Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
IO ^fePÜJSÄG 1981. január 25. Bába Mihály: Minden rendben m in ényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, amikor a feleségem a két kicsivel elviharzott a Parlament előtti „telkünkre”, hogy nyugodtan nézhessem a meccset. A csapatok felsorakoztak, felhangzott a Himnusz. Dúdoltam: Isten, áldd meg a... Hosszú csengetés szakította félbe dúdolásomat. Vulán, a kutyánk, ez a vad, korcs terelőpuli, félelmetes vakkan- tással ugrott az előszobaajtónak. Biztosan valamelyik gyerek szaladt vissza, gondoltam, mert állandóan itt felejtettek valamit, ha kirándulni mentek. — Vulán, leülni! — kiáltottam rá, de mindhiába. Nem mozdult az ajtó elől, sőt fe>- felugrott a kilincsig. A csengetés megismétlődött. Már tudtam, hogy nem a gyerekek rohantak vissza ittfelejtett játékukért. A konyha és a fürdőszoba közötti kis- hallba tereltem az acsarkodó Vulánt, és siettem ajtót nyitni. Egy langaléta fiatalember állt előttem. Mosolygott. Fehér arcán két piros folt sugárzott. Kékesszürke szeme csillogott. — Csókolom, Miska bácsi. Szóval nem ismeretlen. De ki lehet, töprengtem. — Szervusz, tessék — mondtam, de nem mozdultam az ajtóból. Azt hittem, a lányok udvartartásához tartozik. Nem volt kedvem most csevegni vele, amikor már megkezdődött a meccs is. — Nem tetszik megismerni? — kérdezte kissé furcsa, kétkedő hangon. Fürkészve néztem mosolygós arcát. Ismerős, persze, hogy ismerős, gondoltam, a szeme, a homloka, a gödrös áll. — De, de — bólintottam. — Tessék? — kérdeztem újra jnakacsul, s vártam, majd csak kiböki a nevét, meg azt, hogy kihez jött és mit akar. — Pityu vagyok, Terehegy- ről. Villám cikázott át rajtam. A bátyám legkisebbik fia, ha jól emlékszem. — Gyere! — sodortam be a szobába. Leültettem, elzártam a televíziót, és a kamrából előhalásztam az eldugott sört. Töltöttem, ittunk. Közben szüntelenül arra gondoltam: hogyan is ismerhettem volna meg? öt éve nem láttam. Akkor tizenkét-tizen- három éves lehetett, most meg felnőtt ember. ] kilenc fiútestvér kö- M zül öten élünk még A ma is, szétszóródva Mm az országban. Egy» » egy nagyobb év...........forduló sodor össze b ennünket csak, amióta anyánkat, aztán 89 évesen apánkat kikísértünk szenderegni a Kukuca temetőbe. A testvérek gyermekei is kirajzottak, ki erre, ki arra. Már esztendőkkel ezelőtt is, amikor az M. H. riportereként kószáltam az országban, szüntelenül beléjük botlottam. — Na, mesélj, mi újság otthon? Hogy vannak az öregek? És az unokák? Az ikrekkel hét vagy nyolc unoka van? Na, és ti, kicsik? Ugye még négyen vagytok otthon gyerekek? A kérdészápor egy pillanatra zavarba hozta. Fölemelte poharát, ivott. — Miska bácsi — nyílt kerekre a szeme —, nálunk minden a legnagyobb rendben van, mindenki üdvözletét küldi az egész családnak. — Örülök — mondtam őszintén —, nagyon örülök, hogy nálatok minden a legnagyobb rendben van. Szívből örülök — tettem hozzá és megveregettem a hátát. — Na, erre igyunk egy kortyot. Van még ott egy üveggel, ahol ez volt, rögtön kihozom azt is. Tudod, kevesen mondhatjuk el, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. Pityu elgondolkozva nézett rám. Letette a poharat, és egyre gyorsabban forgatta az asztallapon. — Igaz, apu egy kicsit betegeskedett... — mondta olyan közömbös hangon, mintha csak azt mondta vodna: kicsit süt a nap, vagy esett az eső. Szóval, nem lehetett nagy a baj, gondoltam, de azért megkérdeztem : — Na, mi baja volt? Pityu hátradőlt a fotelben, hosszú lábait átvetette egymáson, tenyerét térdére tette. — Nem tudjuk, nem mondták meg. A gyomrával, talán. Egy évig volt kórházban, leszázalékolták. Fél évvel ezelőtt hazaengedték. Kint lefogyott. ötven kiló sincs. — Kicsit? — döbbentem meg, hiszen, amikor legutoljára láttam a bátyust, kilenc- vennél is több volt. Mi történhetett, és mért hallgattak betegségéről? — De most már jól van? — Igen. Most már jól van — bólogatott. Gyanút fogtam. — Hogyhogy! Mi baja volt? — Négy hónapig bottal járt, mert a lábán az erek begyulladtak, a mélyvénák..., ahogy az orvosok mondták. Most nem szabad neki még egy széket sem arrább tenni. Felugrottam. — Semmit se tudok... — kiáltottam. — Egy sort se írtatok ezekről a szorongató bajokról. ~ ityu lehajtotta a fejét. Megforgatta ma- ga előtt az üres po- harat. Kimentem a ■ kamrába, behoztam .......... i sört. Szó nélkül öntöttem tele a poharakat. És vártam. Vártam valami magyarázatot, hogy sok volt a gondunk, bajunk, és meg is feledkeztünk a levélírásról. De Pityu hallgatott. Felemelte a poharat, kissé felém nyújtotta, aztán szinte egy- hajtásra megitta a sört. — Nem akartunk panaszos levelet írni a Miska bácsi szíve miatt. Megint felpattantam. — A szívem miatt? Idegesen kaptam a cigaretta után. Kihámoztam egyet a dobozból és rágyújtottam. Hirtelen éreztem, hogy lángba borult az arcom a félelmetes, gyötrő szégyentől. A szívem rakoncátlankodása miatt minden gondjukat, bajukat, bánatukat elrejtették előlem. A testvér súlyos baját még akkor is, amikor a józan ész megszámlálta napjait, a sógornő trombophlebi- tiszét, amit én — amikor nekem volt — világgá kürtöltem írásaimban. Nálunk minden a legnagyobb rendben, minden nagyon szép, nagyon jó — zúgtak a fülemben Pityu korábban elhangzott szavai. Elnyomtam a csikket, s rögtön másik cigarettára gyújtottam. Mintha a füstbe akartam volna elrejteni a méregtől vörös arcomat. Valamit már tudtam, de igazán csak most értettem meg: Nem, ők panaszkodni sohasem fognak. Soha, még akkor sem, amikor a koporsót már a ház falához dönti a temetési ceremónia mestere, ha a mankót a hónuk alá szorítják, hogy járni tudjanak! Azt a nyers, hajdúsági, pusztai ridegséget magukkal vitték a siklósi várat körülölelő szelíd dombok közé is, és megdöbbentik vele az embereket. Szinte érzem: nyársra húzva forgatják őket a pokol lángja fölött, amit a szenvedés szít szüntelenül, s akkor is azt rebbenti el sóhaj- nyi nyögésük, nálunk minden a legnagyobb rendben van. Minden rendben! Leültem, hogy megnyugodjak egy kicsit. Megittam a maradék sörömet. Cigarettával kínáltam Pityut. — Köszönöm, nem dohányzóm — mondta halkan. — Szóval, a szívem miatt? — kérdeztem még egyszer, mert még mindig nehezen hittem el, hogy elhangzott ez a mondat. — Igen — mondta Pityu megértést kérőén, mosolyogva, mint aki rádöbben, hogy illetlenül többet beszélt a kelleténél. Egy másodperc töredékéig rámeresztettem tekintetemet. — De hisz ez irtózatos — üvöltöttem fel.-------- ityu megdöbbent. P U jjai lecsúsztak a pohárral, combjába kapaszkodtak. Tekintetével kísérte se-------- bes lépteimet fel, s ■ alá a szobában. Várta, amíg lassítok, meg-megállok, államat szorongatom. Aztán végigcsurgott arcán a mindenkit foglyul ejtő, kedves, támaszt ígérő, erőt adó mosoly: •— De Miska bácsi, miért? — kezdte halkan, de nagyon határozott hangon. — Hiszen nálunk minden a legnagyobb rendben. Komolyan: minden rendben! Ez megérthetetlen! WEÖRES SÁNDOR: Könyörgés Láthatatlan kör-pántokon keringő égi tüzek! alattatok, mint a hangya, egyetlen morzsát viszek, az is súlyos, a hozományomtól összeroskadok, bár jutna egy sugár a hatalmatokból, kör-pályás csillagok. Ó ismeretlen teher súlya! ti öröktől ismeritek, öröktől örökre körbe vinni nem restelitek. így forgatjátok az egész világot, bátran, könnyedén! de ércetekből egyetlen szilánk; mire megyek én? Nem divat már az olvasás? kérdezhetné címűnkkel Gutenberg János, ha föltámadna több mint 500 évvel forradalmi találmányának, a könyvnyomtatásnak felfedezése után a statisztikai évkönyv azon lapjánál, ahol a nyolcadik osztályt nem végzettek, a kimaradók, s a még mindig meglevő analfabéták tragikus emberi sorsait sűrítették számoszlopokká. S ha csak egyet lapozna, bizonnyal örömmel vegyes csodálkozással kiáltana föl: Mi az, hogy nem divat mar az olvasás, hisz a magyar könyvkiadás fejlődésének statisztikai adatai valóban le- nyűgözőek. 1970-ben a könyvkiadók 4793 könyvet jelentettek meg 47 millió példányban, az elmúlt évben közel 9 ezer féle könyv hagyta el a nyomdagépeket 97,5 millió példányban. Az évi könyvforgalom az elmúlt évben 2 milliárd 300 millió forint volt, s ebből 1,9 milliárd lakossági vásárlás. Elég volt az elmúlt héten benézni a könyvesboltokba, hogy erről a könyvéhségről meggyőződhessünk. Tömött szatyrokkal, könyvcsomagokkal igyekeztek az emberek, böngészgettek, ismerkedtek az új kötetekkel. A nagy kérdés most már csak az, hogy ez a könyvéhség együttjár-e az olvasás éhségével?! * Itt még jó néhány ellentmondás feszül. Kezdjük az elején. Tudunk-e olvasni? Oly természetes velejárója-e életünknek a mindennapi betű, olvasás, mint a levegővétel, az étkezés vagy uram bocsá' a televíziózás?! Ellentmondásos korban élünk, s változó világunkban szembe kell néznünk a mind nagyobb eredményeinkre sötétebb árnyékot vető jelenségekkel is. Hisz minél magasabb csúcsokra jutunk, annál riasztóbbak mélységeink. Mert igaz, hogy nálunk kötelező az általános iskolai oktatás, öröm és büszkeség tölti el az embert, ha naponta látja, első osztályos gyereke hogy birkózik meg a betűkkel, hogyan nyílik ki számára a könyvekbe szorított világ, s a megízlelt örömök után hogyan válik szenvedélyévé az olvasás. Csakhogy pedagógusok panaszkodnak, a felső tagozatban megtörik ez a hatalmas ívű lendület, nagyon sok gyereknek nehezére esik a folyamatos olvasás, és a néma olvasással elsajátított anyagban nagyok a hézagok. Akkor még nem is beszéltünk a gyenge tanulókról, a közepesek óriási táboráról, akiknek — valljuk be — nem öröm az olvasás. S mi van a kimaradókkal, a tíz-húsz-negyven éve végzettekkel?! Mert tudnunk kell; kíváncsiság nélkül nem lehet, és öröm nélkül nem érdemes olvasni! Aki pedig nem tud folyamatosan, némán olvasni, akinek gyötrődés és kegyetlen birkózás a sorokba szedett betűk megértése, feldolgozása, annak bizony távol áll az örömtől, a gyönyörűségtől az olvasás. Nem véletlenül került éppen az utóbbi időben az érdeklődés középpontjába ez a kérdés, nem ok nélkül szólt erről jó néhány felelős ember rádióban, újságok hasábjain. * Ezt tűzte zászlajára a több mint tíz esztendős Olvasó népért! mozgalom. Évtizedek eredményei nem lebecsülendők. Soha annyi könyv nem jelent meg és soha annyi nem talált gazdára, mint az elmúlt esztendőkben. Elmúlt az a néhány év is, amikor gyakran mesélték könyves emberek, hogy sokan színre, és méterre vették a köteteket új lakásuk frissiben vásárolt bútorainak polcaira. Hogy többen olvasnak, arra talán a könyvtári adatok szolgáltatják a legfényesebb bizonyítékokat a napilapok és folyóiratok keresettsége után. Két és fél millió beiratkozott olvasó évente 60 millió kötetet kölcsönöz az ország könyvtáraiból. Annak a felismerésnek is lassan egy évtizede már, hogy a gyerekek olvasóvá nevelése ez irányú fejlődésünk egyik záloga. * Nem kis világmegrázkódtatások után bizonyította értékét és érvényességét a könyv. Volt idő, nem is olyan régen, mikor sokan temetni kezdték a könyvet, a könyvnyomtatást. Úgy gondolták, a világméretű információrobbanás, a rádió és a televízió óriási mértékű elterjedésé visszaszorítja, sőt meg is szünteti az emberiség fél évezredes vívmányát. A Gutenberg-galaxis hirdetőit hamar megcáfolta az emberiség. Igaz, a hagyományos nyomdaipar forradalmi változásokon ment keresztül, a kézi szedést felváltotta a fényszedés, a hagyományos eljárásokat az új technikák. De a könyv maradt, s ma is az emberiség szellemi kincsének — szép irodalomnak, tudománynak, művészetnek — legjavát könyvekben találhatjuk meg. S lehetnek törekvések az egységes világnyelv megteremtésére, kísérletezhetnek gyorsolvasási tanfolyamokkal, programozásokkal, s föllelhetjük bár a szakbarbárság számos jelét — a könyv, az emberiség kultúráját magába foglaló könyvlapokra sűrített érték tartja magát. Sőt, soha nem tapasztalt módon virágzik!- * Garai Gábort idézve: „Azok a jó és hiteles művek, amelyek ihletért a múltba vagy a félmúltba nyúlnak vissza, segíthetik és segítik is mai nemzeti-társadalmi önismeretünk tisztázódását; a lélek belső tájait fürkésző verses és prózai munkák pedig, ha igazak és hitelesek, személyes önismeretünket gazdagíthatják... Mert a .termelési eszközöket odakint' már birtokba vettük, de ,az ösztönöket idebent’ még nem maradéktalanul... Napjainkban nemcsak arra való a könyv, a jó könyv, hogy a külső világ megismerésében örömet szerezve segítsen bennünket, de arra is, hogy belső örömeinkhez, próbatételeinkhez társul szegődjék". TANDI LAJOS ZALAN TIBOR: TORZÓ ...a hóesést megírni volna jó a hófehér szerelmesek hatalmát az éjszakába rúgott csillagot s a sziveden felejtett balta álmát.... Magvető Mcdgycssy Ferenc szobra ZSIRAI LÁSZLÓ: Nyáron Ezüstfilléres halak úsznak a tóban. Néha víz fölé ugranak: meg-megmártóznak a fényben, ha élénken mosolyog a Nap. Vidámkodó pajtások futnak a tóhoz. Néha a partról ugranak békaemberként a vízbe, ha élénken mosolyog a Nap. Varsányi Pál fametszete
