Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
1989. december 7. ^PÜJSÄG11 Házi muzsikát hallgatva Borsos Miklós képei Ötvösként kezdte, mint a szeretett reneszánsz mesterek közül oly sokan, Ghirlandajo, Botticelli, Verrochio vagy Andrea del Sarto, s ő is, mint azok, nem érte be az ötvösséggel, folyton újabb és újabb lehetőségek szólították, mert aki egyszer a teljesség igézetébe került, többé nem lehet hűtlen ahhoz az eszményhez, ami minden formában, színben, egyetlen ceruzavonásban is, mesteréről vall. Győr nevelte és Firenze, a maga módján mind a két város a teljesség példája; én is tanúsíthatom. Az ifjú Borsos Miklós naponta megállt Szent László egész világot magába sűrítő hermája előtt, s míg felért a Káptalandombra, mesterművek emléke kísérte, a frigyláda extázisbán szárnyaló angyalai, a csodálatos Hab- Mária, valószínűleg legszebb barokk szobrunk és a székes- egyház mellett álló Szent Mihály, melynek ihletett rajza szekszárdi kiállításán is látható. Győr, ha halová- nyan és inkább sejtetően, de valamit előlegezett Itáliából; Baccio del Bianco, Battista Rana, Martin Altomonte neve olyan gazdag művészetet sejtetett, aminek itt, annyi háborús pusztítás után, már csak a nyomvonalát lehetett követni, de mindenképp arra figyelmeztetett, hogy a művészet nem kényszeríthető egy város, megye vagy akár ország határai közé, s itt az időt sem lehet a szó gyakorlati értelmében vett irreverzibilis folyamatnak tekinteni, mert a Szem László herma mestere, a lébényi templom ismeretlen építője vagy a győri Witwer Athanáz egy másik szférában feltétlenül kortársak. Ahogy kortársuk Borsos Miklós is, akinek művészete évszázadok törekvéseinek summája, Európa és magyar egymásrautaltságának példája. Irodalmunkban, képzőművészetünkben már-már rög- eszmeszerűen tér vissza az aggodalom, hogy lemaradunk Európától, ami manapság nemcsak sok félreértést, de megannyi kudarc forrása is. A korszerűség, mint kivetített cél, nem lehet divat kérdése, mert a művészettörténet bármely korszakát nézzük is, azt tapasztaljuk, hogy csak a kvalitással szövetkezett korszerűségnek lehet lét- jogosultsága, s ami ezen kívül esik, legföljebb az ízléstörténet része. Borsos Miklós viszonylag későn indult pályáján, de mint a lángelmék mindig, a mellőzést is javára tudta fordítani, mert a felkészülés szakadatlan munkában eltöltött ideje, amikor tehetségéhez méltatlan feladatokra is kényszerült, nemcsak eszközeit finomította, hanem tudatosította a feladatot is, amit Firenzére emlékezve pontosan érzékeltet vallomása: „Munka közben, naponta nézegettem a nagy mesterek műveit, nem összehasonlítva, hanem ellenőrizve, hogy jó úton járok-e.” Korunk, mint minden korszakváltás, összegezés is, s Borsos Miklós a század legkitűnőbbjeivel. akik közül a magyar művészetből, mint egyetemes jelenséget. Martyn Ferencet sorolom ide, nem mérhető csupán, mint szobrász, érmész, festő vagy grafikus. mert olyan művész, akinek tekintete századokat fog át, s magát is részeként tudva az időnek, vállalja az elodázhatatlan feladatot, mely elől — Babits Jónásának szavával — „nincsen mód kitérni”, s márványban, bronzban vagy a rajzpapi- ron úgy vall koráról, hogy szavával az elődök is szólnak, de az utódok is ismételni fogják, mert nem lehet másként. A művészet, amennyibe minőséget hordoz, soha nem elkezd valamit, hanem a teljességet építi, s így tárul ki szemünk előtt az a csoda, melyben Lébény, a reneszánsz Firenzéje, a barokk Győr megbonthatatlan egység, ami a művészet táguló világegyetemeként folyvást gazdagodik, s Cézanne, Picasso éppúgy építője, mint Borsos Miklós. S most, szekszárdi kiállításán, ami szerencsésen egybeesik Liszt-szobrának felavatásával, újra töprenghetünk azon, hogy mi a titka. Nem az egyes művek titkára gondolok csupán, egy rajz, szobor vagy érem hibátlan megoldására, hanem az életmű egységére és teljességére, melynek egymásra rakódó elemei mind szélesebb kört vonnak, s egyre többet mutatnak meg a világból. „Közölni, kifejezni, jelenteni” — fogalmazta meg egyik vallomásában a művész feladatát, 6 ha végigtekintünk művei során, az emberi feladatba sűrített élet teljességét látjuk, azt az aktualizált időtlent, ami minden művészet lényege. Mert a művészet nem szándéka, hanem jelenvalósága szerint időtlen, ezért érezzük kortársnak és útitársnak a legjobbakat, akik mint Michelangelo versében, „szellemük parancsszavát követve” szólnak világunkról. Borsos Miklós is. Ha van titka, hát ez a titka, mi pedig, itt művei között, immáron személyére vonatkoztatva mondhatjuk el, amit ő vallott Egry Józsefről, barátságukra emlékezve: „Nekünk még jó dolgunk volt, becsülhettük, szerettük az idősebb mestereket, örülhettünk, ha a közelükben lehettünk.” Lehet-e nagyobb örömünk, mint az, hogy közelében lehetünk. CSANYILÁSZLÓ (Elhangzott Borsos Miklós szekszárdi kiállításának megnyitóján.) Hajnal Révész (részlet). Hárfás trió Firenzében Klaudia di Firenze Siena felé Babits: Erato (illusztráció)
