Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-17 / 14. szám
A^EPÜJSÄG 1981. január 17. Petőfi nyomában Vasárnap este — a valóság kéoi mása — Petőfi Sándor a képernyőn elindul abba a csatába, amelyből számára már nem volt többé visszatérés. A segesvári ütközetbe, amelyben a költő életét vesztette* huszonhat éves korában. Holttestét azonban — azok közül, akik öt ismerték és akik teljes bizonysággal felismerhették — senki nem látta. És ha igen — sokaknak jó okuk volt rá, hogy a szabadságharc harcosainak üldöztetése idején ne keressék a nyilvánosságot —, nem léatek fel, mint szemtanúk, így hát évszázadig tartott, amíg a történelem közvetett bizonyítékok alapján, a valószínűségekre támaszkodva tisztázhatta bizonyossággal határos valószinűséggel a halál körülményeit. A vesztes, végzetes és any- nyi áldozatot követelő segesvári csata (1849. július 31-én) utáni napokban bizonyára könnyebb lett volna a tények pontos megállapítása, de az osztrák önkényuralom lehetetlenné tett minden kutatást. A költő hitvese, Szend- re" Júlia férfiruhához hasonló öltözetben, a várható viszontagságokra felkészülve maga indult el a csataterekre, hogy megkeresse férjét. Arra a következtetésre jutott, hogy Petőfi halott és néhány nappal, még a teljes gyászév letelte előtt, 1850. július 22-én férjhez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz. A ma szokásos holttányilvánítási eljárást akkoriban elegendő volt meefelelő nyilatkozattal pótolni. Ebben Szendrey Júlia leírja, hogy minden bizonnyal egy székelykeresztúri gyógyszerész látta Petőfit utoljára, még- pédig „midőn a kozákok által körülvétetve, szakasztott el a futó hadseregektől”. Majd: „Ezentúl többen nem látták, s a valószínűség ottani elvesztét bizonyítja, mit még hitelesebbé tesz udvarhelyszéki katonai parancsnok, B. Heydte azon állítása, mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért följárván a halottak között talált egy holt testet mit öltönyei és alakja leírásából bizonyosan lehet férjem, Petőfi Sándornak elismerni.” Csakhogy Heydte osztrák alezredes — aki a harcoló csapatok után lovagolt azzal a feladattal, hogy a sebesülteket összeszedesse, a holtakat eltemettesse — maga nem ismerte a költőt. A Fehéregyháza és Héjasfalva között egy már kifosztott, nadrágig levetkőztetett ellenséges tiszt mellett talált iratokból és más tárgyakból jutott arra a következtetésre, hogy az illetőnek Bem környezetéhez kellett tartoznia. „Később tudakozódtam több felkelőtisztnél ezeknek az adatoknak közlése mellett ez után a személyiség után, és a legtöbb közülük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt, akit az ütközetben még láttak Bem oldalán, de akit az ütközet után senki többet nem látott” — írja Heydte 1854. január 12-én kelt írásbeli jelentésében, amely a pesti osztrák titkosrendőrség felszólítására készült. Mert bár a józan ész szerint a Segesvárnál eltűnt Petőfi már nem lehetett életben, százezrek mégsem tudták, mégsem akarták elhinni, hogy halott. Hol itt, hol ott vélték látni bujdosás közben a költőt. A legendákat táplálta, hogy néhány elvetemült szélhámos Petőfi Sándornak adta ki magát, ily módon hasznot húzva abból a határtalan tiszteletből, rajongásból, amelyet a nemzet a lánglelkű költő iránt érzett. A költő sorsára vonatkozó adatok összegyűjtése 1860- ban kezdődött meg — előbb az önkényuralom ezt nem tette lehetővé. Ekkor Pákh Albert, Petőfi barátja, a Vasárnapi Újság akkori szerkesztője gyűjtötte és közölte a Petőfi halálára vonatkozó adatokat. Ekkor és ott látott először napvilágot Lengyel József, volt székelykeresztúri orvos visszaemlékezése, aki azt állította: a csata idején többször is látta Petőfit és minden bizonnyal ő látta utoljára. A Lengyel-féle leírást hitelesnek fogadta el később Dienes András, a kérdés nagyérdemű kutatója és Illyés Gyula is. E szerint Petőfi a csatában nem harcolt, inkább csupán szemlélődött; menekülés, futás közben érte a halál. S mégsem hátulról, hanem elölről kapta a végzetes lándzsaszúrást, annak az volt az oka, hogy a cári ulá- nusokat arra képezték ki: mindig elölről támadjanak, mert a döfőlándzsa hátulról nem hatásos fegyver. Lengyel azt is elmondta vallomásában, hogy báró Heydte elbeszélte neki: ő temettette el azt a holttestet, amely csak Petőfié lehetett. Mégpedig körülbelül úgy, mint ahogyan a bécsi titkos irattárból csak jóval később napfényre és 1930-ban nyilvánosságra került Heydte-féle írásbeli jelentésben is állt. így hát bár Lengyel József adatainak hitelét, pontosságát, sőt szavahihetőségét is többen kétségbevonták az 1860-ban kezdődött vitában, a mai kutatók nagyrésze a Lengyel-féle verziót és Heydte jelentését fogadja el alapvető forrásul. Csakhogy az 1950-es években a kiskunfélegyházi múzeum tulajdonába került egy visszaemlékezés. Baynovics Mihálynak, Bem volt futárjának leírása a végzetes csatáról és Petőfi haláláról. Sajnos, keltezés nélküli. Mezősi Károlynak, az irat közreadójának nem sikerült közelebbi adatokat sem szereznie Baynovicsról, de ő — különböző adatok összevetésével — hitelesnek ítélte meg a kéziratot. Baynovics, miután saját megsebesüléséig más adatokkal egyezően mondja el a csata lefolyását, ott folytatja, hogy a törökországi Viddin- ben, ahol más hazafiakkal együtt ő is menedéket keresett, a kórházban együtt ápolták őt Kovács József székely huszárral, akit Bem a csata előtt Petőfi védelmére rendelt. Bem felkereste Kovácsot, hogy meg tudja tőle Petőfi sorsát. Baynovics szerint Kovács jelentését — „hogy Bemmel szóról szóra megértessék” — írásba is vették. Kovács pedig azt jelentette volna, hogy Petőfi harcolt a Sárpatak hídjánál, ahol a magyar huszárok az utolsó ellenállást fejtették ki. S bár megsebesült, nem adta meg magát harc nélkül, azt a tanácsot pedig, hogy élete megmentéséért vegye le tiszti ruháját, nem volt hajlandó követni. E leírás szerint Petőfit tehát nem menekülés közben, hanem harc közben érte a halál. PINTÉR ISTVÁN Bírósági végrehajtás útján... „Tárgy: fizetési felszólítás. Felhívjuk figyelmét, hogy az alant felsorolt tartozásait 8 napon belül fizesse be. Számla száma: 000370. Homokszállítás. Számla összege: 265 forint. Amennyiben a fenti határidő eredménytelenül telne el és tartozását nem rendezné, úgy követelésünket ezen felszólítás alapján bírósági végrehajtás útján fogjuk érvényesíteni. Fadd, 1981. év január hó 8. Aláírások.” A fenti határidő nem telt el eredménytelenül. Először is, amikor a férj felbontatta a levélét, elolvasta, elvörösödött, dühében majdnem széttépte a sokszorosított papírt. — Kifizettem! — Miikor? — Hát, amikor tavaly nyáron küldték a számlát. Még a levélre is emlékszem: azt írták, nyolc napon belül a termelőszövetkezet pénztárába fizessem be. Kimentem és befizettem. Még várnom is keillett, mert egy traktoros valamiért reklamált. Végighallgattam a beszélgetést, aztán fizettem. Visszakaptam a szállítólevelet, a számlát, amelyre ráütötték a „Fizetve” bélyegzőt és kaptam egy nyugtát, amit én is aláírtam. Nem dobtam el, hazahoztam. Ha jói emlékszem, neked adtam. Ott kell lennie valahol a számlák, feladóvevények között. Abban a dobozban, amelyben az adóbefizetéseket, meg minden ilyesmit gyűjtünk. — Én is emlékszem a számlára. Ha nékem adtad, akkor meg ás lesz. A feleségével együtt kutatni kezdtek a papírok (között. Több éves számlák, befizetéseket igazoló papírok kerültek elő, de ahogy ez lenni szokott, a keresett számlának nem akadtak a nyomára. — Pedig befizettem, és ha befizettem, akkor nyomának is kell lennie. A termelőszövetkezetben nincs nyoma. Ha lenne, nem szólííótak vőlna fel. Ök a hibásak és bennünket fenyegetnek. Jelentsék fél azt, aki csak bevette a pénzt, de nem számolt el vele. Ne azt piszkálják, aki fizetett ... Végre előkerültek a papírok. — Nem a 265 forint dühített, hanem az, hogy a becsületembe gázoltak ...! — Ne dühöngj! Megvan és kész! örülj neki, hogy megvan — csitította a felesége. — Én örüljek? Miinek örüljék? Annak, hogy elrontották a napomat, hogy minden ok nélkül fenyegetőznék bírósággal, végrehajtással? Csak próbálnék én fenyegetőzni náluk, vagy bármelyik vállalatnál, ha nem teljesítették a kötelességüket... A férj maga élé tette a zöldcsíkos menetlevelet. A menetlevelet 1980. május 15-én állították ki. A menetlevél száma: A 376449. A gépkocsi vezetője Bognár János volt. Dátum, bélyegző, aláírás, minden szabályos. A számla is szabályos. A másolata bizonyára megtalálható a termelőszövetkezetiben. A hátulja fekete,* tehát másolattal készült. A számla száma valóban: ,,N° 000370”. A számlát 265 forint végösszeggel 1980. május 26-án állították ki. Valami ITJ-szám is van rajta: 332. Rajta a bélyegző: „Fizetve”. A nyugta is szabályos. 1980. június 3-án állították ki. A száma: 267491. „Kettőszázlhatvanöt 00/100 forint átvételét igazoljuk. Az összeget az alábbiak szerint könyveltük: Tgk.- fuvar.. — Itt van minden, fehéren-feketén. Minden rendben és mégsincs rendben! — És most mit csinálsz? — Mit csinálnék? Megvárom a végrehajtókat. Jöjjenek, foglaljanak... — Nyugodj már meg végre! Nem tudóit megnyugodni. A felesége éjszakai műszakra ment, ő pedig nyugtalanul forgott a heverőn. A gyomra remegett, a gondalaíali össze-Vissza rohangáltak. Hol arra gondolt: feljelentést tesz rágalmazásért, hol megértőén állapította meg: ők is emberek, ők is hibázhatnak, őket is ugyanígy megsérthetik, mások. Lehet, hogy ők is dühöngtek már, ha valamilyen vállalattól, hivataltól, hasonló hangú levelet kaptak. Bárhogy próbálta megérteni a történteket — képtelen volt szabadulni a mindig előnyomakodó kérdéstől: „Hogyan lehetséges az, hogy amit magánemberként sérelmesnek tart mindenki, azt egy közösség nevében fellépve nem tartja annak? SZALAl JÁNOS Élet a hó alatt (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Üjra hó fújta be az utakat, kerteket, a telelő méhek szállását, a kaptárakat. Sokan úgy gondolják, hogy a méhek télen pihennek, alszanak. Pedig nem így van. Igazában sem nem pihennek, sem nem alszanak, hanem fűtéssel keményen küzdenek a zord tél ellen. A méhcsalád tagjai ősz végén gömbhöz hasonló telelő fürtbe tömörülnek. Ezt mondják a méhészek téli méhgo- molynak vagy méhcsomónak. A méhcsomó azért alakul ki, mert a hideg ellen a méhek, mint egyedek közösségben, a méhcsomóban tudják megvédeni létüket. A méh egymagában -)-6 C-fokon megmerevedik, majd a hideg hatására megdermed és elpusztul. A sok méh azonban együtt kiállja a tél hidegét, mert fűtik a telelő méhcsomót. Ez két részből áll. A belső része a laza gomoly, ez a fürt magja. Itt van a méhcsalád legnagyobb része. Itt fűtenek a belső méhek. Ezek lazábban helyezkednek el. Mozoghatnak, ide-oda mászkálhatnak. Felettük vannak a kb. 7 cm vastag, tömör burkot alkotó takaró, vagy másnéven a méhcsomó „héját” alkotó méhek. A takaró méhek a lehető legszorosabban csatlakoznak egymáshoz. Szinte mozdulatlanok. A többrégetegű takaróhoz, vagy bundához hasonlóan védik, mintegy szigetelik a fürt belső melegét, amelyet ők maguk is élveznek. A méhek tüzelője, fűtőanyaga a méz. Ez a „konzervált napsugár” rendkívül kiváló melegszolgáltató anyag. Bizonyára Byrd is annak idején azért vitt a délisarki expedíciójával 5 mázsa mézet! Egyébként egy 2 kilogramm súlyú, vagyis 20 ezer méhet tartalmazó méhcsaládnak körülbelül 15 kilogramm mézre van szüksége októbertől májusig. A mézet saját testükben, mint valami kályhában, a levegő oxigénjével elégetik. A telelő méhcsaládnak ezért sok tiszta levegőre is szüksége van. Azonkívül hőt termelnek mozgással, izomtevékenységgel, főleg a tor izmaival, mint valami üresen járatott motorral. A telelő méhcsalád hőmérséklete 15—30 C-fok között ingadozik. Akkor azonban, amikor már ivadékot nevelnek, a hőmérséklet állandóan 35—36 C-fok. így él a méhcsalád a hó alatt és így biztosítja a közösség minden egyes tagja számára a közösségi meleget, amely a méhcsalád fennmaradásának, továbbélésének biztosítéka. DR. KOPPÁN JÓZSEF Hógrafika Erdei csendélet Jégszak áll (Fotó: GK—CZ.)
