Gazdag élet volt az övé, s a film, amire egy könyv megjelenése adott ürügyet, okosan oktatva idézte fel ezt a pályát. Látványos, a tv-hez méltó ismeretterjesztés volt, s módszere, hatásos eszközei vasárnap délután ismét eszünkbe jutottak, miközben a Vasárnap délután című műsor kapcsán csóváltuk a fejünket. Mert ugyan milyen ismeretterjesztésnek nevezhető, amikor egy nyolcéves kislánynak arra kellene válaszolnia, hogy ki a kedvenc táncdalénekesek, s nevezhető-e kulturált magatartásnak, amikor az egyik „szereplő” szünet nélkül rágógumin kérődzik? A tv, ha akar, tud ismeretet terjeszteni, de úgy látszik, az ellenkezőjére is kepes. Cs. L. Betűk a képernyőn Nem vagyok buzgó tévénéző — bár így is azt hiszem, túl sok időt pocsékolok el a „láda” előtt — így a múlt héten egy alkalommal láttam betűt a képernyőn. Na, nem a szereplők nevére vagy a filmek címére gondolok. Hanem azokra a sorokra, amelyek a kép alján adták tudtul a kedves nézőknek, mit is mondtak az aktorok. A múlt idő nem véletlen, nálunk régebben volt ez csak divat. És bár merem remélni, senki sem süti rám a „bezzeg az én időmben”-re megfelelő jelzőt, én némi nosztalgiával gondolok azokra a filmekre, amelyeken annak a hangját hallottam, aki •a képen beszélt. Ma már fordítóművészeink oly nagyszerűen tudják formálni a szavakat, hogy a hazai ^színészek az eredeti szájmozgásra szinte pontosan rámondhatják a magyar mondatokat. Valóban kényelmesebb így nézni a képet. De ezért a kényelemért gyakran megfosztanunk attól az örömtől, hogy világszerte ismert színészek hangját is halljuk. Hadd folytassam egy praktikusabb érvvel. Köztudott, hogy jártasságunk idegen nyelvekben elképesztően hiányos. Míg más országokban természetes, hogy szinte mindenki beszél anyanyelvén kívül egy-két nyelvet, nálunk csak elenyészően kevesek képesek erre. Természetesen tudom, hogy nyelvtanulásra nem alkalmas a film, de gyakorlásra, ami állítólag a tudás anyja, kiváló. És ez lenne igazán a fontos, mert idegen nyelvet, többet is, szinte valamennyien tanultunk az iskolában. Amit azóta folyamatosan elfeledtünk... Tudom, sokan azért ellenzik a feliratot a képernyőn, mert tévéjükön a betűk nehezen olvashatók. De ez olyan technikai hiba, ami az adás- vagy a vevőkészülék megjavításával könnyen kiküszöbölhető. S hogy ez a gyakorlat, mármint a feliratok alkalmazása, más országokban bevett szokás, és jó megoldás, azt tudják azok, akik a jugoszláv tévét nézik. Ott mindennapos ez a módszer. A Magyar Televízió egy rövid ízelítőt adott a múlt héten feliratból. Vasárnap délután, amikor a mostani héten sugárzandó műsorokat ajánlották. Az egész filmet majd szombaton, késő este láthatjuk. Kíváncsian várom, s jó lenne, ha a jövőben nemcsak akkor, és azért kerülnének a betűk a képernyőre, ha mint most,, a színészek énekelnek, s az énekhangot nehéz lenne hűen magyarítani. — szepesi — Kossuth-könyvek Szerelmes novellák A Szerelmes novellák című antológiának nem is kell reklám, veszik anélkül is, mint a cukrot, pedig, ha nem is drága a könyv, nem olcsó. A téma nemcsak az irodalomban örök és állandó, hanem az emberek mindennapi életében is az. Vagy úgy, hogy éppen szerelmes az olvasó, vagy éppen ellenkezőleg, de mindenképpen kíváncsi az ember mások szerelmének történetére. És a zenei nosz- talgiahullám is bizonyítja hogy a szórakozni, művelődni vágyó közönség keresi az érzelmeket a művészetben. Persze, ennek kifejezési formája sokféle lehet, mint ahogy ebben a kötetben is sokféle, boldog és tragikus, hétköznapi és különleges érzelmek váltják egymást. Van benne immár klasszikussá vált mű, és kevéssé ismert elbeszélés. Ez a változatosság kicsit zavarba is hozza az olvasót, mert az állandó antológiadarabok — például Déri Tibor tündéri fehér pillangója — a rendszeresen olvasónak már több antológiában megvan otthon. De a többi is szerepel sok más válogatásban, vagy éppen a szerzők saját kötetében. [ Következő heti filmjegyzetünket A világ rendje és biztonsága című színes, szinkronizált francia filmről írjuk.
