Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-02 / 258. szám

A NtPÜJSÄG 1980. november 2, ■ ~ r m * m apitok — Az életszínvonal... A hatvanas évek közepe táján kezdődött a nagy építkezés. Családi ház, présház, vikend- ház. Kapósak lettek a kőmű­vesek Pénteken elkezdik a maszek munkát és hétfőn fá­radtan jönnek dolgozni, köz­ben megkeresnek egy félhavi fizetést. — Elég rossz véleménye van az emberekről? — Dehogy. Csak látom, hogy megszűnt a versenyszel­lem, nem örülnek a munká­nak. Én mindig büszke vol­tam arra, ha valamit befejez­tem, az tartós volt és szép. Ezt a szellemet kellene újra feléleszteni. Harminc év^ Egyetlen vállalatnál, ott, ahol ismerik az embert, ahol néha fanyalognak is, „csendesen kihúzta”. Ott, ahol mindenki kö­szön, a munkatársak megbecsülik az embert. Steiner Gyuláné, Prim Ferenc, Barina Ferenc, Himmel Mihály és Rónai József nemcsak har­minc évet dolgozott a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalatnál. Alapítók is voltak. O Prím Ferenc csendes, visz- szahúzódó, szorgalmas. Nincs olyan ember a vállalatnál, aki beszámolhatna arról, hogy Feri bácsi egyszer is, panaszkodott volna. A mun­káját mindig pontosan vé­gezte, nem „tülekedett!”, a rang sem érdekelte soha. Szeretett jó _ kollektívában dolgozni. Ezért is volt a szekszárdi egyes építésvezető­ség teljesítmény-elszámolója több mint tíz évig. Legszívesebben eggyé ol­vadna a székkel. Csendesen várja a kérdéseket, ugyanúgy válaszol is rájuk. — Hogyan kezdődött? — Kőműves szakmát ta­nultam. Az államosítás után Tolnán is alakítottunk építő­ipari szövetkezetét. Ide ke­rültem dolgozni. Teljesít­ményelszámoló lettem ké­sőbb. Akkor sokkal több volt a feladat, mert heti bérfizetés volt, s nekünk napra készen kellett dolgoznunk. — Maguk állapították meg a normákat is? — Nem. Már akkor orszá­gos normák alapján dolgoz­tunk. Az volt a feladatunk, hogy az elvégzett munkát a normatáblázat alapján elszá­moljuk. — Mikor kerültek Szek- szárdra? — Abban a kis szövetke­zetben dolgoztunk 1954-ig, utána kerültünk Szekszárdra a Novák-féle kocsma épüle­tébe, ott volt a Tatarozó Vál­lalat központja. — Nekünk fiataloknak ar­ról a korról elég ködös elkép­zelésünk van. A sztahanovis­ta mozgalomról ma már sok rosszat is hallunk. Igaz ez? — Az ötvenes évek elején járt az országban bemutatót tartani egy országos hírű szakember. Az ő módszere jó volt, négy kőműves mellé 14 segédmunkás volt beosztva. Kipróbáltuk, 750 százalékot értünk el. Ma már nincs se­gédmunkás, akad olyan bri­gád, ahol egyetlen egy segítő sincs. — Milyenek voltak maguk fiatal korukban? — Visszatérve a Sztahanov- mozgalomihoz; ne higyjenek el róla minden rosszat. Volt abban rengeteg jó is, szerve­zettebb munkát követelt. Mi­lyenek voltunk? Sokkal szor­galmasabb emberek dolgoz­tak abban az időben. De a követelmények is másképp alakultak. Ha valaki rosszul dolgozott, nem lett elnézve neki. Ma, ha megpróbálnak felelősségre vonni embereket, másnap tovább áll. Meg az az igazság, hogy akkor fiatalab­bak is voltunk, erősek, egész­ségesek, munkabírók. — Feri bácsi! Megbecsül­ték magát a TOTÉV-nél? — Sokan legyintenek, te valaki egyhelyben dolgozik harminc évet. Talán jobban figyelnek a fiatalokra. Tíz éve még 1800 forint volt a fi­zetésem, ma 4300-at kere­sek. Háromszor voltam ki­váló dolgozó. Jól érzem ma­gam a vállalatnál. — Van még egy kérdésem; a harminc év alatt, veszett össze valakivel? — Nem. Soha. Prim Ferenc ma a vállalat központjában dolgozik, nor­maellenőr. e Rónai József, pirospozsgás, magas, egészségesnek gorfdol- nánk. Művezető. Szívesebben dolgozna még ma is brigád­ban. A régi vágású mester­emberek közé tartozik. Sze­reti a szép, a tartós, a tisz­tességes munkát. Ezzel van a legtöbb baja ma is. Szereti a rendet — beosztotjai kárára — s azt meg is követeli. Be­szédes, könnyű szóra bírni. Felcsillan a szeme, mikor a múltról érdeklődöm. Látszik, az volt az az idő, akkor még teremtek jó kőművesek. Em­lékszünk még a „bezzeg a mi időnkben” frázisokra. Sokan mondogatják. De kevesebben vannak a Rónai Józsefek, akik nyugodtan mondhatják is! — Jártuk a megyét. Ki­sebb munkák voltak csak: ta- nácsház-tatarozás, kémény- építés, apróságok. Hétfőn fel­kötöttük a kerékpárra a pok­rócot, ez volt a takaró, a helyszínen meg találtunk szolmát, az volt az ágy. Min­dent magunknak csináltunk. Ott a helyszínen: állványo­kat, bakokat, pallódeszkákat. Lovaskocsival fuvaroztuk az anyagot. — Nehezebben lehetett munkát is kapni? — Akkor még megbecsül­tük a munkát! Ez a kijelentés is jelzi: a mai korosztály Rónai Józsi bácsinál sehol sincs. Hogy most igaza van-e, vagy se? Kár ezen meditálni. Ismétel­ten mondom: a paksi műve­zetőnek szerintem joga van ilyeneket mondani. De hall­gassuk tovább: — Egy hónapig jártam a kocsmákat. Kőműveseket ke­restem, munkavezetőket, va­lakit, aki tud segíteni. Végül 1950. október 17-én felvettek dolgozni. — De jól emlékszik! — Hogyne emlékeznék. Munkát kaptam! — Sokat mondjuk ma, hogy a művezetőnek nincs meg a kellő rangja. Hogy vé­lekedik erről a művezető? — Ezen a téren egy kis ka­varodás van. Abban az idő­ben egy kőműves 720 forin­tot keresett, a segédmunkás pedig 400 forintot. Ez ngay különbség volt. Mára úgy alakult a helyzet, hogy a kő­műves keres 4—5 ezer forin­tot, a segédmunkás pedig 3—4 ezer között. Akkor ter­mészetesen a művezetőnek is nagyobb rangja volt, a leglé­nyegesebb, hogy ő vette fel az embereket, ő is küldte el. Tartottunk tőle. — Mi az, ami sok embert elrontott? — Úgy látom, szívesebben visszamenne dolgozni? — Sajnos, az egészségem nem engedi. — Ekkora energiával, ami magában lakozik, hogyan tu­dott megmaradni harminc évig egyetlen vállalatnál? — Apám szintén 30 évig dolgoztt egy malomban. Ezt tanította nekem is. „Légy igyekvő, becsüld meg a mun­kádat” — mondogatta. A fia­talságom itt fogyot el, a csendesebb éveket, amikor már kevesebbet tud teljesíte­ni az ember, azt is itt szeret­ném eltölteni. Különben is jól érzem magam... Az asztalosok finom embe­rek. Ilyen Barina Ferenc is. Talán azért ez a nyugodtság, a biztonság, a szelídség, mert az asztalosok könnyedén for­málják az anyagot. A fa en­gedelmeskedik a kéznek, de csak akkor, ha értenek hoz­zá. Barina Ferenc úgy szö­kött vissza a szakmához, sajnálja, hogy ma már meg­szűntek az igényes kézimun­kák, nem kell bútort gyárta­nia. Tudja, hogy a tömegter­melés megváltoztatja az em­bereket is, őt magát is, mert Hímmel Mihály Steiner Gyuláné Prim Ferenc azt mondja: „A széria mun­kát szeretjük, abban van a pénz”. — Hát mi ugyancsak egy kócerájban dolgoztunk az ötvenes években Tolnán. Nem volt gép, anyag sem rendesen. A mesteremnél bú­torasz talosságot tanultam, a vizsgamunkám egy konyha­bútor volt. Amikor Szekszár- don megalakult az asztalos­üzem, én is jöttem, azóta be­járó vagyok — mondja egy- szuszra, amikor elmondom jövetelem célját, hogy az ala­pítókat szeretném megismer­ni, megismertetni. — Mikor volt a legnehe­zebb? — A hatvanas évek elején. Amikor sok embert elbocsá­tottak. A műhelyben felére csökkent a létszám, csak a régieket tartották meg. Sze­rencsés voltam azzal, hogy nem vagyok vándormadár. Aztán hetventől ismét sok munkánk lett, ezzel egyenes arányban nőtt az elismerés is. Most érződik, hogy stagnál a szakma, mert nagyon men­nek az emberek. Tavaly vol­tunk 16-an a brigádban, az idén már csak 9-en. — Azt mondta, hogy a tö­megmunkát jobban szeretik? — Igen. Többet lehet vele keresni. — De akkor meg nincs szép munka! — Hát ezt össze sem lehet hasonlítani még azzal sem, amit tíz évvel ezelőtt csinál­tunk. Ma már nincsenek olyan képzett szakemberek sem. Kevesen is maradnak meg a szakmában. Elmen­nek hajósnak, sofőrnek, a ta­valyiak közül is csak ketten maradtak. — Kiállna . versenyezni a 'fiatalokkal? — Bármikor. — Fusizni szokott? — Fiatalabb koromban, ma csak a haveroknak. — Többször beszéltem tol­nai építőkkel, mindegyik azt mondja, hogy nem jár el munkaidő után dolgozni. Mi ennek az oka? — Csak itt Szekszárdon divat a hétvégén dolgozni. Nekem nem lenne szívem el­kérni napi 6—700 vagy ezer forintot. Azt mondom, aki igazán jó szakember, az nem megy el fuserálm! — Miért haragszik, ha ha­ragszik?. — A rendetlenségért örök­ké morgok. o Himmel Mihály hamar fel­találja magát. Azt hiszem, szeretik a beosztottjai. Taka­rékos, de nem garasos. Köny- nyen tanul, az újat hamar megszokja. Nem ragaszkodik mindenáron az íróasztalá­hoz. Húsz évvel ezelőtti sze­mélyi anyagában szerepel: Rónai József —————~_________ „Elveszik a részletekben, dol­gozik és nem dolgoztat”. Ö is tolnai. Az pedig jelent valamit, ha öt alapító közül három ebből az építőiparáról híres községből kerül ki. Himmel Mihály hajós sze­retett volna lenni, de kőmű- vestanoncnak állt. — A rokonságom minden tagja hajós volt. Természete­sen én is ezt tervezgettem gyerekkoromban. De mire felcseperedtem, pont addigra volt veszélyes a vizen. Sorra robbantak fel a hajók. Meg­ijedtem. Választani kellett. A kőművestanoncok kaptak csak fizetést, hát oda jelent­keztem. — Volt akkor munka? — Hogyne. A felszabadu­lás után egészen 1949-ig pro­tekciós alapon évente tudtam a szakmában dolgozni egy­két hónapot... Amikor meg­kezdődött Székesfehérváron az építkezés, akkor találtam állandó munkát. Ott lettem teljesítményelszámoló. Ké­sőbb visszajöttem Tolnára, a szövetkezethez dolgozni, ott is normás lettem. Mikor át­kerültünk a Magasépítő Vál­lalathoz akkor norma- és bérfelelős voltam egészen 1953-ig, ez mai szemmel mun­kaügyi osztályvezetőnek felel meg. Később átkerültem a megyei tanácshoz a felügye­leti szervhez a vállalat mun­kájának segítése irányítása volt a feladatom. Közben el­végeztem a technikumot. — Mikor került vissza a TOTÉV-hez? — Hatvanban saját kérés­re visszahelyeztek a vállalat­hoz a műszaki osztályra. Az előkészítéssel foglalkoztunk. — Említette, hogy minden munkahelyen kell a folyama­tos munkához régi dolgozó is. — A munkák előkészítése, a tervek egyeztetése most már húsz éve feladatköröm­höz tartozik. A vállalat sajá­tosságainak megfelelő mun­kát szabad csak elvállalni. Ezt pedig csak az érzékeli aki évéket dolgozik egy he­lyen. Tudni kell, milyen anyagokkal dolgozunk, mi­lyen gépeink vannak, milyen a szakmai összetétel. Ezt csak gyakorlattal lehet, itt nem számít a friss diploma, vagy a máshol szerzett szak­mai gyakorlat. — Ön szerint az osztályve­zetőnek .kell a „legokosabb­nak” lenni az osztályon? — Véletlenül sem. Sőt, most is dolgozik nálunk köz­gazdász, biztosan többet tud a maga területén, mint én. Az az én elvem, hogy a be­osztottak ismerjék a részfel­adatokat, de azt hibátlanul, Barina Ferenc az osztályvezető pedig tudja összegezni és irányítani a munkájukat. — Nem félti az íróasztalát? — Hatvannégyben műsza­ki osztályvezető lettem. Het­venben veszteséges volt a vállalat, leváltották a veze­tést, köztük engem is. Úgy dolgoztam utána, mint ad­dig. Két éve vagyok újból osztályvezető. — Mi a véleménye a válla­latáról? — Jól felkészült, a fejlő­déssel lépést tartó vállalat. Sajnos, romlott a munkamo­rál, és ez látszik a minőségi munkán. — Elégedett? — Nincs okom panaszra! o Udvariatlanság az alapítók közül utolsónak hagyni Stei­ner Gyulánét. Az szolgáljon mentségül, hogy itt nem is kívánjuk emlegetni a har­minc évet. Gyorsan „feledjük el”, hogy mi célból fogtunk az íráshoz és az olvasáshoz. — Valika! Szólíthatom így? — Igen. Mindenki így szó­lít a vállalatnál. — Azt mondják, a titkár­nők „szőrősszívűek”. Igaz ez? — Tőlem semmi sem függ. Igyekszem mindenkinek mindenkor mindent elintéz­ni. Sokszor keresnek, mert ismerem az embereket, igaz, inkább a régieket, az újab­bakat már nem annyira, azt hiszem, gyorsan elintézek mindent. — Egy kicsit misztikus a titkárnők élete a kívülállók szemében. Milyen feladatai vannak? — Reggel fél nyolckor kez­dek. Felbontom a postát, az igazgató elvtáTs engedélyezte, hogy azokat a leveleket is el­olvashatom, amelyek sze­mélyre szólóak. Nekem kell a jegyzőkönyveket vezetni az igazgatói tanácsüléseken részt venni. Előjegyezni a „vezér” programjait, néha egyeztetni azokat. — Milyen vállalat a TÓ­TÉ V? — Saját vállalatomról csak nem mondok rosszat! Sőt... Nagyon sok ember, miután elment a vállalattól egy idő után visszajött. Hát az én sze­memben ilyen a TOTÉV. Valikénak haragosa nincs a vállalatnál. 1950. novemberé­ben gépírónőként 'helyezke­dett el, most 4000 forint a fi­zetése, őt is elérte a gépíró- nők betegsége, az ínhüvely­gyulladás. öt ember. Összesen 150 évet dolgoztak a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalatnál. HAZAFI JÓZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents