Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 8. szám

1981. január 11. Képújság 7 A vasdiplomás Dr. Jeszeniczei Jankovics Béla kultuszminiszter 1915- ben úgy rendelkezett, hogy — a többi között — a tanító­képzőkben is lerövidítik a tanévet. így a végzősök, si­keres vizsga esetén már már­cius 24-én kézhez kapták a tanítói oklevelet. Ez az intéz­kedés nem azért látott nap­világot, mert sürgető szükség volt sok-sok tanítóra terjesz­teni a tudományokat és mű­vészeteket... Sok-sok katoná­ra volt szükség! A rendelke­zés jóvoltából a pécsi tanító­képző akkor végzett növen­dékei már május 15-én be is vonultak. A friss diploma fel­jogosította őket, hogy hősi halál esetén a fejfára felír­ják az elesett neve mellé a titulust: „Tanító". A frontra menők között volt Vejkey — akkor még Krémer — János is. — ÉN CSAK megsebesül­tem. Az arcomon ma is lát­szik a .nyoma. Az életem meg­maradt. 1918-ban jöttem ha­za. A duzsi iskolában kap­tam ideiglenes állást. Néhány hónap után Nagyvejkére ke­rültem. Ezt a községet, az ot­tani iskolát tekintem tanítási pályám kezdő helyének. A nevem is összefüggésben van vele. Kisvejkén születtem, Nagyvejkén kezdtem tanítós- kodni ezért esett a választá­som — feleségem tanácsára — a névváltoztatáskor a Vej­key névre. Tíz évig voltam ott. Hu­szonkilencben Tabódra men­tem és ott is maradtam nyug­díjig, azaz 1955-ig. EGYKORI TANÍTÓMNAK, Reiszner Istvánnak köszönhe­tem, hogy én is erre a pályá­ra léptem, öten voltunk test­vérek. „Vagytok elegen a birtokhoz megművelni — mondta. — A te eszeddel kár volna a föld mellett marad­ni.” Beszélt édesapámmal is, hogy engedjen kántortanító­nak. Az ráállt. Ettől kezdve a tanító úr külön is foglalkozott velem. Átengedte a zongorá­ját és azon is tanított, hogy megszerezhessem a kellő ze­nei alapokat. Mondhatom, az akkori előrelátásával boldog életem alapjait rakta le. Én­nekem a munkám minden perce örömöt okozott. Soha, egyetlenegy alkalommal sem léptem be úgy az iskolába, ■hogy ne lett volna bennem izgalom. Nem félelem. Vá­rakozó, boldogító izgalom. Tudtam, hogy minden új nap új eseményeiket, új helyzete­ket ihoz. Gondot, bajt, örömöt, de átélni, megélni, megolda­ni valót. Soha, egyetlen nap sem léptem be úgy az iskolába, hogy ne készültem volna fel az órákra. Taníthattam volna rutinból is — természetesen az is volt a munkámban —, de nem tettem. Mindig készí­tettem óravázlatokat. Igaz, a váratlanul betoppanó tanfel­ügyelő miatt is, de leginkább a gyerekekért. Én úgy ta­pasztaltam, hogy az embe­rek hittek nekem, bíztak bennem. Lelkűk egy darab­jának birtokosa voltam. Nem lehetett olyat] tennem, hogy csalatkozzanak. Nemcsak bennem csalatkoztak volna, hanem mindenben, amit én nekik tanítottam. Elzárkóz­tak volna velem szemben, de minden más tanítóval, és mindazzal szemben is, amit azok „embertől emberig”, a világtól hozzájuk akartak volna közvetíteni. A lelkűk­ben, hitükben megcsalt em­berék közönyössé, elutasító­vá, zárkózottá, önössé válnak. Az emberek hisznek a tanító­nak, mert kalauzt, vezetőt látnak benne, aki segít meg­találni a helyes utat, mely a jobbhoz, a különbhöz visz. És ez a hit vágyódóvá — köz­keletű szóval mondva — ér­deklődővé teszi az embere­ket, és mindaddig, míg meg nem. csa'lattatnak érdekeltté, hogy együttműködőként jár­ják az utat a tanítóval. Ez volt az én tanítói elgondolá­som és ez volt aiz az erő, mely mindennap késztetett például az órára új vázlatot írni. A TOVÁBBKÉPZÉSEKRE is ezért jártam el. Abban az időben nem voltak még ilyen jellegűek, mint most. Nya­Vejkey János vasdiplomás tanító ranta két-hárombetes tanfo­lyamok voltak, azokat láto­gatták a tanítók. Nem a fel- sőbbség utasítására — bár elvárták —, hanem, hogy megfeleljek a falumnak, minden tanfolyamon részt- vettem. Gazdálkodó emberek között éltem, hát Pápán nyá­ri gazdasági tanfolyamokat végeztem, hogy segíthessem őket a jobb eredményeket adó paraszti ú jdonságok meg­ismerésében. Voltam sport­képzéseken, mert én irányí­tottam a futballcsapatot, jár­tam népművelői tanfolya­mokra, mert színjátszócso­portot „vittem”, aztán eljár­tam a tanítással összefüggő oktatásokra. Még Kodály ta­nítványa is voltam, amikor a tanítóknak előadásokat tar­tott a zenei nevelésről. Tessék! Nézze, itt van az oklevelek, bizonyítványok sokasága a múlt rendszerből és a maiból is. Nem egyet kitüntetéssel szereztem. Ki­tüntetéssel, mert igyekezettel, örömmel tanultam, hogy jól taníthassak. Tudja, abban az időben a tanító a lelke volt a falunak. Már az előbb mond­tam, hogy mennyi minden­nek meg kellett felelni. Nem volt televízió, rádió, mozi, újság is csak elvétve. Nekünk kellett a „közvetítőnek” az „összekapcsolónak” lenni. TÚLTERHELT PEDAGÓ­GUSOK? Ez a két szó a há­ború előtt ismeretlen volt. Én tanító voltam, méghozzá kántortanító, osztatlan, két­nyelvű iskolában. Tehát min­den áldott nap — ünnepnap, vasárnap — a templomban kántorizáltam. El kellett mennem a temetésekre is. ’Hat osztály gyerekeit — átlagban nyolcvan-nyolcvanötén vol­tak — tanítottam két nyel­ven. Németül és magyarul. Az igazság az volt, hogy a magyart olyan jól tanítottam, hogy a tiszta német nyelvű Az egyik pápai gazdasági tanfolyam résztvevői. A kép jobb szélén ül Vejkey János. gyerekek is előbb-utóbb szíve­sebben használták a magyar szót. A tanítás a téli időben egész napos volt, -hogy bepó­toljuk a jó idő mulasztásait, mert akkor bizony a gyere­kek dolgozni mentek és nem tanultak. A felnőttekkel is sokat foglalkoztam. Az írás- tudatlanokat megtanítottam a betűvetésre és az olvasásra. Nagyvejkén egy lelkes bőg­né rmester műhelyében esti foglalkozásokat tartottam fel­nőtteknek. Télidőben hetente két-ihárom alkalommal jöt­tünk össze. Beszélgettünk a gazdálkodásról, világ- és ter­mészetismereti dolgokról. Ál­talában a tudás gyarapítása volt a célunk, ök tényleg nyíltan, teljes hittel jöttek velem és társak voltak az is­meretszerző utakon. Tabódon, ott nehezebb volt. Az egy széttagolt tele­pülés. Nagytabód, Kistabód, Juhé-, Zichy-, Dőry-puszta — itt állott az 1864-ben ala­pított iskola — valamint Ta- bód-Szerdahely. A felnőtte­ket nehezebb volt összehozni. De találtam módot azért a ta­lálkozásokra. Hol az egyik, hol a másik részre kísértem el a gyerekeket. Ilyenkor ott meglátogattam a családokat. És rendszeresen felkerestem a beteg, vagy magányosan élő, elesett embereket is, hogy egy kis lelki vigaszt vigyek nekik. Ez sem lett volna dol­gom, meg sok más sem — hivatalosan, de meg kellett tennem. Ezek mellett még sok-sok, talán szóra sem érdemes ügy... És a családom... Két fiamat taníttattam. Ügyvédek lettek. A tanítói fizetésből nem tellett volna. Ha jól emlékszem, tizenkét pengőt kaptam egy gyerek után évente, meg egy pár barom­fit házanként. Kiegészítés­képpen én is gazdálkodtam. Jobban mondva, szegény fe­leségem. Ez a teher nagy­részt ráhárult. De zokszó nél­kül viselte. Sohasem mondta, hogy menjünk el nagyobb fa­luba, vagy éppen városba. Együttérzett velem abban, hogy ezeknek az egyszerű embereknek milyen nagy- nagy szükségük van arra, amit a tanítójuktól kapnak. Nagyon ki voltak az én nap­jaim munkával töltve. Tes­sék megnézni a napirende­met. Na, hová is tettem azt a füzetet? Itt van. Éjfél után két órakor keltem. Készülő­dés a tanításra, etetés, ház körüli muiúca és aztán a taní­tás, a tanítói feladatok estig. Tanító voltam, minden erőmmel azon fáradoztam, hogy megfeleljek az általam kitűzött céloknak. Hatvanéves koromban nyugdíjba mentem, gondol­ván, hogy úgy sem sokat él­vezhetem a nyugdíjas éveket ennyi gürcölés után. Csalód­tam... Megértem a nyolcvan­ötödik évemet és azt, hogy átvehettem a vasdiplomát, ügy látszik nekem nem ár­tott meg az, amit ma túlter­helésnek hívnak. CZAKÓ SÁNDOR Az első „inasok” közül hárman: Hepp Péter, Bandi Já­nos, Bencze Ferenc. Hepp kezében egy fénykép, amelyet akkor készítettek, amikor segédek lettek. (No, nézzük csak, milyen ta­lálkozók vannak? 'Érettségitalálkozó, például... Jogászok találkozója... Pedagógusok találkozója... Bandi János megtoldja: — Munkástalálkozó. * Nézzük, milyen volt Szek- szárd város ipara az ötvenes évek eleién. Az autójavító szakmával ■kezdjük. A Széchenyi utcában, ahol most a Közúti Igazgatóság, s a fodrászok csinos üzlete van, ott volt egy autójavító-mű­hely. Műhely volt az a sza­gával, az inasaival, a jó han­gulatával, a csámpás sarkú bakancsokkal... Szemben, a műhely előtt az út túloldalán öreg és kopott benzinkút, amely még a két „dunctos- üvegnyi” tartályával azt is láttatta, hogy s miként ment a ’benzin a tartályból az „ótó_ ba” — amint az öreg kezelő ezt mondani szokta. A műhelyben egy örökké szuszogó kompresszor, mosó- placc, mindig nyitva tartott műhelyajtó, néhány munka. versenyplakát. És talán húsz. huszonöt szerelő. ’Meg öt-hat inas. Nézzük csak, kik voltak azok az ina­sok, akiknek „szabadulásától” számíthatjuk, hogy Szekszár- don létezik az autószerelő szakma.. Megyeri József, most szerelő az A’FIT-nál, Nagy Mihály József, az ÉPFU szerelője, Varga János, utazó- anyagbeszerző a ktsz-nél, Kollár Andor, sofőr a DÉ­DÁSZ-nál, Bandi János, mű- szakvezető az AFIT-nál, Moj. zes József, szerelő-művezető a húsüzemnél. Hát ez lett be­lőlük. Az első „eresztés”, az első inasok ma a munkásosztály jeles képviselői. Ha jól tu­dom, egy kivétellel párttagok. Jó „anyag” jött ’ki annak ide­jén a — miből is? Ez a Szé­chenyi «utcai1 volt az úgyne­vezett Máj dán-féle műhely, az államosítás után Pobeda, BMW-t — a MEDOSZ me­gyei bizottságáé volt — GMC, Rába, Opel, Skoda, Tatraplan, Tatra 57-es kocsik voltak a műhely „ügyfelei” és olyan mesterek keze alá kerültek a gépek, mint Hemmert László, Majdan Miklós és Majdán János, Surján István. És ez a vasipari vállalattá fejlődő műhely végű] kinőtte a Szé­chenyi utcát és« a Keselyűsi útra került, ahol már vala­mivel jobb viszonyok között dolgozhattak a szerelőik, s egyre több jó szakember ke­rült ki az első „eresztés”, azaz az első inasok — ekkor már szakmunkások keze alól. S végül megszűnt a vasipari, a BíHG átvette a kis üzemet. Többen maradtak, mások épí­tőknél, ÉPFU-nál, állami gazdaságban, vagy máshol vállaltak állást, s megalakult az AFIT. A valamikor szek­szárdi autószerelőipart elin­dító emberek itt kaptak ál­lást, és a vasipari mag — ahogy Bandi János az üzem mostani párttitkára, valami, kori vasipari inas mondja — itt van. — Ügy találtuk, hogy nem ártana, ha összehívnánk a ré­gieket, akik tulajdonképpen Szekszárd iparosításánál bá­báskodtunk, hogy megnézzük, mi lett belőlünk, ötvenkettő­ben, ötvenháromban szaba­dultunk... Huszonnyolcán jöt­tünk össze az ünnepségre, a munkástalálkozóra. Én mint rangidős inas mondtam kö­szöntőt, az öreg Majdán meg majdnem sírva a beszédet. A beszédet nem mondta hosz- szan, de mélyen meghatott bennünket. Egy percig némán álltunk az időközben elhunyt munkatársainknak tiszteleg­ve. Aztán egész este arról be­szélgettünk, hogyan alakult életünk, ki miként találta meg új helyén boldogulását. Jó érzés volt hallani, hogy mindenki „sínen” van, és, hogy a mi időnktől kezdve több mint száz fiatal szerzett — részben a kezünk alatt — szakmai képesítést az autója­vító szakmában. Az emléke­zést persze nóta is követte. «Nézzük csak, a szakmaala. pítók mellett kiket lehet em­legetni mint jó tanítványo­kat, kiváló mestereket. Orbán József meo-ellenőr az AFIT- nál, Hepp Péter művezető, Zilizi Pál, Fux Tibor, Alpár Ferenc, Takler János, Tölgye­si István, Gy. Szabó István, Berda József, Bencze Ferenc — mind a szakma kiválósá­gai. Akik a vasipari vállalat­nál tanulták a szakmát, hi­vatásnak tekintik a szolgála­tot, a munkát, a minőséget pedig munkáskötelességnek. * — Ha hivatalos kommüni­két adnának ki erről a mun- kásitalálkozóról, azt írhat­nánk, hogy jó hangulatban, a felek teljes megelégedésével ért véget, s elhatározták, a jö­vőben öt évenként megismét­lik az ilyen összejöveteleiket. P. J. Munkástalálkozó Fehér asztalnál az autószerelőipar megalapozói Az egykori tabódi iskola. Már lebontották.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents