Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-12 / 240. szám

U rtEPÜJSÄG 1980. október 12. » o Kedves Unokatestvérem! Lassan egy esztendeje lesz, hogy Zsuzsanna asszony el­határozta: megkeresi János­kát. Legyen bármi is, álljon útjába bárki is, szándékáról nem tesz le. — Nem akarom megza­varni a fiút, de tudnom kell, mi történt vele, hogy megy sora, kik nevelik... Ha szót nem is váltunk — komorul^ el a fiatalasszony arca —, hisz arról nem is álmodom, csak azt akarom tudni, mi van vele. Akkor megnyug­szom. Együttéreztem az asszony­kával magam is, hiszen Já­noska sorsa egyönknek se közömbös. ö is egyike azok­nak a gyerekeknek, akiket magamban úgy nevezek: „el­felejtett gyerekek”... Q Tíz évvel ezelőtt, zimankós téli reggelen, ideges kopogta­tás S-ék ajtaján. (Az „S” ne­vet én adom, hiszen Zsuzsan­na, a történet elmondója a lelkemre kötötte, hogy nevü­ket, lakhelyüket ne áruljam el. Jánoska miatt.) S-né, Zsuzsanna édesanyja, amikor ajtót nyitott, néhány másodpercig döbbenten állt, majd betessékelte a csapzolt, szürke arcú nőt, karján a kéthetes, elgémberedett cse­csemővel. — Szállást kérek. Csak egy napra! Nincs hová mennünk. A pénzem is elfogyott. S-né beszólt lányáéknak, hogy rohanjanak valahova Lactorisánért, ő maga pedig teát főzött, ágyat vetett. — Úgy nyelte a baba a langyos tápszert, hogy alig győztük utána böfiztetni. Az asszony meg evett, ivott, utána elaludt. Föl sem éb­redt délutánig, míg haza nem tértünk férjemmel a munkából. Édesanyám egész nap rendezgette a picit. Já­noskát. — Másnap reggel a három hónapja terhes Zsuzsanna és férje ismét dolgozni mentek. Távollétükben a szürke arcú asszony addig könyörgött S- nének, míg az ráállt, hogy Jánoska néhány napra ná­luk maradjon. A néhány napból néhány hét lett. Az anya nem jelent­kezett, csupán néhány száz forintot küldött, hozzájáru­lásképp csemetéje nevelésé­hez. A továbbiakban is csu­pán a postán érkező kisebb- nagyobb összegek „jelentet­ték” S-éknél Jánoska any­ját... S egyre inkább úgy tűnt, hogy az édesanya többé nem akar hallani fiáról. S-né pedig boldog- volt, megszerette a szépen gyara­podó Jánoskát. Zsuzsanna asszony pedig — ha ideje en­gedte — büszkén tologatta a szép kislegényt a babakocsi­ban, s még büszkébben „tol­ta” utána egyre növekvő po­cakját. Szülése után annak rend- je-módja szerint megtartot­ták a névadót, de nemcsak az újszülött kis Zsuzsiét, ha­nem a hathónapos Jánoskáét is. A fiú névadószülei Zsu­zsanna asszony és férje let­tek. Boldogan élt a család. né búsult, hisz Jánoska — a kis Zsuzsi mellett is — sok örömet hozott nyugdíjas nap­jaira. — Tudtuk, hogy nem sze­gülhetünk a hivatalos döntés ellen... — folytatja. — Csak azt nem, hogy miért nem jutott eszünkbe, hogy mi is örökbefogadhatnánk a fiút... Jánoska két és fél éves korában került a gyermek- otthonba. Mindössze néhány órára. Délelőtt adták le Zsu- zsannáék, este pedig új szü­leinél tért már nyugovóra. — Rettenetes volt az a nap — emlékezik Zsuzsanna. — Jánoska ordított, hogy „ne hagyj itt mamám!”. A mama pedig összeszorított kézzel jött velünk, s egyre azt mon­dogatta: „így kellett történ­nie. Mit is tehétnénk? A szívbéteg S-né csaknem búskomor lett. Esténként, mikor elcsendesült a ház, Jánoskát siratta. G @ Az anya többé valóban nem jelentkezett. S-néék pe­dig nevelték Jánoskát, az állam pedig fizette a szoká­sos „hozzájárulást”. — Egy napon levelet ka­pott édesanyám — mondja Zsuzsanna. — Az állt ben­ne, hogy ekkor és ekkor vi­gyük Jánoskát a ___-i gyer­m ekotthonba, ugyanis egy házaspár örökbefogadja. Gyanítottuk, hogy azokról le­het szó, akik már többször látogatták Jánoskát a gyám­ügyessel együtt. Zsuzsannáék házát megülte a szomorúság. Különösen S­Csendesen teltek a hóna­pok, az évek. Amikor a kis Zsuzsi négyesztendős lett, Zsuzsanna fiúgyermeket szült, aki az András nevet kapta. Közel egy év múlva ismét változás állt be a család lét­számában: meghalt a nagy­mama. — Beteg volt szegény. De érzem, hogy állapota romlá­sához .hozzájárult Jánoska, vagy ahogy mindig mondta, „Jánoska szívem” elveszíté­se. Sokat emlegette, emész- tette^ magát miatta. Megke­resni viszoijt nem akarta, ne­hogy fájdalmat okozzon neki. apróbb holmikat is megmoz­dították. A nagymama papír­jai között Zsuzsanna asz- szony egy hivatalos levélre bukkant, melyben arról ér­tesítették a néhai nevelőma­mát, hogy Jánoskát örökbe­fogadták. (A közlés mellett az örökbefogadók neve és lakcíme.) — Fél évig gyötrődtünk férjemmel, hogy miként sze­rezzünk hírt a fiúról. Vajon mi történhetett vele azóta? — kérdeztük esténként. Ha jól megy sora, nem fedjük fel kilétünket, gondoltuk. De, ha netán visszakerült a nevelőotthonba, akkor bármi áron is örökbefogadjuk mi. Nagyon szerettük őt és édes­anyámnak is tartozunk eny- nyivel, döntöttünk... Zsuzsannáék levelet írtak az értesítésen szereplő címre. Hamarosan megérkezett a válasz: ^Jánoska, illetve nagyfiú lévén, Jánosunk, ki­tűnő emberke. Jól tanul, sportol, nyaranta táborba vi­szik jutalomként. Komoly természetű, szereti a zenét...” A levél végén kedves hívó sorok, mutatja büszkén Zsu­zsanna asszony. János(ka) szülei szeretettel várják Zsu- zsannáékat, fiuk névadó szü­leit, s mint írják, a kiegyen­súlyozott gyereknek nem okozhat lelki törést a talál­kozás, hiszen „mindenről tud...” , & Zsuzsanna asszonyék más­fél évvel ezelőtt tatarozták, alakították át házukat. A leg­Szép nyarunk volt, nagyon szép. Egy júniusi reggelen, a nyári szünet elején felkere­kedtünk és látogatóba men­tünk Jánoskáékhoz. Én már így mondom, nekem ő Já­noska marad mindig. Nézze, milyen szép legényke lett. Osztályában csak egy fiú ma­gasabb nála —, s rakja elém a színes és fekete-fehér fo­tókat Zsuzsanna. — Képzelje el, a koma­asszonyom, mert így hívjuk egymást, nem engedte haza­jönni a gyerekeimet. Néhány napra ottfogta őket, szomba­ton pedig Jánoskával együtt érkeztek hozzánk. Van gép­kocsijuk, könnyen mozog­nak... A három gyerek pe­dig nagyon örül egymásnak. Eddig egyiküknek sem volt unokatestvére, most pedig lett. Nyár óta leveleznek is, s mindig úgy írnak egymás­nak, hogy „Kedves Unoka- testvérem!”, Zsuzsanna asszony tanácso­mat kéri, mivel lepje meg Jánoskát karácsonyra, hiszen a fiúnak „mindene meg­van”. Jánoska édesanyja pedig tán el is felejtette, hogy va­lamikor két kiló nyolcvan dekás fiúgyermeknek adott életet.. Az is lehet, hogy örül, amiért elfeledhette... V. HORVÁTH MÁRIA óbiskolva ült az öregasszony a karosszékben. Amikor öléből a könyv a földre esett, akkor riadt fel. A fél­homályban odabotorkált az éjjeliszekrényhez, ahol az óra állt. Fél négy. Ez a tél átka, ez a korai sötét­ség. Villanyt pedig még nem akart gyújtani. A múlt hó­napban is nagyon sok volt a villanyszámla: ötvennégy fo­rint. Kinyitotta a felső ablakot. Ezt a nyavalyás távfűtést is most kellett beszerelni! Ez is százharminc havonta. Az ezerkétszáz nyugdíjból mindenre nem telik. Már egy hete, hogy a férje nincs itthon. Szúrt a szíve, orvoshoz ment, azonnal kórházba utalták. Lehet, hogy ki sem jön többé. Ö nem kísérte el. Mindig irtózott a kórház­szagtól. Fiatalabb korukban sokat beszéltek arról, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor valamelyikük eygedül marad. De akkor még viccesen fogták fel: „Papa, én nem halha­tok meg előbb, mert azt még halálomban sem élném túl, ha újra megnősülnél...” „Te pedig nagyon jól el tudod képzelni magad, mint vígözvegy!” „Tudod mit, papa?! Hal­junk meg együtt!” Ezen akkoriban jókat nevettek. De most már igazában is szembe kell nézni a ténnyel, hogy vala­melyikük... A gyerekeik sem állnak mellettük, hogy át­segítsék őket a nehezén. Az egyik lányuk vidéken, jó­módban él. Évek óta feléjük sem néz. A másik, a fiata­labb, korán özvegyen maradt két gyerekkel, ő szokta oly­kor meglátogatni őket. Amióta egyedül van, nem is igen vásárolt. Ami itthon van, azt éli fel. Bab, krumpli, tészta. Ma látogatási nap van, mehet a kórházba. Az öreg min­dig kitalál valamit. Hogy vegyen neki pizsamát. Miből? Azt az egyet szépen megfoltozta, ne kelljen szégyenkeznie. Most másikat is akar. Ilyen egy vénember! Lehet, hogy ki sem jön többé! Arról is beszél, hogy majd az orvosnak kellene adni valamit. Nem arról varr szó, ő szívesen ad­ná, de mi van, ha... Akkor hiányozni fog a temetési pénz­ből. Sok koplalás árán évekig kuporgatta össze azt a há­romezer forintot, amit a szekrény mélyén őriz, ha egyszer majd szükség lesz rá. A lánya persze ezt. nem érti. „El lesznek temetve, anya, koporsóra ne spóroljon...” Az öreg mára várja a pizsamát. A lánya is mondta, kér­jen a kórházban, ott is adnak. De hajthatatlan az öreg: „Itt mindenkinek saját pizsamája van!” Ilyen önfejű volt mindig. Kicsoszogott a konyhába. Felkattintotta a villanyt, arra a rövid időre, amíg keres magának ennivalót. Hideget kellene enni, ne fogyjon a gáz. Száraz kalácsot talált a kredencben, azt aprította egy bögre tejbe. Visszament a szobába, az ablak mellé ült, mégse vaktában kanalazzon. Nézte az utca forgalmát, autók suhantak el a ház előtt, behallatszott a szemközti térről a gyerekek ricsaja. Soha nem tudta megszokni a lármát, a zajt. Néha panaszkodott a férjének erről. Ha csak a liftajtót erősebben becsapták, összerezzent. Az öreg ilyenkor nyomban rámordult. Nem is mordult, inkább keserűen mondta: „Te akartál Pestre jönni! Te nem akartál parasztasszony maradni. A pén­zünk is több volna. Meglehetne az asztalosműhelyünk. És a csend, ami után áhítozol. Hiába ámítod magad, sose tudtál beilleszkedni ebbe a kőrengetegbe.” „Papóka, csitt!” — feleli ő ilyenkor ingerülten. Hiszen tudja nagyon jól, hogy az ő nagyravágyása miatt hagyták ott a falut, a műhelyt negyven évvel ezelőtt, mert ő min­denáron városi asszony akart lenni. Az öreg pedig ragasz­kodott a földhöz, a szülőföldhöz, a megszokotthoz. Ő vi­szont összepakolta lányait és felutazott Pestre. Mit tehe­tett a férje? Felszámolt mindent és utánuk jött. így a pesti élethez a kezdő tőkéjük meg is lett volna, de nemsokára kitört a háború, s ami pénzük volt, mindet felélték. Aztán soha többé nem tudták összeszedni magukat. Ő soha nem volt hajlandó dolgozni. Most már ugyan bánja. Legalább neki is lenne nyugdíja. Isten ne adja, az öreggel történik valami, hogyan fog ő megélni az özvegyi nyugdíjból? Most már hetvenen felül nem tud elhelyezkedni. Erőteljes kopogás riasztotta fel gondolataiból. A lánya jött. Mindjárt öt óra. Öltözködni kezdett. A tükörből fi­gyelte a lányát. „Alig vagyok őszebb, mint ő.” A szek­rényből parfümöt vett elő. A füle mögött jól bedörzsölte. „Hilda mindig sajnálta ilyesmire a pénzt.” — Viszünk valamit apának?,— kérdezte fakó hangon a lánya. Az öregasszony már a kendőjét kötötte föl. Utolsó mű­veletként pirosítót is rakott az arcára. Mikor elkészült, akkor válaszolt csak. — Nem kell annak semmi. A kórházban mindene meg­van. Már a kapuban voltak, amikor megkérdezte: — Taxival megyünk? A lánya ingerülten válaszolt. — Nem tudok fizetni, anya, nincsen pénzem. Az öregasszony visszament a lakásba. A konyhakredenc- ből, egy pohárból kivett húsz forintot, kis nájlonzacskóba tette és a zsebébe csúsztatta. Az István kórházig huszonöt forint volt a taxi. — Toldd meg öt forinttal, lányom. A belgyógyászat a kaputól a negyedik épület volt, emel­kedőn kellett felmenni. Az öregasszony a lányába ka­paszkodott. „így megyünk majd a temetésen is, a halottas­kocsi után” —. gondolta. Még jó, hogy a saját nevére íratta a lakást. Mert hiába mondják, hogy az özvegy haszonélvező, nem bízik ebben. Jobb ez így. Egyszer már földönfutókká lettek a lányuk miatt. Amikor Hilda özvegy maradt, száműzte őket a la­kásból. Arra hivatkozott, a két gyerekét kell eltartania, az öregek gondját nem tudja felvállalni. És különben is: jobb. ha mindenki a saját életét éli. Tudták ezt az öreg­gel, hogy erről van szó, hiszen Hilda elég hamar kimond­ta, „...az élet megy tovább, és a gyerekeknek apa kell!” Gonosz mosollyal a lányára sandított: „Hiába a nagy erő­feszítés, mégis pártában maradtál, fiam!” Nem akart hinni a szemének, az öregember a folyosón várta őket. A meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. — Megfázol, papa! — mondta, amikor végre magához tért. — Csókolom, papóka! — üdvözölte a lánya. Az öregember gyengéden megcsókolta mindkettőjüket. Bementek á kórterembe. Az öreg lefeküdt. A lánya az ágy szélére ült, felesége pedig mereven az ágy lábánál állt meg. — Én. jól vagyok, papa, nincs semmi baj otthon — mondta. — Örülök, kedves... — szólt az öreg, és könnyes lett a szeme. A lánya félrefordult, és sírva fakadt. — Tudjátok-e, hogy nincs semmi bajom? — nevetett az öreg. — Hogy-hogy nincs? — kérdezte az öregasszony szigo­rúan. — Akkor nem lennél itt. — Hidd el, anyukám, nincs. Minden vizsgálat eredmé­nye negatív... Holnap gyomorröntgenre megyek. Gipszet iszom, kedves, tudod-e — mondta az öreg és jóízűen ne­vetett. — Ha az is negatív, egy-két nap múlva mehetek haza! • ■ — Csitt! — dobbantott mérgesen az öregasszony. — Maradj csak nyugodtan. Folyton nyugtalankodsz. Jó dol­god van itt... Mi pedig itt vagyunk minden látogatáson. Szélesre tárult a kórterem ajtaja. A vacsorát hozták. Az öregasszony a tányérra nézett. Vajas zsömle, sonka, egy pohár tej. Az éjjeliszekrényen egy szelet torta. Az ebéd­ből maradhatott meg. úgy nézte az ennivalót, látszott raj­ta, ebben a pillanatban sajnálja, hogy nem ő a beteg. — Nincs fogad, papa. Hogyan eszed meg a felvágottat? — Vidd haza, majd megeszed — mondta a férje ked­vesen. — Biztos, hogy neked nem kell? — kérdezte az asz- szony, de már csomagolta is szalvétába. — Tudod, mennyit híztam, mióta itt vagyok? Húsz de­kát. Olyan erősnek érzem magam, talán még gyalulni is bírnék! Az öregasszony kifejezéstelen arccal hallgatta férjét. Tekintete a paplanon heverő két vézna, inas karra tapadt. Majd a lányára pillantott. Az szedelőzködni kezdett. — Mi már megyünk... Az öreg kikísérte őket. A lány az apjához bújt. — Vigyázzon magára, papóka! — szólt könnyes szem­mel. — Az unokáim jól vannak? — Jól, persze. Ha apa kijön a kórházból, majd eljön hozzánk. A geyrekek is örülni fognak. Az öreg a lépcső tetejéről integetett, amíg látogatói el nem tűntek a kijáraton. A folyosón leült egy padra. Rágyújtott. Még több, mint egy óra van a látogatás végéig. Nem akart még bemenni a kórterembe. Hét után jön majd a nővérke, hogy „kö­szönjük a látogatást”. Veszekedni kell, hogyha látogatók elmenjenek. Öt meg magára hagyják. Mint mindig. A fő­orvos mondta, hogy az egész kórteremben ő a legegészsé­gesebb. Az ő betegsége a nyolcvanhét év. Kiment a fürdőszobába. Kimosta a pizsamáját. Reggelig talán megszárad a fűtőtesten. Majd a köntösében alszik. A nővér még lámpaoltás előtt bejött hozzá. Egy üveg meggykompótot hozott. — Egye meg, Miklós bácsi, jobb mint a cigaretta. A magokat meg kicsúzlizza az ablakon — mondta és nevetve kacsintott az öregre. 'légre sötét van. Párnájába fúrta fejét, sírt. Sokáig. %t. Amíg el nem aludt. Álmában régi otthonában, a Y kis kertes falusi házban diófából gyönyörű bútoro- Jkat faragott. Két kislány a hulladékból babaházal épített. Felesége baboskendőben etette a csirkéket. Lőrinc Vitus festőművész tűzzománca

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents