Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-12 / 240. szám
lO^PÜJSÁG 1980. október 12. BOGDAN PIOTROVSZKIJ: Az ablaküveg Csöngettek. — A szolgáltatótól jöttem... — szólalt meg az ajtó előtt álló férfi. — ön hívott...? — Végre! — fakadt ki belőlem a sóhaj. — Hatszor telefonáltam már önökhöz! Hol az üveg? — Várjunk csak, várjunk csak... — ne olyan gyorsan — csitított a vendégem. — Mi a problémája? — Az erkélyablak üvegét berúgták a labdával a gyerekek... Tessék befáradni! — Számíthat ránk — mondta, miközben besétált a lakásba. — Milyen értelemben? — Azonnal intézkedünk. Az ablak szabványos méretű, egyből lehet üvegezni. — Akkor üvegezze be, kérem! — Bocsásson meg... én nem vagyok üveges — húzta ki magát sértődötten. — Én szakértő vagyok! — Szakértő? Milyen szakértő? — Hogyhogy milyen? Tevékenységünket új alapokra helyeztük. Én a szolgáltató szerv információs központjának a szakértője vagyok. Kompjuterrel dolgozunk... — húzta ki ismét magát. — Kompjuterrel üvegeznek? — Ugyan, kérem, hová gondol! Természetesen, nem — oktatott ki. ;— Hanem, hogy a kedves ügyfelünk ne szaladgáljon keresztül-kasul az • országban ablaküvegért, én mint szakértő, feljegyzem a szükséges paramétereket, és programozó lyukkártyára visszük, majd átengedjük a gépen, és kétmilliomod másodperc alatt a kompjuter megmondja, hogy az üveget melyik utcában, melyik áruházban kaphatja meg. — És...? — Hogyhogy és? Aztán ön fogad egy tehertaxit, elmegy a megadott címre, és megveszi az üveget. — És ha még sincs üveg? — Ó, a kompjuter mindig talál valami megoldást. Ha Varsóban nincs, akkor megadja valamelyik más városnak a nevét. — És akkor oda kell utaznom taxival? — Nem feltétlenül taxival... Mehet vonattal is, de ne csúcsidőben, mert az üveg összetörhet... Ebben a pillanatban a falióra ötöt ütött, a szakértő felugrott, az órájára pillantott: — Nagyon sajnálomA. az én munkaidőm letelt. És mert taxival jöttem... ez nyolcvan zloty, a felmérés és a nyomtatványok húsz, az összesen száz zloty... szíveskedjék itt aláírni. Gyorsan összecsomagolt és indult. Én az első pillanatban dermedten álltam, majd, amikor elindult, utána ugrottam. — Szakértő úr! És ha kapok üveget, akkor azt ki fogja berakni az erkélyablakba? Egy pillanatra zavarba jött. — Erre még nem dolgoztunk ki megfelelő szisztémát. Addig is talán ajánlanám a maszek üvegest az utca végéről... Fordította: ANTALFY ISTVÁN Achille Campanile: PANTOMIM A szép szőke, kócos, tizennyolc évesen pirospozsgás Angelica Ribaudi, zihálva a négyesével szedett lépcsők miatt, megállt egy pillanatra a fordulónál, hogy kifújja magát, majd szép lassan tette a kulcsot a zárba, óvatosan elfordította, zajtalanul belökte az ajtót, és mint egy tolvaj, surrant be a házba. Szeretett volna előbb érkezni, mint anyja, akit az utca végén látott leszállni a villamosról. Nem mintha zavarta volna, hogy későn ér haza a vacsorára, de ha legalább egyszer kevésbé későn érkezik a szokásosnál, köny- nyen elkerülheti anyja szemrehányásait, keserű szavait, és talán el is hiteti, hogy már jóval korábban érkezett. Még sosem fordult elő, hogy előbb érkezett volna haza anyjánál. Lábujjhegyen futott végig a folyosón. Apja ajtaja előtt egy percre megállt, visszatartva lélegzetét; megnyitotta az ajtót, bekukkantott és föllélegzett: a szobában sötét volt. Apja még nem jött haza. Ami a bátyjait illeti, biztos volt benne, hogy hajnal előtt nem térnek haza. A házvezetőnő meg mindig a konyhába zárkózva, sohasem vette észre, ki jön, ki megy, s hogy mi történik a nagy házban. Angelica bezárkózott a szobájába. Nem gyűjtött lámpát, gyorsan levetkőzött, felkapta a hálóingét, és sötétben lefeküdt, mert azt akarta, hogy családtagjai, amikor hazajönnek, így találják, és azt gondolják, már régóta otthon van. Közben fülelt, hogy meghallja a kulcs fordulását a zárban, belépő anyja lépteit, s hangját, amint a házvezetőnőtől kérdezi: „A kisasszony megjött már?” „Még nem” — felelné a házvezetőnő, és a mama panaszkodna az ő örökös késései miatt, aztán ott találná őt a szobában, amint alszik. Legalább egyszer: kis visszavágás lett volna. De nem hallatszott semmi nesz. A még fiatalos és szemre- való Iride Ribaudi asszony kissé kócosán és zihálva, mert futva jött föl a lépcsőn, szép lassan tette a kulcsot a zárba, óvatosan elfordította, zajtalanul belökte az ajtót, és mint egy tolvaj surrant be a házba. Előbb akart érkezni, mint a férje, akit megpillantott az utca végén. Lábujjhegyen ment végig a folyosón. Mikor elhaladt a lánya szobája előtt, föllélegzett: a szobában sötét volt és csönd, Angelica még nem jött haza. No, nem mintha számot kellene adnia. De bizonyos esetekben feszélyez a gyermekek tanúskodása; s főleg egy ilyen lányé, mint Angelica! Iride asszony bezárkózott a szobájába, villanygyújtás nélkül, gyorsan levetkőzött, felkapta a hálóingét, és sötétben lefeküdt, mert azt akarta, hogy családtagjai, mikor hazajönnek, azt higgyék, hogy régóta otthon van. Giovanni Ribaudi zihálva, mert futva jött föl a lépcsőn, szép lassan tette a kulcsot a zárba, óvatosan elfordította, zajtalanul belökte az ajtót, és mint egy tolvaj, surrant be a házba. Nem akarta, hogy családtagjai észrevegyék, hogy ilyen későn jött haza... Lábujjhegyen ment végig a folyosón, egy pillanatra megállt, s a tökéletes csöndet hallva fellélegzett: a nők alszanak. Kis idő múlva hallotta a felesége hangját, amint a házvezetőnőtől kérdezi: — Az úr mégjött? — Nem, asszonyom — mondta a házvezetőnő. — Ki van itthon? — Senki. Giovanni kinézett a szobájából. — De igen, kedvesem — mondta —, már egy órája itt vagyok. Minthogy láttam, hogy alszol, nem akartalak fölébreszteni. — Persze — felelte Iride asszony —, két órája jöttem, és mivel senki nem volt itthon, hát lepihentem egy kicsit. — Sóhajtva hozzátette — Angelica még nem jött meg. Hazug, gondolta Angelica, és sírni szeretett volna dühében. De abban a pillanatban az apa kinyitotta Angelica szobájának ajtaját. — Itt van — kiáltott fel. — Ó — mondta Iride asz- szony —, nem tudtam. Angelica úgy tett, mintha ébredne. — Egyáltalán nem mentem el itthonról — szólt, — egész délután aludtam. Csöndben vacsoráztak. Bongó Beáta fordítása REICHELD ILONA: CÍM NÉLKÜL Leselkedik a Hold szobám ablakán, égi-éji lámpások gyúlnak, újak és újak: csak ők látják arcodat. Árnyak rezdülnek, a tücsök is ébren van még halk zenét ad boldog álmodóknak... ...De nézd! Ott fönn! Két csillag zuhan, kiszakadva a Mindenségből, egymás útját keresztezve válnak kővé és érnek földet hátborzongatóan! Az erdők fája Megjelent a Jelenkor októberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Bisztray Ádám, Czigány György, Dedinszky Erika, Gyurkovics Tibor, Káldi János, Mészöly Miklós és Weöres Sándor verseit olvashatjuk. — Szépprózai írással Thiery Árpád jelentkezik. A művészeti rovatban Németh Lajos a Csontvá- rynak „tulajdonított” képekről közöl tanulmányt, Tóth Éva pedig Kondor Bélával való kapcsolatáról írt jegyzetet. Az „Irodalom a gyorsuló időben”- sorozatban ezúttal a magyar neo-avantgard kérdéseiről folytatott rádióbeszélgetés szövegét közli a folyóirat. A tanulmányok, jegyzetek sorában Almási Miklós Ajar híres regényéről, Beney Zsuzsa Radnóti . Miklós költészetéről, Czine Mihály Ady és a kortársi irodalom kérdéseiről, Fodor András Takáts Gyula verseiről, Kenyeres Zoltán Bata Imre Weöres-monográfiájáról, Tandori Dezső pedig Weöres Sándor új verseskötetéről ír. A kritikai rovat élén négy fiatal pécsi költő — Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Parti Nagy Lajos és Pálinkás György — közös antológiáját elemzi Bécsy Ágnes. Csordás Gábor első kötetét Futaky Hajna értékeli. Kodály Bartók képe előtt nmoni 12. Egy kissé a líra hatalmát idézi előttem ismét a Nemzetközi Költői Almanach 12. kötete (így volt ez már korábban is), elsőként a cím és a rajz a fedőlapon. De a bibliai Jónáséra is emlékeztető antik legenda a lírai hős (Árion), majd Ovidiusz előadásában és egy 15. századi francia kódexből színesen idézett reprodukcióban is megtalálható: az Itáliából Ko- rintosz felé hajózó vándorköltő kincseire szemet vetettek a bárka matrózai és meggyilkolása elől Árion az énekét mámorosán hallgató delfinek hátán menekül. A városba így előbb érkezik, a halálhírét költő hajósok hazug történetére maga a cáfolat. Az'igazságtevő király kezétől ítélet születik: a kapzsiknak kötél, a költőnek élet, emlékmű és babérkoszorú. A történet nemes, bár elszomorít, hogy egyedül Hérodotosz, majd Cicero említi a történetírók közül. Annál többször a költők: Ovidiusz- tól Schlegelig. Nos, a Magyar UNESCO- bizottság támogatásával, a Corvina Kiadónál és Somlyó György szerkesztésében jelentkező lírai almanachok sok nyelvű kórusa a költészet hangján többnyire egy- egy nemzetközi problémát érint és tárgyal, ezúttal az „új századvég küszöbén álló’.’ világ költőinek közös feladatait. A kérdés lényegét, az egy- behangzások lehetőségeinek keresését, a kapcsolatteremtések kísérletének igényét, ennek az „anti-antológiának” (hiszen nem összefoglalni és lezárni kíván, inkább valamit előkészíteni) szerepét a 6zép bevezetőben Somlyó György építi fel, az ő felhívására érkeznek a sokféle nyelvű lírai és vallomásos válaszok az égtájak felől. Általában az egész emberi nem szinte tapintható válságának feloldását, de legalább enyhítését látják horizontként a költők önmaguk előtt: „há minden Egész eltörött”, akkor valóban új egységet kell teremteni. Sziklagörgető feladat ez, és megkapó, egyben megtisztelő, hogy a gondfeltárásra mennyi a jelentkezés: versben és prózában, sokféle nyelven, de egyazon szólamban szólnak a jelentkezők. Illyés Gyula a Ninivében című versben a nemzetek közönye ellen tiltakozik, André Frénaud, Guillevic, Nemes- Nagy Ágnes a költészet értelméről, a költői energiákról szól az antológia elképzelt „kerekasztala” körül. Mások a költők közérzetéről (ez többnyire a világ közérzete), a „költészet helyzetprogramjáról” nyilatkoznak, kár lenne sorolni a rendkívül gazdag és megkapóan nagyszerű névmutatót: Vietnamtól Brazíliáig sorakoznak társak az európaiak köré. „Istenem, ha nekünk költőknek sikerül visszaadnunk az olvasók fogékonyságát, akkor — akár az életben maradt delfinéit — megmentésünkre sietnének, amikor fulladozunk!” — idézi újra a mítoszt a bolgár Nevena Sztefanova. Csoóri Sándor „az elszemélytelenedés nagy háborújában a személyiség világban való megőrzését” látja feladatnak a költők előtt. A francia Alain Bosquet látja a jéghegyeket is a delfinek hátán utazók előtt: „A költő átadja a közölhetetlent — írja —, és ebből félreértések születnek. Mentői gazdagabbak ezek a félreértések, valami érthetetlen módon annál hasznosabbá válik a közlés. Ahány költő, annyiféle filozófia és ahány író, annyi fajta írás. Hiábavaló törekvés lenne egységre hozni őket. De egy ponton talán egységre juthatnánk: ha ösz- szefognánk a költészet ellenségei ellen: a mások közönye a legnagyobb veszély...” A nemes kötetben Európa majd minden nyelvén olvashatók versek és vallomások (mellettük életrajzok és önéletrajzok, hasznos dokumentáció), megszólalnak (sokszor önmaguk fordítóiként) távoli földrészek költői is. Mellettük magyarok versei és vallomásai, fordításai az idegen nyelvűk társaként. , „A költészet azon van, hogy ébren tartsa az ember szellemét — írja az észt Jaan Kap- linski —, megvédje a hétköz- napiságtól, a megszokástól, a figyelmetlenségtől, az automatizmustól. A hétköznapi élet elálmosít, az alkotó élet felvillanyoz. A szavak a használat során elvesztik jelentésüket, a költészet képes visszaadni nekik...” A költészet lényegét többnyire az alkotó szabadságélménnyel párosítják az érdekeltek, jó néhány nagyszerű vallomás és ars poetica. Vajha tőlük is kerekednék sze- lidebbre és békésebbre a világ. BODRI FERENC Molnár Edit fényképe a Vigadó Galériában rendezett kiállításról Szalay Lajos, Amerikában élő grafikusunk képeiből nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában.
