Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
1980. december 25. ^NÉPÚJSÁG 11 KAROLYI AMY: Karácsony éjjel Alszik a rendőr a poszton és alszik a hó a karácsony éjjel altató Cs'ak az álom van ébren fababák kopognak a kövön kevélyen Mire a tv-hez érnek megáll a huszár megáll a ló elérte őket az álom az álomból való Nincs többé kemence padkla központi fűtés melegén alszik a macska A gyertyák .is elalszanak levegőben megáll a hógolyó fehér tabletták hullanak az égből mindnyájunknak jusson altató Az emberiség családja A világ talán legismertebb fotókiállításának az emlékét idézzük fel képeinkkel. Földünk 68 országában készített, mintegy kétmillió felvételből állították össze azt az 503 képből álló gyűjteményt, mely 1955 óta bejárta szinte az egész földet. A kiállítás címe: „The Family of Man”, az Emberiség Családja. Témája: az ember születésétől haláláig; az ember öröme, szomorúsága, munkája és ünnepei a világ minden táján. A ki. állítás mottója lelhetne a bevezetőjéből kiragadott idézet: „Egy újszülött első sírása ugyanúgy hangzik Chicagóiban, és Zam- boamgóbani, Amszterdamban vagy Rangoon-ban: Létezem! Megérkeztem! Tartozom valahova! A család tagjla vagyok!” A kiállítás a világ minden táján ugyanazt, hirdeti: közös vágyunkat, a békét, az emberhez méltó életet. Képeink négy családot mutatnak be a sok száz millióból, az Emberiség családjából. H. L. CSORBA GYŐZŐ: • • Ünnep felé A napok órák és a percek e híres és jeles időszakában már annyiszor ismétlődnek hogy joggal várhatom legyenek színültig tele sőt csorduljanak is ki hogy ne kényszerüljek szívszorongva lesni a szűkmarkú jelent ne kényszerüljek a nehéz reggeléken kövéredő alkonyokon üres zsebekkel csinálni számadást hogy ebből is ne újra újra növekvő elszegényedésem hullafoltjai tűnjenek ki va, pihegye, ki.pirultan, gyengén és gyengéden mosolyogva, és minden rendben, lesz, minden, minden, egyszer s mindenkorra. Már rá is húzott, öccsére, mert összerúgta a rongyszőnyeget, amelyet ő oly fáradságosan mosott ki, de hogy az erre lekuporodva elsírta magát, ő is odakuporodott mellé, Bogi is hozzá- törleszkedett, s nézte a megélénkült, össze nem illő színeket, amelyekből ki lőhetett találni, miből is csomózták, ezt a néhány sort itt épp parasztrózsaszín habselyem bu- gyogóból, s mert érezte, maga is mindjárt bőg, énekelni kezdett: — Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok — s ahogy hallgatta előbb finoman remegő, majd megnyugodva megerősödő hangját, elöntötte a tehetetlen szeretet, és megfőzte az ebédet, paradi- csomszósz|f. pirított grízzel, hiszen rég volt már reggel, s akkor is csak fokihagymás piti tóst ettek. Anyja fél négykor érkezett, Szatyra telepakolva de se fenyő, se bolti papirosba csomagolt-zs'inegelt meglepetések. A két kicsi körbefogta, Marcsóka csak állt, mintha a világon minden mozdulat értelmiét vesztette volna, és várta a jó szót a tisztaságért, várta a jó szót a kismama- ságért, mert két napig egyedül látta el a gyerekeket — anyja ápolónő volt, s az ügyeleti díjért-e, de gyakran ügyelt, s hagyta magukra őket —, várta, és isméi- nem kapta meg. Az járt a fejében, hogy mi lesz most, s hogy ő ezt tulajdonképpen előre tudta, hogy meglopták, megint csak meglopták, s ez így megy apja halála óta: csalódás csalódásra, s ő még csak elviseli, tizennégy éves, nem gyerek már, de a kicsik? 1— Ugye, szép, kislányom — kérdezte az anyja, s ő felnézett. IFenyőgallyból kötött koszorú árválkodott az asztalon, fagyöngy rajta, s egyetlen szál rózsaszínű, csávartknin- tás gyertya. Marcsóka a gyerekekre nézett: elhúzódtak anyjuktól, riadt arcukon értetlenség, magához húzta őket. — Ezt hozta? — mondta. — Ezt tudta hozni? — Szép... — mosolygott elveszetten az anyja. — Hát nem szép? — sírta el magát, s kinyújtotta karját a kicsikért, de ők még szorosabban simultak Marcsókához, s Bogi azt mondta: — Ugye, ez nem az?! Ugye, lesz karácsonyfa? ■— Látja? No látja — mondta Marcsóka, felkapta göncét, s felöltöztette öccsét. — Süssön-főzzön, nekem ne bőgjön — vetette oda az anyjának, és átment öccsével a szomszédba. Édes vaníliaillat terjengett, a tűzhely majd hogy fel nem robbant. Az öregasszony ölhetett kézzel ült a sütő mellett, a kisszéken, várta, hogy kisüljön a kalács. A két magasra vetett ágy tiszta lepedővel letakarva, rajtluk a fényesre kefélt, ecetszagú, sötétkék öltönyök, a frissen vasalt ingek, a klottgatyák, s a két pár zokni rendben kiterítve, mintha két halott, de így volt ez jól, ennek így kell lennie: megjön a két fiú, a két segéd a gyárból, a hokedlire kerül a lavór, megmosdanak derékig, aztán, a lábak kerülnek a Flóraszap- pan-oldotta gépolajtól vastag, sima vízbe, a fiúk fáradtan üldögélnek, a marna kisbög- rével utánatölti a lavórba a forró vizet, mei> a lavór fenekén átsüt a beton hidege, s aztán jöhet a tiszta ing, az ünneplő, s az ünnepi, boros vacsora. — Mama! iHúsz forint kéne, mama. Az öregasszony lassan, sokáig nézte, mint tehén a tőgy után höködő borját, s úgy is állt fel, mint egy öreg -tehén, hogy a kredenc tetejéről, a kifényesített sárgaréz kávédaráló alól elővegye vagyonát, s megkérdezte: '— Bementek a városba? S hogy Marcsóka bólintott, azt mondta: — Ilyenkor már olcsó, örülnek, ha túladnak rajta. Ekkorra öccse is megértette ha mari szándékát, bárgyek zsábung, mondta az ő külön nyelvükön, k-hej, koe szfhii, felelt rá Marcsóka, végigdübörögtek a körfolyosón, lezúdultak a lépcsőn, ki a telepről, s felugrottak a kihúzó, nyitott peronú Villamosra. Nyüzsgött a nép a Körúton, siettek, furekodtak, ballagtak, egymást ért-ék a kiírások a kapuk alatt: KARÁCSONYFA AZ UDVARBAN, de ők, mihltha niern is karácsonyfáért indultak volna, megrészegül. tek a fénytől a korai alkonyban, az emberektől, s a fénytől az emberek arcán, s nagy hangom, komoly pofával társalogtak,: — Kar kiario kecsücse? — Ben baeisujó miaricsi. S ha rájuk csodálkozott valaki, felröhögtek, és niagyoit szaladtak, mígnem a nevetéstől és a- futástól görcs állt az oldalukba, nekitámaszkodtak egy öreg f ámák, csuklottak, nyögték, ziháltak, mintegy a fiizüikaáláig léhetetlenült nevetés pótlásaként. Egy úr vetett ennek véget, aki hogy meglátta őket, megtorpant, mintha még sose látott volna gyerekeket. Mar- csóké kimeredt szemmel bámulta a fekete bársonyhajtókés, püspökMa télikabátot, a lágyan csillogó, féhér selyemsálat, s a fémesen fénylő cilindert, még klaronüilőként látott ilyet, a háború vége óta soha, az emberek örültek, ha lódemra tellett, s kiki úgy divatozott, hogy micisapkáját a jobb vagy bal fülére húzta, de egyik füle így is, úgy is csak kimaradt belőle. — Siessetek, jön az angyalka — mondta az úr, s fcöny- nyed számycsapáls-utánzatot bűvölt ujjaival. S hogy Miar- csóka erre felsírt, közelebb lebbent, s azt mondta a Mar. csóka síráséitól kétségbeesett kisfiúnak: — Találd ki, mi van a zsebemben? És előhúzott zsebéből egy pekingi selyempincsit. — Zsebkutya — ragyogott fel öccse arca. de Marcsóká- na nézett, és simogatni indult keze elbátortalanodva visszasüllyedt zsebébe. Az úr elégedetten, mint aki. ezt várta, figyelte a kisfiú arcát, aztán a kiskutyát Visszarakta a zsebébe, és letékerve végtelennek tűnő selyemsálját, a kisfiú nyakára csavarta. De -hogy Marcsóka szeme gyanakvóan villant, mellmagásságba emelve kezét, két tenyerét, mint a bűvész, kifordítva, hogy nincs csalás, nincs ámítás, hátralépett, egyre hátrált, nekihátrált egy kisbabátos részegnek, éljen Rákosi, kurjantotta az, összecsókolóztaík, majd egy- máslbíákarolva eltűntek, csak egy ötvenes virított helyükön az aszfalton. Miarcsőkla odaugrott, fel_ kapta, szívéhez szorította, sírt és nevetett, és rohant, húz- ta-vonta maga után öccsét. — Ugye varázsló? Mond, ugye varázsló? — ismételgette a kisfiú átszellemültem s amikor kijöttek a virágboltból a feldísizített karácsonyfával, amelynek csúcsán minden1 lépésre megcsendült vékonyán a csengő, még egyre ezt hajtogatta, most már állítva, és közben a selyemsálat tapogatva, s hogy Maircsó- ka nem Válaszolt, anyja kd- vénlhed't kosztünnkalbátjának alját rángatta, amely Marcsókának télilklaibátlként szolgált, míg csak kezében nem maradt egy dailabja, akkor megszeppenve elhallgatott, zsebébe gyűrte a darabot, ott so- dongatta, nem merte eldobni, félt, hogy Marcsóka felfigyel a mozdulatra, s akkor a szakadást is észreveszi, és megrakja, jóllehet Marcsóka most még ezért se rakta volna meg. EDUARD UGULAVA: A számtanpélda Pável Kurocskin a karosszékben kényelmesen elterpeszkedve a Tv-híradót nézte, amikor odament hozzá a tízéves fia. — Apu, van itt egy szám- tanpélda, nem akar kijönni az eredmény — mondta mélázó hangon, és a plafonra sandított. — Segíts már, légy szíves! — Na, lássuk! — Egy cső, nevezzük A- nak, 4 óra alatt tölt meg egy medencét, egy másik cső, nevezzük B-nek 2 óra alatt. Ha mindkét csövön egyszerre folyik a víz, mennyi idő alatt telik meg a medence? — Ennyi az egész? Na, lássuk csak! Mi naponta tucatszám találkozunk ilyen feladatokkal a vízügyi hivatalnál. Nos, A cső. Milyen az átmérője? Nincs róla adat. Na, mondjuk közönséges, másfél colos cső. De ilyent nem lehet szerezni, még csak nem is ígérnek. Ezek szerint egyedül a B csővel fogjuk megtölteni a medencét. Ez, úgy néz ki, kisebb átmérőjű. Ilyen van is meg nincs is. Van, de rossz. Reped, törik — egyszóval használhatatlan. De le kell fektetni, hiszen szorít a határidő. Kiássuk az árkot, amelybe majd lefektetjük. Illetve, nem ássuk ki, csak kínlódunk, hiszen Vopszikov nem ad árokásó gépet, mert Zsucsen- ko most a saját nyaralója építésén dolgoztatja: Az árokra számítsunk egypár napot. Aztán megjön az árokásó gép, de akkor meg ember nincs. Ilyen fejetlenség láttán azonnal továbbállnak az emberek. Erre is számítsunk fel néhány napot. Aztán találunk embert, kezdik az ásást. Várjuk a csőfektetőket. Mennyi ideig várjunk rájuk? Itt több eset is lehetséges. Ha Vopszikov rendes gépet ad, akkor hamar megvannak. De két nap mindenképpen kell. Na, lent van a cső, szigetelték, betemették; most várhatunk addig, amíg rákapcsolják a vízhálózatra. És akkor kiderül... — Jól elhúzzák — koty- tyantott közbe a fiú. — De azt a medencét, amely a példában szerepel, hamar, órák alatt meg kell tölteni. — A számtanpéldának is a valódi életet kell tükröznie! Gondolom, az új tankönyveket majd eszerint szerkesztik. — A példában már le vannak fektetve a csövek. Töltsük már meg, apu! — Na jó, le vannak fektetve. Ekkor viszont kiderül, hogy csak szivattyúval lehet megtölteni a medencét, hiszen nem vízszintesen fektették a csöveket... Egy hónap is beletelik, amíg szereznek szivattyút és felállítják. Na, a szivattyút is fölállították, engedik a vizet, és akkor megreped a cső. Kiássuk, megjavítjuk — megint mehet a víz. Megint megreped a cső. Még néhányszor kiássuk. megjavítjuk, és akkor kiderül, hogy új cső kell — erre is rászánunk egy hónapot. Az eddig eltelt időt vedd annyiszor, ahányszor kezdhetjük elölről. Mondjuk legjobb esetben is csak háromnégy hónap alatt telik meg a medence. N-na! Érted már, fiam? így kell számolni! Most nézd meg a megoldást, és láthatod, hogy jól számoltunk. Micsoda? Egy és egynegyed óra?! Ez misztikusan hangzik. Vagy számolni nem tudok, vagy a paradicsomi Vízügyi Hivatalnál történt ez a dolog. Oroszból fordította: BRATKA LÁSZLÓ
