Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-02 / 282. szám

AnEPÜJSÄG 1980. december 2. Moziban Nem láttam meg az eget A mind ez ideig legna­gyobb világégést, a második világháborút témájául vá­lasztó filmek száma végtele­nül sok. Az egyetemes film­történetbe be is vonult több kiemelkedő alkotás — a 22- es csapdája, a Felszabadítás, a Neretvai csata és A halál ötven órája —, hogy cSak né­hányat említsék. A többi kö­zépszerű művet pedig a film­raktárak polcai őrzik. Gyanítom, hogy ez utóbbi sors vár a Mégis meglátod az eget című szovjet filmre is. Pedig igazán sajnálatos, hogy a „film-emlékmű” — mellyel hódolni akartak a rendezők Aikaigyij Kami- nyinnak, a Harci Vörös Zász­lórenddel és a Vörös Csillag Érdemrenddel kétszeresen kitüntetett, fiatal pilótának —, a talapzatállításnál nem jutott tovább. Sem mondani­valójában', sem az utókor ti­zenéveseinek címzett üzene­tében. Az alig több, mint egyórás film alapmotívumát sokan és sokszor érzékletesebben feldolgozták, mint Georgij Kuznyecov rendező. Az apa- há ború-fiú „'háromszög” ad most itt keretet Arkágyij pilóta történetének. Az alig tizenöt éves fiút hazasizerete. te és önbizalma éppen édes­apja, Fedorov tábornok csa- paítestébe vezeti. Az árvasá­got 'hazudó fiút először elta­nácsolják, majd meghajolva elszántsága előtt, „korenged­ménnyel” mégis befogadják. Inkognitója azonban hamaro­san lelepleződik és apjának kell döntenie sorsa felől. A fiú marad, de megtiltják Ar. kagyij parancsnokának, hogy a kamasz repüljön. E pa­rancs azonban — természete­sen — betartatlan marad, mert Dronov hadnagy a dup- laszámyú, kétüléses postagép vezetőfülkéjébe engedi, sőt mi több: még egy balesetért is magára vállalja a felelős­séget. Egy hídfő megtámadására készül a repülőezred. Arka- gyij már több bevetésen vett részt, apja azonban meg akarja védeni a haláltól. Te­kintélye, eltökéltsége csak oda vezetheti, hogy fia re­püljön a hídfőt lebombázni. Még látjuk, amint kicsit im- bólyogva felszáll a PO—2-es gép ... és itt véget is ér a fűm. A jámbor néző egy megol­datlan titokkal találja magát szemben. Mi lett Arkágyij sorsa? Hősi halált halt-e? Teljesítette-e a feladatát ? Megmászta-e a háború után apjával és katonaorvos any­jával a Kaukázus hegyeit? (Ugyanis erre utal a film címe.) En még most se tudom. Szűcs László János A következő heti filmjegyzetünket a Lavina című, színes kanadai filmről írjuk Kossuth-könyvek Irving Stone: Ellenség a házban Az amerikai földrész mun­kásmozgalmáról vajmi keve­set tudunk. Irving Stone, az Egyesült Államok munkás- mozgalmának egyik legendás alakjáról írt élét rajzi regényt. A hős neve Eugene Debs, aki szívesen látott vendég min­den, amerikai vasutas ottho­nában, Amerika Házában vi­szont ő az ellenség, a sze­gény rokon, a kellemetlen vendég, mert mindig a tiszta igazat mondja. A regény lap­jain egy szuggesztív erejű, kék szemű férfi jelenik meg, aki látszólag szelíd, de nyom­ban kemény lesz, amint a dolgozó ember jogait kell megvédelimeznie. Hősünket az író a „szocia­lizmus Kereszttel« Szent Já­nosának”, mások meg az „emberiség szerelmesének” nevezték. Tizenöt éves korá­ban mozdonyfűtőként robog­ta végig a prérit, 1894-ben a véres Pullman-sztrájk fő szervezője volt, a vasút as- mozgiafam élő lokomotívja. A Szocialista Párt több elnök- választáson sorompóba állí­totta, 1912-ben több, mint egymillió szavazatot kapott. A Kossuth Kiadó Szivár­vány-sorozatának légutóbbi kötetét korabeli fotó-doku­mentumok illusztrálják. Közelebb kerül a világ? Azt mondják, lovasnemzet vagyunk. Így ez nem lehet igaz; széles e hazában csak nagyon kevesen tudnak lo­vagolni. Lehet, hogy azért nevezzük így magunkat, mert művészien tudjuk megülni a lovat? Sajátosan, magya­rosan; hol egyik oldalán, hol a másikon, a közepén már ritkábban. Szerdán a televíziónak sikerült. A hetvenes évek közepén azt mondtuk, hogy nálunk nem érvényesül a világgazdasági válság. Tényleg nem érvényesült, csak begyűrűzött. Azért végül sikerült a ló nyergében maradnunk. Hogy ez mennyire okozott gondot, ma kezdjük érezni. Ebben — ritkán — segítséget nyújt a televízió is. Szerdán kora este riportfilmet sugároztak a Magyar Hajó- és Daru­gyárból. A hatalmas üzem — még hatalmasabb tradí­ciókkal — gyártmánykorszerűsítésre kényszerült. Nem volt már kifizetődő tengerjáró hajókat építenünk. A váltás nem is olyan egyszerű. A hajó helyett úszódaru­kat kezdtek gyártani és felfuttatták az erőművi kazá­nok gyártását is. Egy film, vagy akár írás csak jelez­ni tudja; mekkora és milyen energiákra volt szükség ahhoz, hogy ezekkel a berendezésekkel a világba — amely ha tetszik, ha nem, néha kegyetlen — lépjünk. A Magyar Hajó- és Darugyárnak sikerült. Sikerült a munkások tudását és a műszakiak szellemi értékét öt­vözni. Nem volt ez fáklyásmenet, de megérte; ma ver­senyképesen, eredményesen gazdálkodnak. Őszintén beszéltek a gazdasági szabályzók hiányossá­gairól a fejlesztő mérnökök fizetéséről, a gondokról, amelyek a VI. ötéves tervben még nagyobbak lesznek. Több ilyen filmre lenne szükség, olyanra, amely őszin­tén szól helyünkről a világban. H. J. Hangversenykrónika Petra Csaba és Jandó Jenő kamaraestje Színházi esték Rádió A revizor Családkultúra Herzen jegyezte fel, hogy 1. Miklós cár A revizor péter­vári bemutatóján „majd meghalt a nevetéstől”, holott a jó­kedvre neki lett volna a legkevesebb oka, mégis azt kell kér­deznünk: felfogható-e bohózatnak Gogol műve? Szerzője szándéka szerint aligha, aki mottóként ezt írta darabja fölé: Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde.. A revizor az orosz élet kdmédiája, humorában éppúgy van valahai keserű, mint a Holt lelkekében. s nem véletlen, hogy Kafka világlátását szívesen hasonlítják 'Gogoléhoz. Mert ebben a megkettőzött világban minden fonákjára fordul, a rögeszme is keltheti a valóság látszatát (Az orr, Egy őrült naplója), s valóság az is, amit a rossz lelkiismeret képzel hoz­zá, mint A revizorban, ahol Hiesztakov, a pétervári aranyifjú szemünk előtt válik félelmetes, de megvesztegethető revizor­rá, s szerepét mindaddig játszhat ja, amíg nem ném jelenik az igazi, Gogol szerint „az utolsó ítéletre való megidézés” jel­képeként; Ez alapjaiban más, mint Moliére alakjainak kétértelmű humora, akár az Embergyűlölő Alceste-jére gondolunk, akár Hanpagonra. itt a humor alapja tulajdonképpen iszonyatos, s a visszájára fordított embertelenséget csak a költői igazság­szolgáltatás oldja fel, mert ha a végén nem jelennék meg az igazi revizor, az emberi tragédiák súlyától, össze kellene om- lania a gogoli világnak. Ezt érezték a kortársak is. A bemu­tató után mlég Gogol barátai közül is többen Oroszország megrágalmazásávál vádolták, s az egyébként is gyenge ideg­zetű író kétségbeesve menekült Itáliába, ahol a Holt lelkeket írta, de csak az első részt fejezte be, hogy aztán végképp fel­adja a Dante hatására tervezett háromrészes epikus művet. A revizor játék és valóság tragikomédiája, amelynek alapja éppenséggel nem vígjátéki: egy félreértés tárja fel a kisváros vezetőinek minden mocskát, s ebben- az is sovány elégtétel, hogy a vidám pétervári hilmpelűémek sikerül meg­lógnia a vesztegetésre szánt pénzzel, miként, az is, hogy az igazi revizor megjelenése is a jövőre bízza az igazságszolgál­tatást, mert szívünk mélyén egy pillanatig sem hihetjük, hogy pártatlan bíróként fog fellépni.. Keserű komédia Gogol műve, melyből a kecskeméti szín­ház előadásában Szőke István egyértelműen bohózatot csinált, ahol minden a feje tetéjén áll, s ebben a harsány vidámság­ban jót derülünk azon, hogy a szerepébe könnyen beletaláló ál-revizor hogyan feji meg a kisváros züllött vezetőit. A meg­szokott felfogástól merőben eltér Szőke István Gogol-lja fő­leg akkor, ha a Nemzeti Színiház emlékezetes felújítására gon­dolunk, amelynek Rátkai Márton volt felejthetetlen polgár- mestere, aki ezzel érkezett el színészi pályája csúcsára. Hitelesnek kell elfogadnunk ezt a felfogást? Inkább azt mondjuk, ha hitelesnek fogadjuk el, akkor vitathatatlanul jól szórakozunk, s legföljebb néhány külsőség zavar, például a második felvonás élőjének indokolatlanul viliódzó fényéi, vagy a zárójelenet túl hosszúra nyúlt, dermedt mozdulatlan­sága,. Az viszont mindenképp ellentmond ennek a felgyorsí­tott és túllhangoisított bohózatnak, hogy érintetlenül megma­radtak az eredeti, esetenként hosszú monológjai, amelyek az isimert szituáció el ismétlésével lelassítják a csdlekményt. Bohózatnak így is nagyon mulatságas Szőke Gogol-lja, s a színészek is kitesznek magukért. A legnagyobb súly Tol­nai Miklósra és M. Horváth Józsefre nehezedik, ákik állóké­pességből is vizsgáznak. Ebben a felfogásban mindkét alakí­tás emlékezetesen jó, miként Réti Erika is, aki Gogol polgár- tnesteméjéhez hűen, elegánsan ostoba és nagyképű. S említ­sük meg Lakky Józsefet, akinek Hlopovja színészi pályája ki­emelkedő szerepe, és a mindig meggyőző Kölgyesi Györgyöt, bár a felsorolást folytathatnánk, mert mindenki a rendező szándéka szerint koimédiázik. CSÁNYI LÁSZLÓ Egy kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Varsá- Thyi Gyulának a Kossuth rá­dióban november 25-én el­hangzott riportja olyasmiről szólt, ámi nincs, de lőhetne. A családkultúráról1 van szó, melynek oktatását meg­hirdették, szerepel a tan terv­ben és döcögve ugyan, de okítják. Az eredményre a ri­port során megkérdezett egyik fiú válasza vet fényt. Milyen lesz a családi élete? „Olyan biztos nem, amilyen az iskolai tankönyvekben van!” Az iskolai tankönyvek­ben ugyanis, tisztelet a na­gyon kévés kivételnek, gics- csek vannak. Az apa újságot olvas, az anya békésen varr, a gyerekek sakkoznak, vagy esetleg egym,ásnak segítenek a tanulásiban: Kevéssé bibliás lelkületű korunkban még a tanári segédkönyvek is bibliai visszarezgésekkel vannak téli. „Tiszteld atyá­dat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földiön!” — avagy: „A szülők iránti tisz­telet alapija a hálaérzet.” (Az utóbbi idézet származik a se­gédkönyvből.1) A családi élet­re nevelés célja „a szocialis­ta családmodell nyújtása és megismertetése”. Mindezt anélkül, hogy a szociálist a családmodell fogalmát meg­felelően, tisztáztuk volna. Varsányi Gyula műsorának vége táján egy pszichológus­nő foglalta össze a lényeget „Se nem igaz, se nem jó a konlfliktus nélküli élet”, mélynek kispolgári illúzióját oly giecses színekkel szeret­jük festegetni. Pedig ilyen egész egyszerűen, nincs is. és ezt a kritikus szemű fiatalok nagyon jól tudják. Nem be­szélve a hangulatok és indu­latok elfojtásainak veszélyé­ről. Válaszaik olykor döbbe­netesek, szinte valamiféle előzetes belenyugvást sugal­lók. „Ügy próbálok férjhez menni, hogy ne váljunk él!” „A válások oka a szerelem, azaz a korai házasság.” — az utóbbi mondat második felé­ben van igazság. A családi1« életre nevelés 1976—77 óta tananyag. Csak arra kéllett volna már régen rájönni, hogy nem egyetlen tantárgy ügye. (ordas) Az Országos Filharmónia ez évi hangversenysorozatá­ban november 29-én került sor két fiatal művész, Jandó Jenő és a romániai Petru Csaba hangversenyére. Ha fiatalságukat emleget­tük, ráadásul arról is szól­nunk kell, hogy mindketten azonos esztendőben, 1952-ben születtek. Ugyanakkor zené­szekről lévén szó, ez a jelző (a művészeti élet követendő példájaként) nem viseli ma­gán azt a — horribile dictu, mondjuk ki: — már-már szégyellni való pejoratív já­rulékot, amellyel a hasonlóan tehetséges, hasonló éveket számláló írókat szokták al­kalmasint illetni. Gyakorló zenésznek miért esne nehe­zére leírni azt, amivel a márványterem lelkes közön­sége is bízvást egyetért: érett, nagyszerű, míves mű­vészetnek voltunk élvezői, s ez esetben oly mindegy az életkor... Nem mindegy. A dolog varázsát ugyanis — jórészt — épp az előadók életkorá­val homlokegyenest ellenke­ző érett tolmácsolás adta. S a műsor megválasztását mindennél jobban jellemző, igazi művészi alázat, hisz Brahms két olyan kényes művével indítani, mint a c- moll scherzo és a d-moll szo­náta; igazán nem a bombasz­tikus hatásvadászatra törek­vés jegyeit mutatják!... Brahms komor, csaknem vigasztalhatatlan szomorú­sággal telített és önkínzó mó­don megfeszülő érzésvilágát lehetetlen első alkalommal, egyszeri hallásra befogadni. Petru és Jandó művészi ere­jét mutatja, hogy mégis ka­talitikussá tudták tenni a hallgatói légkört. S ha a kö­zönség első hallásra nem is járhatta meg a két darab tartalmasságának valameny- nyi magaslatát és mélységét, az élmény mégiscsak arra ösztönöz majd, hogy ismétel­ten keresse ezeket a műve­ket, illetve a brahmsi világot. Mindenesetre az est legki­emelkedőbb produkciójának a d-moll szonátát éreztük. Tisztelettel adózunk a mű­sorra tűzött kortárs Terényi: Szonatinájának is; nem nél­külözte a jó szakemberre valló zeneszerzői kvalitáso­kat. Valójában Ghausson da­rabjának is inkább az elő­adás minőségét írhatjuk fenntartás nélkül javára, azt viszont őszintén tesszük. Hogy szerencsés dolog volt-e Jasha Heifetznek Gerschwin: Porgy és Bess című operájá­nak egyes részleteit hegedű­re átírnia? Nyilván többen is vitatkoztak már ezen, mi csupán annyit jegyezzünk meg, hogy a szekszárdi kö­zönség körében valaminek (ti. vagy a műnek, vagy az interpretációnak, esetleg mindkettőnek?) meleg sikere volt. Ráadás számként Bartók: I. rapszódiáját hallottuk. Még egyszer említsük fel a két kiváló muzsikust. Petru Csa­ba Európát járó, rangját a jelenben növelő ígéret. He­gedűjátéka kapcsán esetleg csak a márványterem nem éppen erre a hangszerre op­Szekszárd zenei életének üde színfoltjai, családias al­kalmaival évek óta az Augusz-házi koncertek. Vár­juk, igényeljük a muzsikával való találkozás e meghitt perceit. Idén ünnepli a szek­szárdi Liszt Ferenc Állami Zeneiskola fennállásának 25 éves évfordulóját. A negyed- százados jubileum jegyében kerülnek megrendezésre az említett vasárnap délutáni hangversenyek is. November 23-án ismét benépesültek az iskola nagytermének szék­sorai és Thész László köszön­tő szavaival útjára indult az 1980—81-es hangverseny­évad. Elsőként Körtés József (fuvola) és Ágoston Anikó (zongora) lépett dobogóra. Tőlük ■ hallhattuk Hoffmeis­ter: D-dúr fuvola versenyét. Hoffmeisterről érdemes meg­jegyezni, hogy a XVIII. szá­zad második felében, a XIX. század elején komponált, or­gonista és templomi karnagy volt. A fuvolát különösen kedvelte, 24 fuvolaversennyel gazdagította e hangszer iro­dalmát. A háromtételes mű első tételének nagy hangköz­ugrásait, a második tétel bár­sonyos adagióját, s a harma­dik rész vidám hangulatú rondóját Körtés József fel- készülten, muzikálisan oldot­ta meg. Ágoston Anikó pon­tos, a zenei mondanivalóhoz alkalmazkodó kíséretével. Fauré kiváló francia zene­szerző, aki elsősorban hazá­jában népszerű. „Álom után” című műve lassú, lírikus da­rab. De Falla a spanyol timalizált akusztikáját kor­holhatjuk — zeneértő fül át­lép ezen. A legigazibb, legörömte­libb meglepetés azonban Jandó Jenő volt, Jandó, akit vitaképpen szólistaként is­merhettünk idáig. Művészete, úgy tűnik, fordulón esik át: játéka egyre érzékenyebbé, plasztikusabbá válik, kama­ramuzsikálása jó értelmű „paradox fiaskót” hozott: nem tudni, hová is soroljuk ezután őt? Valószínű, egyszerűen és közönségesen az igazi művé­szek sorába. És büszkék le­hetünk, hogy a közeli kör­nyezetünkből indult. DOBAI TAMÁS folklórirányzat reprezentán­sa. Tűztánca ismert balett­zene, vérpezsdítő muzsika. Az említett két darabot Már­tonka Tünde (cselló) és Do­hai Tamásné (zongora) elő­adásában élvezhettük. Az „Álom után” érzelemgazda­gon, sok-sok melegséggel, míg a Tűztánc szilajul, fris­sel szólt, s aratott megérde­melt sikert. Saint-Saens a francia ro­mantika képviselője. Trom­bitaversenyét Szily Lajos ját­szotta, zongorán Ágoston Anikó kísért. A kitűnő trom­bitás az utóbbi időben szinte nap mint nap dobogón állt, így ezúttal — érthetően — kiütköztek játékán a fáradt­ság jelei. Bartók zongoramuzsikájá­nak egyik legjelentősebb da­rabja a Svite Op. 14. elneve­zésű. E szerzeményéről ő maga így nyilatkozott: „Ami­kor ez a mű készült, a zon­goratechnika megújítására, megváltoztatására gondol­tam, egy tisztább, csontosabb, izmosabb stílusra...” Lányi Péter előadásában ráismer­tünk erre a bartóki koncep­cióra. Hatásos, jó muzsiká­lásban élvezhettük. Az Augusz-házi koncert­sorozat idei első hangverse­nyének befejező számaként Liszt: Mefisztó keringője hangzott el. A zene hűen jelenítette meg a fauszti cse­lekményt. Nagy iramú tem­póvétele, aszimmetrikus rit­musainak megoldása méltán aratott sikert. LEMLE ZOLTÁN Augusz-házi koncert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents