Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

1980. december 25. ^NÉPÚJSÁG 11 KAROLYI AMY: Karácsony éjjel Alszik a rendőr a poszton és alszik a hó a karácsony éjjel altató Cs'ak az álom van ébren fababák kopognak a kövön kevélyen Mire a tv-hez érnek megáll a huszár megáll a ló elérte őket az álom az álomból való Nincs többé kemence padkla központi fűtés melegén alszik a macska A gyertyák .is elalszanak levegőben megáll a hógolyó fehér tabletták hullanak az égből mindnyájunknak jusson altató Az emberiség családja A világ talán legismertebb fotókiállításának az emlékét idézzük fel képeinkkel. Földünk 68 országában készített, mint­egy kétmillió felvételből állították össze azt az 503 képből álló gyűjteményt, mely 1955 óta bejárta szinte az egész földet. A kiállítás címe: „The Family of Man”, az Emberiség Családja. Témája: az ember születésétől haláláig; az ember öröme, szomorúsága, munkája és ünnepei a világ minden táján. A ki. állítás mottója lelhetne a bevezetőjéből kiragadott idézet: „Egy újszülött első sírása ugyanúgy hangzik Chicagóiban, és Zam- boamgóbani, Amszterdamban vagy Rangoon-ban: Létezem! Megérkeztem! Tartozom valahova! A család tagjla vagyok!” A kiállítás a világ minden táján ugyanazt, hirdeti: közös vágyunkat, a békét, az emberhez méltó életet. Képeink négy családot mutatnak be a sok száz millióból, az Emberiség csa­ládjából. H. L. CSORBA GYŐZŐ: • • Ünnep felé A napok órák és a percek e híres és jeles időszakában már annyiszor ismétlődnek hogy joggal várhatom legyenek színültig tele sőt csorduljanak is ki hogy ne kényszerüljek szívszorongva lesni a szűkmarkú jelent ne kényszerüljek a nehéz reggeléken kövéredő alkonyokon üres zsebekkel csinálni számadást hogy ebből is ne újra újra növekvő elszegényedésem hullafoltjai tűnjenek ki va, pihegye, ki.pirultan, gyen­gén és gyengéden mosolyog­va, és minden rendben, lesz, minden, minden, egyszer s mindenkorra. Már rá is hú­zott, öccsére, mert összerúgta a rongyszőnyeget, amelyet ő oly fáradságosan mosott ki, de hogy az erre lekuporodva elsírta magát, ő is odakupo­rodott mellé, Bogi is hozzá- törleszkedett, s nézte a meg­élénkült, össze nem illő szí­neket, amelyekből ki lőhetett találni, miből is csomózták, ezt a néhány sort itt épp pa­rasztrózsaszín habselyem bu- gyogóból, s mert érezte, ma­ga is mindjárt bőg, énekelni kezdett: — Mennyből az an­gyal, lejött hozzátok, pászto­rok, pásztorok — s ahogy hallgatta előbb finoman re­megő, majd megnyugodva megerősödő hangját, elöntöt­te a tehetetlen szeretet, és megfőzte az ebédet, paradi- csomszósz|f. pirított grízzel, hiszen rég volt már reggel, s akkor is csak fokihagymás pi­ti tóst ettek. Anyja fél négykor érke­zett, Szatyra telepakolva de se fenyő, se bolti papirosba csomagolt-zs'inegelt meglepe­tések. A két kicsi körbefogta, Marcsóka csak állt, mintha a világon minden mozdulat értelmiét vesztette volna, és várta a jó szót a tisztaságért, várta a jó szót a kismama- ságért, mert két napig egye­dül látta el a gyerekeket — anyja ápolónő volt, s az ügyeleti díjért-e, de gyakran ügyelt, s hagyta magukra őket —, várta, és isméi- nem kapta meg. Az járt a fejé­ben, hogy mi lesz most, s hogy ő ezt tulajdonképpen előre tudta, hogy meglopták, megint csak meglopták, s ez így megy apja halála óta: csalódás csalódásra, s ő még csak elviseli, tizennégy éves, nem gyerek már, de a kicsik? 1— Ugye, szép, kislányom — kérdezte az anyja, s ő fel­nézett. IFenyőgallyból kötött koszo­rú árválkodott az asztalon, fagyöngy rajta, s egyetlen szál rózsaszínű, csávartknin- tás gyertya. Marcsóka a gye­rekekre nézett: elhúzódtak anyjuktól, riadt arcukon ér­tetlenség, magához húzta őket. — Ezt hozta? — mondta. — Ezt tudta hozni? — Szép... — mosolygott elveszetten az anyja. — Hát nem szép? — sírta el magát, s kinyújtotta karját a kicsi­kért, de ők még szorosabban simultak Marcsókához, s Bo­gi azt mondta: — Ugye, ez nem az?! Ugye, lesz karácsonyfa? ■— Látja? No látja — mondta Marcsóka, felkapta göncét, s felöltöztette öccsét. — Süssön-főzzön, nekem ne bőgjön — vetette oda az anyjának, és átment öccsével a szomszédba. Édes vaníliaillat terjengett, a tűzhely majd hogy fel nem robbant. Az öregasszony öl­hetett kézzel ült a sütő mel­lett, a kisszéken, várta, hogy kisüljön a kalács. A két ma­gasra vetett ágy tiszta lepe­dővel letakarva, rajtluk a fé­nyesre kefélt, ecetszagú, sö­tétkék öltönyök, a frissen va­salt ingek, a klottgatyák, s a két pár zokni rendben kite­rítve, mintha két halott, de így volt ez jól, ennek így kell lennie: megjön a két fiú, a két segéd a gyárból, a ho­kedlire kerül a lavór, meg­mosdanak derékig, aztán, a lábak kerülnek a Flóraszap- pan-oldotta gépolajtól vastag, sima vízbe, a fiúk fáradtan üldögélnek, a marna kisbög- rével utánatölti a lavórba a forró vizet, mei> a lavór fe­nekén átsüt a beton hidege, s aztán jöhet a tiszta ing, az ünneplő, s az ünnepi, boros vacsora. — Mama! iHúsz forint ké­ne, mama. Az öregasszony lassan, so­káig nézte, mint tehén a tőgy után höködő borját, s úgy is állt fel, mint egy öreg -tehén, hogy a kredenc tetejé­ről, a kifényesített sárgaréz kávédaráló alól elővegye va­gyonát, s megkérdezte: '— Bementek a városba? S hogy Marcsóka bólintott, azt mondta: — Ilyenkor már olcsó, örülnek, ha túladnak rajta. Ekkorra öccse is megértet­te ha mari szándékát, bár­gyek zsábung, mondta az ő külön nyelvükön, k-hej, koe szfhii, felelt rá Marcsóka, vé­gigdübörögtek a körfolyosón, lezúdultak a lépcsőn, ki a telepről, s felugrottak a ki­húzó, nyitott peronú Villa­mosra. Nyüzsgött a nép a Körúton, siettek, furekodtak, ballag­tak, egymást ért-ék a kiírások a kapuk alatt: KARÁCSONY­FA AZ UDVARBAN, de ők, mihltha niern is karácsonyfáért indultak volna, megrészegül. tek a fénytől a korai alkony­ban, az emberektől, s a fény­től az emberek arcán, s nagy hangom, komoly pofával tár­salogtak,: — Kar kiario kecsücse? — Ben baeisujó miaricsi. S ha rájuk csodálkozott va­laki, felröhögtek, és niagyoit szaladtak, mígnem a nevetés­től és a- futástól görcs állt az oldalukba, nekitámaszkodtak egy öreg f ámák, csuklottak, nyögték, ziháltak, mintegy a fiizüikaáláig léhetetlenült neve­tés pótlásaként. Egy úr vetett ennek véget, aki hogy meglátta őket, meg­torpant, mintha még sose lá­tott volna gyerekeket. Mar- csóké kimeredt szemmel bá­multa a fekete bársonyhajtó­kés, püspökMa télikabátot, a lágyan csillogó, féhér selyem­sálat, s a fémesen fénylő ci­lindert, még klaronüilőként lá­tott ilyet, a háború vége óta soha, az emberek örültek, ha lódemra tellett, s kiki úgy di­vatozott, hogy micisapkáját a jobb vagy bal fülére húzta, de egyik füle így is, úgy is csak kimaradt belőle. — Siessetek, jön az angyal­ka — mondta az úr, s fcöny- nyed számycsapáls-utánzatot bűvölt ujjaival. S hogy Miar- csóka erre felsírt, közelebb lebbent, s azt mondta a Mar. csóka síráséitól kétségbeesett kisfiúnak: — Találd ki, mi van a zse­bemben? És előhúzott zsebéből egy pekingi selyempincsit. — Zsebkutya — ragyogott fel öccse arca. de Marcsóká- na nézett, és simogatni indult keze elbátortalanodva vissza­süllyedt zsebébe. Az úr elé­gedetten, mint aki. ezt várta, figyelte a kisfiú arcát, aztán a kiskutyát Visszarakta a zse­bébe, és letékerve végtelen­nek tűnő selyemsálját, a kis­fiú nyakára csavarta. De -hogy Marcsóka szeme gyanakvóan villant, mellmagásságba emel­ve kezét, két tenyerét, mint a bűvész, kifordítva, hogy nincs csalás, nincs ámítás, hátralé­pett, egyre hátrált, nekihát­rált egy kisbabátos részegnek, éljen Rákosi, kurjantotta az, összecsókolóztaík, majd egy- máslbíákarolva eltűntek, csak egy ötvenes virított helyükön az aszfalton. Miarcsőkla odaugrott, fel_ kapta, szívéhez szorította, sírt és nevetett, és rohant, húz- ta-vonta maga után öccsét. — Ugye varázsló? Mond, ugye varázsló? — ismételget­te a kisfiú átszellemültem s amikor kijöttek a virágbolt­ból a feldísizített karácsonyfá­val, amelynek csúcsán min­den1 lépésre megcsendült vé­konyán a csengő, még egyre ezt hajtogatta, most már ál­lítva, és közben a selyemsá­lat tapogatva, s hogy Maircsó- ka nem Válaszolt, anyja kd- vénlhed't kosztünnkalbátjának alját rángatta, amely Marcsó­kának télilklaibátlként szolgált, míg csak kezében nem ma­radt egy dailabja, akkor meg­szeppenve elhallgatott, zsebé­be gyűrte a darabot, ott so- dongatta, nem merte eldobni, félt, hogy Marcsóka felfigyel a mozdulatra, s akkor a sza­kadást is észreveszi, és meg­rakja, jóllehet Marcsóka most még ezért se rakta volna meg. EDUARD UGULAVA: A számtanpélda Pável Kurocskin a karos­székben kényelmesen elter­peszkedve a Tv-híradót néz­te, amikor odament hozzá a tízéves fia. — Apu, van itt egy szám- tanpélda, nem akar kijönni az eredmény — mondta mé­lázó hangon, és a plafonra sandított. — Segíts már, légy szíves! — Na, lássuk! — Egy cső, nevezzük A- nak, 4 óra alatt tölt meg egy medencét, egy másik cső, nevezzük B-nek 2 óra alatt. Ha mindkét csövön egyszerre folyik a víz, mennyi idő alatt telik meg a medence? — Ennyi az egész? Na, lássuk csak! Mi naponta tu­catszám találkozunk ilyen feladatokkal a vízügyi hiva­talnál. Nos, A cső. Milyen az átmérője? Nincs róla adat. Na, mondjuk közönséges, másfél colos cső. De ilyent nem lehet szerezni, még csak nem is ígérnek. Ezek szerint egyedül a B csővel fogjuk megtölteni a medencét. Ez, úgy néz ki, kisebb átmérőjű. Ilyen van is meg nincs is. Van, de rossz. Reped, törik — egyszóval használhatat­lan. De le kell fektetni, hi­szen szorít a határidő. Ki­ássuk az árkot, amelybe majd lefektetjük. Illetve, nem ássuk ki, csak kínlódunk, hiszen Vopszikov nem ad árokásó gépet, mert Zsucsen- ko most a saját nyaralója építésén dolgoztatja: Az árok­ra számítsunk egypár napot. Aztán megjön az árokásó gép, de akkor meg ember nincs. Ilyen fejetlenség lát­tán azonnal továbbállnak az emberek. Erre is számítsunk fel néhány napot. Aztán ta­lálunk embert, kezdik az ásást. Várjuk a csőfektetőket. Mennyi ideig várjunk rájuk? Itt több eset is lehetséges. Ha Vopszikov rendes gépet ad, akkor hamar megvannak. De két nap mindenképpen kell. Na, lent van a cső, szigetel­ték, betemették; most várha­tunk addig, amíg rákapcsol­ják a vízhálózatra. És akkor kiderül... — Jól elhúzzák — koty- tyantott közbe a fiú. — De azt a medencét, amely a pél­dában szerepel, hamar, órák alatt meg kell tölteni. — A számtanpéldának is a valódi életet kell tükröznie! Gondolom, az új tankönyve­ket majd eszerint szerkesztik. — A példában már le van­nak fektetve a csövek. Tölt­sük már meg, apu! — Na jó, le vannak fektet­ve. Ekkor viszont kiderül, hogy csak szivattyúval lehet megtölteni a medencét, hi­szen nem vízszintesen fektet­ték a csöveket... Egy hónap is beletelik, amíg szereznek szivattyút és felállítják. Na, a szivattyút is fölállították, engedik a vizet, és akkor megreped a cső. Kiássuk, megjavítjuk — megint me­het a víz. Megint megreped a cső. Még néhányszor kiás­suk. megjavítjuk, és akkor ki­derül, hogy új cső kell — er­re is rászánunk egy hónapot. Az eddig eltelt időt vedd annyiszor, ahányszor kezd­hetjük elölről. Mondjuk leg­jobb esetben is csak három­négy hónap alatt telik meg a medence. N-na! Érted már, fiam? így kell számolni! Most nézd meg a megoldást, és láthatod, hogy jól számol­tunk. Micsoda? Egy és egy­negyed óra?! Ez misztikusan hangzik. Vagy számolni nem tudok, vagy a paradicsomi Vízügyi Hivatalnál történt ez a dolog. Oroszból fordította: BRATKA LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents