Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-14 / 293. szám

© ^ÉPÜJSÁG

1980. december 14.

Múltunkból

— A föld bennem akácokkal szegett mezsgyét idéz, kukoricát, búzát, pipacsot és szarkalábot. Valószínű onnan ered, hogy ezen az úton mentünk mindig a földre, önnek milyen emlékei vannak a németkéri határról?

— Ne haragudjon, de ez a romantikus, nosztalgikus földszemlélet a gazdálkodás mai keretébe már valahogy nem illik. Sokkal reálisabban kell nézni magát a földet, amely termőhelyi potenciál, s amelyet a ma emberének úgy kell gondoznia, hogy az utánunk következők is élvezzék a hasznát. Mind több élelmiszerre van szükség, s ennek a feltételeit meg kell teremteni. Ez nagyon reális, mindennapi gondot jelent, már csak azért is, mert 1930-tól máig körülbelül 600 ezer hektárral csökkent az országban a termőföld területe.

— Soknak tűnik. Különösen ha arra gondolunk, hogy gyakran olyan földre is került ipari üzem, ami termőföldként értékesebb. Mert hisz míg élünk, míg vagyunk — a földből élünk..

— Az emberiség életkörülményei az urbanizáció következtében megváltoztak, városok épültek, iparosítottunk. Törvény írja elő, hogy lehetőleg gyengébb földre telepítsék az ipari üzeméket. Már csak azért is, mért a következő ötéves tervben további 80—100 ezer hektárral csökken a mezőgazdasági földterület. Persze, tudomásul kell venni azt is, hogy az ipartelepítésnek logikai, gazdasági igényei vannak. Nem lenne bölcs dolog csupán a föld miatt visszafogni az ésszerű ipari beruházásokat. Az ellentmondás úgy hidalható át, hogy lehetőleg gyengébb földekre tereljék a kalkulált földcsökkenést, a megmaradt földterületéken pedig nagyobb termésátlagokat érjenek el.

— Kisebb földterületen kell tehát több termést előállítani. A szakiroda- lomban óriási hozamokról lehet olvasni.

— Magyarország a növény- termesztés hozamait illetően az elsők közé tartozik. Ebben a nyomorult évben is, mint az idei, igen magas volt a búza termésátlaga, s megítélésem szerint ismét az elsők között leszünk. Hazánk a mezőgazdaság szervezettségében olyan következetes gazdaság- politikát hajtott végre, ami a világban elfoglalt rangunkat növelte. Ebben része van a kutatásnak is, hisz gondoljunk csak a fajtaváltásra, a kemikáliák felhasználására, az agrotechnika fejlesztésére.

— Elég furcsa, hogy itt, Buda kellős közepén beszélgetünk földművelésről. De itt van a föld átalakításának szellemi központja. Növényvédelmi és Agrokémiai Központ meliorációs osztályának? Egyáltalán mi a melioráció?

— A fogalom definiálása körül még ma is zajlik a vita. Szerintünk a melioráció a termőterület olyan irányú megváltoztatását eredményezi, ami a termőhelyi potenciál növeléséhez vezet. Van erre a fogalomra egy nagyon jó régi szó: a telkesítés. Tehát az a parcella, az a tábla, amivel szemben állok, ha átalakítom, a jelenleginél lényegesen többet tud produkálni.

— S mit hozhat ez a konyhára?

— Általában minden beruházást a jövedelmezőség oldaláról nézünk, ezt a mai gazdasági helyzet így diktálja. A terület termővé alakítása nem hoz azonnali hasznot. Éppen ezért elég nagy gond az üzemi érdekeket a népgazdasági érdekekkel összhangba hozni. Egyértelműen népgazdasági érdek, hogy az országnak nagyobb legyen a hasznos termőterülete, mert hiszen egyre nagyobb produktumokat kell előállítani, amihez például te- raszírozni kell a domboldalakat, vízlevezetőket építeni vagy dréncsövezni. A ma élő ember számára magasabb életnívót kell megteremteni, s hogy ezt elérjük, okszerűen kell átalakítanunk a természetet. A ma haszontalan domboldalakon is nagy terméseredményeket lehet produkálni.

— Mennyi ma Magyarországon a haszontalan domboldal?

— Kétmillió-háromszázezer hektár lejtős területünk van, ez a mezőgazdasági terület 50 százaléka. A lejtőkön számolnunk kell az erózióval: évenként, hektáronként 30 tonna termőtalaj változtatja meg a helyét, ami ugyan nem tűnik el, de átrendeződik, s nem biztos, hogy jól. A melioráció a dombvidékeken kezdődött, az elsők között is Tolna megyében. A 60-as évek elején a Koppány völgyében kezdődött szervezett komplex melioráció. Tamási határában folytak legintenzívebben a munkák, rendezték a Kop- pány-csatoma felső részét, a környező réteket, átalakították a lejtőket, lecsapolták a vizet. Megváltozott a . táj, igazodva a lehetőségekhez és természetesen az ott élő emberek foglalkoztatásához. Jobb lett a talaj nedvszívó képessége, megváltozott a talaj biológiai élete, és megnőttek a terméseredmények.

I — Éppen a melioráció révén a szekszárdi borvidék is jelentősen átalakult.

— Nagyon.szerettük ezt a munkát, s ma is, ha valaki egy szépen elrendezett dombvidékre kíváncsi, Szekszárd- ra küldjük. Fejlesztési tervet készítettünk, amely a történelmi dombvidék berendez- kedési módját tartalmazta, valamint olyan kapcsolódó munkákat, amely védi a várost az iszapelöntéstől. Szép, impozáns munka volt, és sok támogatást kaptunk nemcsak az országos szervektől, hanem a helyi tanácstól és a termelőszövetkezetektől is. Éles szemmel, jól ismerték fel és értették a munka jelentőségét, a végrehajtásához pedig minden szellemi és anyagi erőt koncentráltak. A beruházás annakidején 30—50 millió forintba került — még kimondani is sok. A modem

nagyüzemi gazdálkodás feltételének megfelelő teraszokat alakítottunk ki. Ma a borvidék szőlőtermelése az országban az elsők között van. Mindez azt példázza, hogy a dombvidék meliorációjával igen nagy eredményeket lehet elérni. Ezekben az években inkább a sík vidékek kerültek előtérbe, hisz Magyarországon 600 ezer hektár az a terület, amelyen tíz évből két, két és fél éven át 60—100 százalék körüli a belvízkár. A felszíni vízrendezéssel szemben a talajcsövezés került előtérbe. Erre példát Dunaföldváron láthatunk.

— A gazdaságtörténet a földművelés számtalan módját ismeri. A ma Magyarországon alkalmazott földművelési mód hol áll a világon ismert változatok között? Újabban sokhelyütt már nem is szántanak, sőt a kapálás is elmarad.

— Minen termelési körzet és talajtípus más-más ' technológiát igényel, sőt, minden növénynek vannak speciális agrotechnikai igényei. Ami a változást illeti, a nagyobb kapacitású erőgépekhez kellett igazítani a táblák nagyságát. Ezelőtt tíz évvel 40—50 hektáros táblát mondtunk ideálisnak, ma 100—150—200 hektárról beszélünk. Eltűntek az erdősávok, ami elég nagy baj, mert olyan helyen is degradálódnak a földek, ahol korábban nem is ismerték az erózió fogalmát. Aztán ... Valamikor öt mázsa műtrágyában gondolkodtunk, ma az ötven mázsán sem csodálkozunk. S még egy jelentős változás: éppen a nagy erőgépek miatt nem a talaj optimális állapotában művelik a földet.

— Féltem is a földet, úgy érzem, mintha agyon lenne ..szekírozva”. És ennyi műtrágyától vajon nem romlik meg a talaj természetes biológiai egyensúlya?

— Jogos a kérdés. Durván 2 millió hektár az a földterület, ahol éopen a kemikáliák miatt romlik a föld. Megjavítottuk a savanyú barna erdő- talajokat, de a műtrágyázás miatt újra visszasavanyodtak. A savanyodás csaknem minden talajra jellemző, például a jó minőségű bonyhádi, Sió menti, Kanos menti területekre is. És még valami. Valamikor régen tudtuk, hogy ha a talaj nedvességtartalma eléri azt az állapotot, mikor szántani lehet, hát szántottunk. Erre volt berendezkedve a kisgazdaság és a nagyüzem is. Ezt ma nem lehet megcsinálni: 15 ezer hektáros üzemben képtelenség két hét alatt felszántani a területet. Negyven-ötven centi mélyen szántunk olyan száraz talajon, ahol szikrát vet az eke. Aztán a gyereknyi rögökre addig megyünk különféle művelőeszközökkel, míg a talaj asztalsima nem lesz. Ez a földnek nem jó. De jó az embernek. Ahol korábban jó szagú és jó fogású földek voltak, ott ma sokszor sima,

letaposott, agyonáztatott földet találunk.

— A mindennapi táplálék az ember érdekében tehát gyilkoljuk a földet.

— Nem tehetünk mást, gyilkoljuk. De a pusztulását meg lehet előzni azzal, hogy állandóan gondozzuk, javítjuk. Felfedeztük ismét, hogy a talajnak szerves anyagra van szüksége, s most trágyázzuk, bekapcsoljuk a biológiai körforgalomba. Lényeges dolog az is, hogy Magyarországon létrejöttek és igen jól működnek az iparszerű termelési rendszerek. Gyorsan, nagy eredményeket produkáltak és produkálnak, ehhez megvan minden korszerű agrotechnikai felszerelésük és a legjobb fajtákat termesztik. De nem számoltak a talajjal, mint a termelés alapvető eszközével. Most már látják, hogy az eredményeket meliorációs beavatkozások nélkül tovább növelni nem tudják. Különböző növényekre kidolgoztuk az iparszerű rendszerek talajvédelmi berendezkedését. S ez most a helyére kerül.

— ön Marokkóban és Algírban is dolgozott néhány évig.

— Marokkóban csupán néhány hónapig voltam. Algírban négy és fél évig. Érdekes munkát végeztünk, hisz a fellahok faekével, lengőekével szántották a földet 10—12 centi mélyen, elvetettek valamennyi magot, nem irtották a gyomot, s hektáronként 5—• 6 mázsa gabonát arattak. A tradicionális földművelési szokás a váltógazdálkodás volt, az egyik évben lóbabot termesztettek, a másikban gabonát, a következő évben pedig ugaron hagyták a földet.

— Mi volt a magyar szakemberek dolga Afrikában?

— Mi az Atlasz hegységben, Médea megyében voltunk. A vízügyi igazgatóságnak megfelelő szervezet részeként dolgoztunk, én mint külső szakértő. Feladatunk a földterület racionális megművelésének kidolgozása volt. Felmértük a földet, föltártuk az öntözésre alkalmas területeket, meghatároztuk a hasznosítási irányokat, öntözött területeket rendeztünk be. Azóta egy kétezer hektáros öntözőgazdaságot építettek meg.

— S tavaly, mikor hazajött. milyennek látta a gazdálkodás, a földművelés módját?

— Párizs felől jöttünk repülőgéppel, s mikor Magyar- ország fölé értünk, rendezett táblákat, gondos, kultúrált művelésben részesült talajt láttunk. Öröm volt nézni. Nagyon sokfelé jártam már, a gazdálkodás, a földművelés számtalan módját volt alkalmam megismerni, s úgy ítélem meg, hogy igenis, büszkék lehetünk mindarra, amit a magyar mezőgazdaság különösen az elmúlt tíz évben produkált.

D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ

A kutatókat gyakran csak a szerencse segíti, hogy valamit megtaláljanak. Ezúttal mi is így jártunk. Évtizedes kutatás eredménytelen marad. Azt szerettük volna megtudni, hogy a Magyar Tanácsköztársaság idején Szekszárd város területén a munkás- paraszt- és katonatanács miként járt el a lakás- és bútor- rekvirá'lások alkalmával, hány esetben vette birtokba a város burzsoáziájától a felesleges lakrészt és a bútorokat. A téma azért is érdekes, mert a megyei intéző bizottság egy alkalommal megrótta a város vezetőit az általa lagymatagnak tartott eljárásokért. A Toln'am.egyei Újság egykori számainak lapozgatása során rövid hírt találtunk, amely a fentiekre — legalább részben — választ

ad. Idézzük a hírt; amelynek címe: A bolsevisták lakás- rekvirálásai. (1919. dec. 6.)

„A kommün alatt a lakásoknak és bútoroknak erőszakos igénybevétele szintén a köztulajdonbavétel sorába tartozván, ebben az irányban a kommunizmus leginkább Szekszárd város területén és környékén fejtette ki legnagyobb mértékű erőszakosságait. A város ,h. polgármestere által beterjesztett kimutatás szerint 117 háztulajdonosnál történtek requirálások”.

A helyettes polgármesteri kimutatást még nem sikerült megtalálni, de a lap jó szolgálatot tett a hír közlésével. Tovább gazdagodott a kép ,az első proletárdiktatúra szociálpolitikájáról. Mint ismeretes, a Magyar Tanácsköztársaság úgy rendelkezett, hogy a felesleges lakrészeket — mindenekelőt a szobákat — le kell foglalni és ki kell utalni :az arra rászoruló proletároknak, s így kellett tenni a felesleges bútorral is. Szek- szárdon 1919-ben tették meg az első intézkedéseket, hogy felszámolják a pincelakásokat, az addig ott lakókat egészséges lakásök'ba_ költöztették, emberi körülményeket teremtettek számukra. Elismerésre méltó volt, ahogyan a rendeletet a megyeszékhelyen végrehajtották, még akkor is, ha ennél lényegesen több lakásra, több bútorra lett volna szükség.

A Tanácsköztársaság megdöntését követően gyorsan kiépítette az ellenforradalom a maga politikái rendszerét. Legálisan tevékenykedtek a „titkos” csoportok, amelylek már a Magyar Tanácsköztársaság idején is működtek, létrehoztak új pártokat a „keresztény-kurzus” jegyében. A Tolnamegyei Újság 1919. október 11-i számában olvasható a hír, hogy a megyében a kereszténypártok fúzióra készülnek. Idézzük idevonatkozó határozatukat. A Keresztény-Keresztyén Nemzeti Párt megyei szervező bizottsága a következő határozatot hozta:

„A bizottság, mint az egyetlen, minden fokozatában kiépített vármegyei keresztény párt központi szerve, a vármegye egész közönségének határozott kívánságára, valamint az egyesülés halogatásában rejlő óriási veszedelmekre hivatkozva, legsürgősebben megkeresi a Keresztény Magyarország Egyesült Pártjának vezetőségét, ezen pártok pártközi bizottságát, végül a miniszterelnök urat, hogy a keresztény pártok formális egyesülését (fúzióját) haladék nélkül hajtsák végre. Amennyiben ez az egyesülés folyó évi október hó 15-ig meg nem történik, úgy az Tolnavármegye szavazó közönsége nevében és területére nézve minden további országos párthatározat bevárásának mellőzésével fai fog mondatni”.

Ehhez a határozathoz a lap a következő kommentárt fűzte:

„Mi, akik mindig és minden ténykedésünkben a leghatározottabban elítéltük a testvérharcot, örömmel látjuk a Keresztény Nemzeti Párt megyei szervező bizottságának lépését, s hisszük, hogy ha a pártok országos vezetősége nem tud egyetértésre jutni, úgy a vidék egészséges felfogása megteremti a választókerületekben a pesti párt- vezetőségektől függetlenül is az egyesülést, annál inkább, mert hiszen csak közös párt- élnevezésről van szó. — Részünkről oly elnevezést ajánlunk, amelyben a keresztény és nemzeti szemponton kívül osztály érdekeit kidomborító programunknak földmíves- jellege is kifejezésre jut”.

A megyében megtörtént a fúzió, az országban az elsők között Büszkén hivatkoztak erre a tényre a megye konzervatív vezetői évtizeden át. Az ellenforradalmi konszolidáció egyik fontos előfeltételét igyekeztek a pártok ösz- szeolvasztásával megteremteni.

Az ellenforradalmi rendszer konszolidálásának egyik akadálya a munkásmozgalom volt. Tolna megyében különösen a bányászok vívtak éles osztályharcot a tőkével 1919. szeptember—október hónapokban. Mint arról már ebben a rovatban is beszámoltunk volt idő, amikor az ellenforradalmárok páncélvonatot vetettek be, csendőrök sokaságát vonultatták fel a sztrájkoló bányászok ellen. Házról házra járva „szedték össze” a bányászokat, hogy legalább az üzem- biztonsági műveletéket végezzék el. A helyzet súlyosságát mutatja hogy 1918 októberében vizsgálat kezdődött 'a rtagymányoki és a szászvári bányákban. Erről a Tolnamegyei Újság október 18-i számában olvashatunk.

„Sóik szó esett a nagymá- nyoki és szászvári hányák kevés termeléséről. A bányatulajdonosok a bányászokat vádolták a kevés munkateljesítményért, a bányászok pedig azt hangoztatták, hogy a

tulajdonosok oly nyomorultul fizetik őket, hogy'a rossz táplálkozás következtében több munka teljesítésére képtelenek. Vármegyénk h. kormánybiztosa dr. Battlay Dezső, aki nemcsak megértéssel, de erős akarattal is igyekszik minden akadályt elhárítani, amely a vármegye lakosai ellátása ügyében felmerül, október 17-én Forster Zoltán alispánnal Mányokra és Szászvárra utazott, hogy megállapítsák, mi az igazi oka a bányaüzem működési zavarának. Reméljük, hogy az erélyes vizsgálatnak meg lesz minden irányban a kellő eredménye, mert tarthatatlan lenne a helyzet, ha a hatóságaink eltűrnék, hogy akár egy részvénytársaság, akár a bányászok hazafiatlan magatartása miatt a közhivataloknak, Iskoláknak szünetelniük, a lakosságnak pedig fagyoskodnia kellene”.

A vizsgálat „erélyes voltáról” nincsenek adataink. Any- nyi azonban tény, s erről á részvénytársaság évi jelentéi se beszámol, a részvényekre magas osztalék jütott — a bányászok pedig továbbra is elégedetlenek voltak. A csendőrök gyakrabban járták a bányász-körzetet, mint korábban.

K. BALOG JÁNOS

Kiss Andorral, a MÉM-NAK meliorációs osztályának vezetőiével