Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

1980. december 25.

e Képújság

Hárman üljük körül az asztalt a Máglya közben lévő műteremlakásban, s természetesen művészetről beszélgetünk. Vecsési Sándor valamikor villanyszerelőként kezdte, s amint mondja, ezt is hasznára tudta fordítani, de Bazsonyi Aranyt nem tudom másként elképzelni, csak így, ebben a tágas műteremben, festmények és rajzok között, a tervek és munka szelíd alázatában. Pedig élete egy nehéz szakában tanítósko- dott Pusztahencsén, s mosolyogva mondja, hogy a gyerekekkel meg tudta szerettetni a rajzot, akik a gyerekkéz ügyetlenségei mögött is megérezték a művészet hasonlíthatatlan szépségét.

Az elmúlt évek, évtizedek során sok minden elkészült, a siker sem volt hűtlen hozzájuk, s ama kevesek közé tartoznak mindketten, akik a megérthetöség határán belül tudtak korszerűek lenni. Beszélgessünk hát a korszerűségről. Azt hiszem, ez az a kérdés, amit ma senki nem tud kikerülni, s ugyanakkor a legtöbb félreértés, sőt kudarc forrása is.

Bazsonyi Arany: A korszerűség kérdése mindig felvetődött, a régebbi korokban épp úgy. mint ma. A különbség legföljebb az, hogy most miás hangsúlyt kapott, innen a sok félreértés is. Nyugati példával tudom legjobban. megvilágítía. ni, hogy miire gondolok. A velencei bienniálé egy felbomló világ tükre volt, olyan világé, amelyik elveszítette egyensúlyát. Ez (tulajdonképpen általában jellemző a mai nyugati művészetre. Nálunk is Vannak ennek jelei. Én ezt az egyensúlytalanságot szeretném megszüntetni, hogy a világ és lanmlak képe egyformán az élet értelmét sugallja.

Csányi László: Közbe kell vetnem: az egyensúlykeresés önmagában nem esztétikai kategória.

■ 1B. A.: De ezen belül kell megtalálni az esztétikumot. Nem új formákról van szó, ennél tovább kell jutni. Szerintem korszerű az, ami a jövőt szolgálja.

Cs. L.: Akkor felmerül a folyvást visszatérő kérdés: a művészetnek feltétlenül ábrázolnia kell?

B. A.: Nem ábrázolni, hanem kifejlezni. De ne csak j elekkel. fejezze ki önmagát, mert ez önmagában kevés.

Vecsési Sándor: Aranykor, szerűségét abban látom, hogy nála a jel nem önmagában hordozza a jelentésit, merít iákkor öncélúvá válik. Rögtön mondok is rá példát, de előbb még valamit tisztázzunk. Ami_ kor Rabinovszky Máriusz, aki kitűnő művészéttörténész volt, Bötiticellá Vénuszáról beszélt, azt mondta., szép, szép, de azért maradt benne valami a gótikából.. S amikor ott álltunk a kép előtt, magamban azt mondtam, lehet, hogy van benne valami a gótikából, de itt minden igazi, s a szél hívását szilnte érezni lehet. Te. hát a korszerűség számomra azt jeleníti, hogy a megelőző korok eredménye is fellelhető benne. Nem utánoz, hanem félihásiználja mindazt, amit fel tud használni. Ma az ember inkább azt tapasztalja, hogy egyesek a múlt minden értékét ki aklarják hajítani az ablakom. Éppen most meséltek el egy .úgynevezett művészeti eseményt, ami a fiatalok valamelyik stúdiójában történt. A művész bevitt három lepedőkbe göngyölt nőt, a földre tette, majd lassan kibontotta őket. Ezután három galambnak levágta a lábát, s ezék a nőik fölött vergődtek, hisz nem tudtak leszállni, s vérük rájuk csöpögött. Itt a művészet önmaga teljes tagadásába fordul.

Cs. L.: Ebben természetesen egyetértünk, sőt erősebb kifejezést is használhatnánk. De a kérdés toI

vábbra is megválaszolatlan: milyen legyen napjaink művészete?

V. S.: A művészét tulajdonképpen egyedi, következésképp csak akikor fejezheti ki lényeget, ha a művész hisz is abban, amit csinál. Mit tehet az egyén? Nézd csak, én tizenkilenc évesen nem is hallottam arról, hogy volt egy MMnelángelo. Nyergesújfalun éltem, ahol Kernstok Károly. Csak azt láttam, hogy milyen nagy úr, de még csak meg se fordult a fejemben, hogy bekopogjak hozzá és megnézzem a képeit. Min. denk-i a maga útján jut el saját világához, s közben meg kell találnia azt a formát, ami egyedül az övé. ,I'tt volt például Tóth Menyhért. Ö a magyar művészetben nagyon keskeny ösvényt járt, s milyen szép dolgokéit hozott létre! S ezzel tulajdoniképpen visszajutunk ahhoz, amit Arany mondott, hogy a korszerűség mindig kvalitás kérdése.

Cs. L.: De itt fölbukkan egy új fogalom, amit programnak nevezhetünk. Ha a művész előtt egy megvalósítandó program lebeg, amikor mindenképp egy gondolati rendszer kifejezője lesz műve.

B. A.: Egyáltalában nem gondolok programra, ugyanis a legegyszerűbb jelenség is kifejezhet egy fésitői magatartást. Há valaki rendszert dolgoz ki magánlak, inkább matematikusihoz hasonlít. Én úgy gondolom, hogy a látvány önmagában van, s nem igazodik egy programhoz.

V. S.: De azért vegyük hozzá azt is. hogy tulajdoniképpen kétféle festő-típus van. Az egyiket inkább elméleti megfontolások vezetik, ezek számla századunkban elszaporodott. A másik meglátja a világ rejtett szépségét is, a'zt, amit más nem vesz észre.

I

Cs. L.: Azt hiszem, azt is hozzá kell vennünk, hogy közben a technika is megváltozott.

B. A.: A kettő összefügg. A mii kor az impresszionist ák kimentek a természetbe, nyilván másként és máshogyan kellett festeniük, mint a többieknek. Es ez meghatározta a technikájúikat is.

Cs. L.: Ez a korszerűséggel kapcsolatban egy másik kérdést vet fel. Sándor, nem engedhetnéd meg magadnak, hogy úgy fess, mint egy reneszánsz festő?

V. S.: Közelebbi példát mondok. Ferenczy Károly fes. tészete .például alapjiaiban más, minit az enyém. Simább, elegánsabb, az enyém sokkal görcsösebb. De szándékosan csinálom úgy, ahogy csinálom, mert tudom, hogy aki a művészeten belül van, nem festhet korszerűtlenül.

Cs. L.: Manapság van egy visszatérő balhiedelem. Azt mondják, a régiek sokkal többet tudtak, mint a maiak. Vallom, hogy ez általánosítva nem igaz. Ismerve a munkásságotok, szentül hiszem, hogy tudnátok mondjuk egy olyan aktot festeni, mint Ferenczy.

B. A.: Aki valóban a művészeten belül van, annak mindent kell tudnia, mondjuk azt is, hogy olyan aktot fessen, mint Ferenczy. De ma mindenben másnak kell lenni. Van egy képem, szekszárdi kiállításunkon is szerepelt. Egy kaput ábrázol, aminek az emlékét gyerekkoromból hoztam magammal. Nekem ezt a kaput kellett megfestenem, nem pedig azt az aktot.

S ebben már az én — ha úgy tetszik — programom is benne van. A kép ne idill legyen, hanem ábrázolja mindazt, amit ábrázolnia és kifejeznie kell.

Cs. L.: Folytathatjuk ennek a képnek a felidézését, ugyanis van egy gondolati része is. A kapu nem önmagában van, emberi jelentést hordoz, át lehet lépni a küszöbét, aki előtt megnyílik, bejut valahová ... De menjünk tovább. Mit kell tudnia ma egy festőnek?

V. S.: Mindent tudnia kell, többet, mint a régieknek. És ez természetes is. Azt mondtad, mi is meg tudnánk festeni Ferenczy aktképét. Valószínűleg, s ebből következik, hogy azt a módszert is ismernünk kell, feltételezve természetesen, hogy az ember birtokában van az alapvetően szükséges tudásnak. De mint Arany mondta, más a feladatunk.

I

Cs.L.: Úgy érzed, a régieknek előnyük volt veletek szemben?

V. S.: Nagy előnyük volt, hogy akkor kialakult egy akadémikus módszer, amit követni lehetett. Tehát voltak bizonyos sémák, amikel el lehetett sajátítani. De Cézanne után megváltozott a helyzet. Csalhatatlan módszer ma nincs, nem is lehet, mert mindenkinek magának kell kialakítania festői világát. De a mi esetünkben egy dolog azért fontos. Mi Arannyal még akkor tanultunk, amikor egy bizonyos akadémikus módszer volt a divat. Ennek pedig a mi esetünkben az volt a nagy előnye, hogy meg kellett tanulnunk a módszert s annak minden fortélyát. Ez a képzés tökéletes technikát biztosított. No már most az a kérdés, hogy beéri-e ezzel az ember? Aki itt megrekedt, az művészetében rekedt meg. De a módszeren túl is lehetett jutni. Mi is azt kerestük, ho- gyon találjuk meg saját világunkat, milyen forma felel meg legjobban mondanivalónknak? Itt nagy könnyebbséget jelentett, hogy mindketten mélyről jöttünk. Arany egy kis Tolna megyei faluból hozta az emlékeit, én Nyergesújfaluból, villanyszerelőként. A gyerekkori emlékek pedig alapvetően meghatározzák az ember magatartását a későbbiekben is.

Cs. L.: De ugyanakkor képeitek azt mutatják, hogy mindketten tulajdonképpen szublimáljátok a

valóságot. Ha szabad így mondanom, művészetetekben van egy nemes értelemben vett spirituális elem is.

V. S.: Bizonyára így van, ugyanis a realizmusnak nem kell föltétlenül földhözra- gadtságot is jelentenie. Ha törekvésünket akarom jellemezni, azt mondom, Arany a paraszti élet álmait festi meg, én a szegény emberek életének értékeit szeretném átmenteni.

I

Cs. L.: Egy műteremben, egymás mellett dolgoztok... V. S.: Igen, de Arany paravánt állított kettőnk közé, hogy ne zavarjam a munkájában. Nem szereti, ha festés közben nézi valaki.

I

Cs. L.: Van valami közös a művészetetekben? Ez a közelség kölcsönös hatást is jelent?

B. A.: Más módszerrel dolgozunk, Én például folyton alakítom a képet. Amit elképzelek, vagy fölvázolok magamban, az a munka során állandóan alakul, s ha a gondolat, ami elindította a képet, nem is változik, a megoldás egészen más lesz, mint ahogy kezdetben elképzeltem. Sándor képzeletében a kész kép jelenik meg, s a munka során csak tökéletesedik, finomodik, de lényegében ugyanaz marad. Ez módszer kérdése, de erre igazán nincs szabály.

V. S.: Hozzá kell tennem, külön szerencsénk, hogy nem kellett kiszolgálnunk soha a megrendelők igényeit. Ez pedig azt jelenti, hogy mindig őszinték lehettünk. Amit tettünk és teszünk, teljes tisztességgel tesszük. I

Cs. L.: Sikeres művészek vagytok...

B. A.: Ezt nem tudom, sza- bad-e így mondani...

V. S.: Szabad, Arany kedves. Hisz épp arról van szó, hogy kezdettől fogva következetesen dolgoztunk, s ez valahol találkozik az emberek szándékával. Nagy élményem volt az az öregember, aki bejött hozzám a gyönki iskolába, amikor ott festettem. Nézi, nézi a falat, újra megnézi, aztán megkérdezi, ki csinálja ezt a képet. Mondom, én, ezzel a kezemmel. Újra a képhez ment, lassan végigsétált a fal mentén, majd visszajött hozzám, s azt mondta, szép. Mester úr, ez igazán szép. S ezzel el is ballagott.

I

Cs. L.: De mindenkinek nem lehet kedvére tenni. V. S.: Nem lehet, főleg akkor, amikor az esztétikai kultúra bizony elég alacsony még nálunk. De én hiszek abban, hogy ma is lehet remekműveket alkotni, mondjuk olyant, mint Szinyei Majálisa. De ehhez az kell, hogy az ember őszinte hittel, következetes kitartással végezze a munkáját. Másként nem lehet. S így talán mi is hozzájárulunk ahhoz, amit Arany úgy fejezett ki, hogy meg kell találni az elveszett egyensúlyt. S ez már a korszerűség kérdése is, ami mindig kvalitást jelent. Ez pedig a jövőt szolgálja.

I

Cs. L.: Beszélgetésünk nem is fejeződhetnék be szebb gondolattal. Köszönöm.

CSÁNYI LÁSZLÓ Fotó: SZEPESI

Elindultam egy nagy útra

1950. október első napjai voltak, amikor az alább leírt ese. mény történt. Szeptember végén végeztük el Mosonmagyaró. várott az állami gazdaságok vezetőképző iskoláját. Ma már 30 év távlatából a pontos létszámra nem emlékszem, lehettünk kb. kétszázan-, férfiak és nők, különböző életkornak, 24—50 éves korig.

Az iskola befejezésekor azt az utasítást kaptam, hogy a megjelölt napon (október első napjai) jelentkezzek az állami gazdaságok megyei központjánál Szekszárdon és valamelyik Tolna megyei állami gazdaságban kapok gazdaságvezetői (ma igazgató) beosztást. Ennek előtte soha nem jártam Tolna, megyében, a Komárom megyei Kömlöd községben- születtem, és ott éltem. Miüel ebben az időben még nőtlen voltam, a káder- bizottság határozata alapján nem kerültem szülőfalum megyéjébe. Így érkeztem azon az esős, borongos októberi napon Szekszárdira. Ügy 6 óra körül az állami gazdaságok megyei központijában a személyes beszélgetés -után először a szekszárd. palánki -gazdaságba -kaptam .gazdaságvezetői beosztást, havi 980 forintos fizetéssel. Később, nem tudom milyen ók miatt, ismételt beszélgetés (káderozás) után- meggyőztek arról, hogy az Alsópéli Állami .Gazdaságba menijék gazdaságivezetőnek, az nagyobb gazdaság és a fizetésem is jóval több lesz, havi 1070 forint. Nem vitatkoztam, úgy éreztem, hogy a nagyobb gazdaság, nagyobb feladat, bizalmat előlegeztek és hát persze a több fizetés sem volt utolsó szempont, így kaptam azt az utasítást, hogy megbízólevéllel a zsebemben a 14.30-kor induló vonttal ut-azzak Nagydorog vasútállomásra és ott fog az -Alsópéli Állami Gazdaság „hintája” várni, amely a gazdaságba szállít, telefonon intézkednek ez -ügyben.

Egy órai vontatás után., szemerkélő esőben, „rövid, oldal- zsebes, prémgalléros” nagykabátomban érkeztem a nagydorogi vasútállomásra. A vonatról leszállva keresgélni kezdtem a hintát, de az állomás környékén sehol nem találtam. Tanácsolták, hogy a közeli Kun Pali bácsi féle kocsma udvarában. nézzem meg, hogy nincs-e ott a hintó. A kocsma udvarán és környékén sehol sem láttam az alsópéli himtót^Egy másik lovas fogat „vesztegelt” az állomás környékén, egy asz- szony üldögélt -rajta, a szemerkélő őszi esőben szórta áldását a kocsisra, aki ilyen soká jön-. Megszólítottam és megkérdeztem tőle, hova mennek. Barátságosan közölte, hogy a Rácegresi Állami Gazdaság sárszentlőrinc—úzdi központjába. Érdeklődésemre elmondta, hogy az alsópéli gazdaság még azon túl van a „hegyek között”. Végre előjött a fogatos, bemutatkoztam neki és megkértem vigyen- el Üzdig, abban reménykedtem, hogy útközben találkozom az ért-em jövő fogattal, ha nem, akkor Űzdról telefonálok, hogy küldjenek értem járművet. Üzd-ra érve, az irodában a gazdaságvezetőt (Pa. ton-ai Mihályt) kerestem, de már este vol-t és hazament a lakására. A ifőag-ronómus (Szörényi Emil) telefonált az alsópéli gazdaságba, hogy .itt -van az „új főnökötök”, küldjétek érte a hintót. Arra .gondoltam, hogy -míg a binitó megérkezik érdeklődöm a főagronómustól, mint „szomszédtól”, hogy milyenek erre a termőföldek, mit termelnek, mennyi az állatállományuk és persze, az elején kellett volna kezdenem, milyen emberekkel végzi-k a munkát. Az eléggé hosszú beszélgetésünk után sem jött a fogat. A főagronómus újra telefonált, ekkor a gazdaságvezetö-helyettes .(.Noé Imre) közölte, hogy a foga- tosok nem hajlandók befogni, mert esik az eső és nincs eső. köpenyük (nekem sem volt). Az éjszakát töltsem Üz-don és reggel küldenek értem. Mit tehettem, az ismeretlen, sáros, földúton nem indulhattam el -gyalog az éjszakába.

A ifőagronómus látta, hogy nekem már itt keli éjszakázni, intézkedett szállásügyben. és a történtek elintézésére adott egy-két .jótanácsot. Ezen a Tolna megyei estén végül is a bér- felelős, Pánczél Mihály társaságában tértem nyugovóra. A szálláson- még sokáig elbeszélgettünk, persze, a körülmények miatt keveset aludtam. Másnap reggel kb. 8 óra körül megjött -a fogat. Szállásadómtól elköszönve, szorongó érzéssel indultam el életem első olyan munkahelyére, ahol -mint vezető fogok dolgozni, 28 éves legényemberként.

Útközben a fogatossai keveset tuidtam beszélgetni, úgy vettem észre, az volt a nézete, hogy „egy ilyen fiatal kommunista úgysem tudja a gazdaságot vezetni”. .Ahogy haladtunk, a dim- bes-dombos táj, az erodált hegyoldalak kellemetlen -hatással voltak rám. izgalmam egyre fokozódott, és azon törtem a fejem, hogy -jobb volna visszafordulni, de egy „káder” ilyen lépésre nem szánhatta el magát. Sok kérdőjellel érkeztem az iroda elé, bementem, a gazdaságvezetö-helyettes fogadott, megmutatta, -hogy a vele szemben lévő íróasztal az én asztalom, ketten vagyunk ebben az irodában, igaz, az ő íróasztalának a fele a párttitkáré, és ő is naponta bejön ide. Az irodai eligazítás és ismerkedés után. megkérdeztem, hogy hol fogok lakni, szeretném a kis „motyómat” lerakni és a jó anyám által csomagolt „hazaiból” is enni szerettem volna, -mert előző este sem vacsoráztam és ma sem reggeliztem, pedig már délfelé jár az idő. A helyettesem közölte, hogy szállásom nincs, menjek oda- aludni, ahol ő -alszik, a bérelszámolói irodába. Elmentünk, megnéztük a. helyet. Ebben az irodában volt nappal a bérelszámolás, éjszaka itt aludt a gazdaságvezetö-helyettes, a bérfelél ős és felesége, a raktáros, de ezenkívül még elfér egy vas. ágy az én számomra is. Kérdeztem, hogy más lehetőség nincs, a válasz az volt, hogy egyelőre nincs. Ezek után bevittünk egy vaságyat, szalmazsákkal és a hintóró,1 bevit-tünk két darab pokrócot, azzal takaróztam. Mi lefeküdni csak úgy éjféltájban mentünk be, mert addig beszélgettünk, minden este a feladatainkat tárgyaltuk meg. Reggel korám -még 5 óra sem volt, arra ébredtem, hogy a bérfelelős felesége és a raktáros az egyik ágyból a másikba pingpongütővel „adogatják” a labdát egymásnaik. A környezetet az irodában keresztb-ebúzott madzagon száradó női és férfi ailsóneműk tették még hangulatosabbá. A másik reggel igen korán., kb. 4 órakor arra ébredtem, hogy valaki a pokrócokat leszedi rólam (villany még nem volt) a sötétben.. Kérdezem, hogy ki az, és hova viszi a pokrócokat. A megszólaló hang után a fogatost ismertem fel. aki közölte, hogy neki az állomásra kell menni és kellenek a pokrócok. Ezek a körülmények még jobban abba az irányba „toltak”, .hogy én itt egy kiló sót sem fogok ,.megenni”.

Azóta 30 év telt el, a sót még most is itt „eszem” a gazdaságnál, illetve annak jogutódjánál, az Alsóten-gelici Állami Gazdaságnál. Azóta sok mindent megoldottunk, igaz, még sok minden vár megoldásra és bizonyára sok mindent meg fogunk még oldani, illetve az azóta már felnőtt -új nemzedék, mérnökök, technikusok, szakmunkások, és mi lassan- átadjuk helyünket.

Az a munka, amit az elmúlt 30 év alatt végeztem, illetve végeztünk, nem vol-t könnyű, de sok örömünk is volt benne. Abban a munkában, amit a szocialista mezőgazdaságért tettünk...

SOMOGYI JÓZSEF Szekszárd

i(A TOT—MÉM Emlékező falu pályázatán IV. díjat nyeri írás.)

Bársonyi Aránnyá/ ós Ifecsési Sándorra/