Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-10 / 238. szám
1980. október 10. “NÉPÚJSÁG 5 Megyénk minden részében élnek olyan emberek, akik társadalmi munkában hirt adnak: községük, termelőszövetkezetük, üzemük, gyáruk, hivataluk, iskolájuk... életéről, eseményeiről. Sokféle gondolkodású, stilusú és foglalkozású emberek: üzemi munkások, tsz-gazdák, pedagógusok, népművelők, pártmun kások, KISZ-funkcionáriusok, sportrajongók... Távol élnek egy mástól, gyakran személyesen nem is ismerik egymást, de na ponta érzik, hogy együvé tartoznak: tudósítóink népes tábo rába. Önzetlen segítői ők lapunknak. Rajtuk keresztül olvasóink eljutnak megyénk minden szegletébe, üzemébe, hivatalába, részeseivé válnak eseményeknek, örömöknek, gondoknak. Nélkülözhetetlen és felmérhetetlenül becses az ő munkájuk. Bizonyára így érzik olvasóink is, akik naponta látják a kisebb- nagyobb fényképes és szöveges tudósításokat, amelyek igy kezdődnek: „Tudósitónktól”. Tudósítóink ma már havonta mintegy 140—150 gépelt oldalon és negyven-ötven képpel számolnak be megyénk életéről, eseményeiről. Óriási mennyiség ez. Havonta egy-egy könyvet lehetne összeállítani belőle. Küldenek saját és általunk kért témájú írást. Kéthetenként rendszeresen jelentkeznek lapunk első és harmadik oldalán tematikus témákkal. Tudósítóink között vannak olyanok, akik több mint negyed- százada fáradhatatlanul dolgoznak. Nekik is köszönhető, hogy lapunkban immár több mint öt éve él az On kérdez — mi válaszolunk rovat, ök gyűjtötték az első közérdekű kérdéseket. Néhány nap alatt több mint százat. E kérdések alapozták meg a rovat létét. Száznál több társadalmi tudósitónk dolgozik szerte a megyében. Táboruk napról napra nő. Egyre többen vállalják ezt a nagyon szép munkát. Természetesen nem főhivatásként, hanem munkaidő után, szabad időben. Önzetlen segítőink közül mutatunk most be néhányat olvasóinknak, akik bizonyára gyakran kérdezték önmaguktól: „Ki lehet, milyen ember lehet az, akinek az Írása igy kezdődik: Tudósítónktól?” Ambrus Lukács A teveli közös tanács nyugdíjas elnöke — akire egészséges, jó humora és szókimondó természete miatt senki se tud tartósan haragudni — lapunk egyik legrégebbi tudósítója. Ha nem félnék attól, hogy Lukács esetleg megsértődik a véní- tésért, azt is mondhatnám, hogy a lapunk főhivatású gárdája köré épült tudósítói hálózat veteránja, aki többször is elhatározta, hogy megszakítja velünk a kapcsolatokat, nem ír többet, de aztán csak jönnek tőle a hírek, mert fontosak, mert a teve- liek és társközségeik munkájáról, életének alakulásáról szólnak. S bizony hiányoznának, ha Ambrus Lukács a tudósítókat „gyakran érő sérelmek” miatt csatabárdját nem ásná ugyanolyan gyorsan el, mint amilyen sebesen elő tudja ásni. Miféle sérelmekre célzok? Amelyek ellen nincs védőoltás, s amilyenek a főhivatású toliforgatót naponta érik, mert ott ülnek kéziratokkal beterített asztaluk mellett a szerkesztők, akik húznak és vágnak, azaz, funkciójuknak megfelelően szerkesztenek. S jaj, melyik az a szerzői szív, amely a megjelent 20—25 sor ellenében nem azt a kihúzott 5—6 sort sajnálná legjobban? Mostanában gyakran fordultam meg Tevelen és vidékén, s hagyományainknak megfelelően kerestem Ambrus Lukácsot, akivel áldásos, gondolatébresztő dolog akkor is elbeszélgetni, ha nem céllal megy hozzá az ember. Ha azt hiszik, hogy békén üldögél szép kerttel övezett házában és élvezi, hogy nyugdíjasként nincs többé lélek- szakasztó sietnivalója, az téved. Annyi párt-, állami és tömegszervezeti megbízatása van, hogy semmivel se dolgozik kevesebbet most, mint amikor még ő ült a közös tanács elnöki asztala mögött. Ha ez így megy tovább, javasolnom kell a visszahívását. Akkor ugyanis tudósítóként se lesz ritka „vendégünk”. lent — vallja —, tudósításaimból, riportjaimból a Tolna megyei Népújságon kívül A dombóvári és városkörnyéki települések gazdasági társadalmi, politikai életéről sokat olvashatnak lapunk előfizetői és ennek egyáltalán nem az a magyarázata, amivel esetenként gyanúsítanak bennünket, hogy részrehajlók vagyunk és favorizálni akarjuk Dombóvárt és környéke településeit. Ismétlés már, mégis leírom: lapunk igen kiterjedt tudósítóhálózatának tagjai között a dombóváriak képviselik a többséget, és irányítójuk, Magyarszéki Endre már-már profikat megszégyenítő módon tudja, mi kell a lapnak, mi meddig számít „újságnak” és mi az, ami két hét múlva aktuális, amiről föltétlenül értesíteni kell a lapot. Neki köszönhető, hogy a szerkesztőség és Dombóvár között csaknem állandó a „forró drót”. Megy a kérés, majd jön — és időre — telexen a várt információ. „Cserbenhagyásról” szó sem lehet. A legfontosabb dombóvári tudósításokra akkor is számíthatunk, ha történeteközölt már a Népszabadság, a Családi Lap, Nők Lapja és a Szabad Föld is. sen nincs otthon a tudósítói csoport feje. Vagy annyira el van foglalva, mint az elmúlt néhány hónapban volt. Május óta Magyarszéki Endre kevesebbszer kopogtatott be városának gazdasági, társadalmi, tömegszervezeti vezetőihez információkért. A dolog magyarázata, hogy két felnőtt lányának májusban kezdtek házat építeni. A „nagy mű” viszont elérkezett a befejezés küszöbéhez. Meg kell szerezni a lakhatási engedélyt és utána már komótosan el lehet végezni a parkettázást, csempézést. S kötelezően visszaszerezni a nagy hajtásban elveszített kilókat is. — Mire számíthatunk — kérdeztem tőle a minap. Azt felelte, hogy rövidesen befejezi az ígért vasárnapi beszélgetést, azután pedig a korábbiakhoz hasonló ütemben küldik megint a híreket, tudósításaikat. Magyarszéki Endrét és társait ismerve, biztosak lehetünk abban, hogy így lesz! Báli János Magyarszéki Endre Ékes László Báli János tudósításait, képes híreit gyakran olvashatják lapunk olvasói. Nehéz lenne behatárolni, hogy mi érdekli őt, milyen élmények és kapcsolatok hagynak nyomot benne leginkább. Talán a néphagyomány megőrzésének, óvásának és továbbadásának igénye. Örökmozgó ember ő, habár tiltakozik e jelző ellen. — 27 éves vagyok. Népművelő. A tolnai művelődési házban hetedik éve dolgoMinárik Lajos Magyarke- sziben él. Ott is született. Ag- ronómus. A háztáji gazdaságokkal foglalkozik. Egyengc- az emberek jelenét és gyűjti a szülőföld múltbeli emlékeit. A lakása valóságos néprajzi múzeum. Egyszer riportot készítettünk róla. Szóba került, hogy írogat is. Egy, a termelőszövetkezetekkel kapcsolatos pályázaton díjat nyert. Megkértük, tudósítsa lapunkat. Szívesen vállalkozott erre. Évek óta találkozhatnak olvasóink Mi- nárik Lajos nevével lapunk hasábjain. Magyarkeszi ki- sebb-nagyobb eseményeiről tudósít. Legemlékezetesebb Ki ne ismerné lapunk olvasói közül Lovák András nevét. Rendszeresen ad információt Völgységi hírek címmel a mórágyiak, báta- apátiak, mőcsényiek, grábó- ciak és a cikóiak életéről, e községek fontos eseményeiről, gondjairól. Lovák András 22 esztendeje költözött Mórágyra, ahol 12 évig tanácselnök, majd kirendeltségvezető volt. Tehát felnőttként ismerte meg a Mórágyon és a környéken élőket, akikkel igen jó kapcsolatot teremtett, s igyekezom. A vágyam az, hogy minél több igazi emberi kapcsolatra vágyó, együtt gondolkodó, együtt cselekvő és formálódó közösségnek adhassunk otthont. Mindennapi munkánk során nem szabadna megfeledkezni Czakó Gábor író figyelmeztetéséről: „...az eljövendő évtizedekben nem iparcikkekből lesz hiány, hanem gyógyfürdőkből, ligetekből, rétekből, tiszta vizű patakokból, élelmiszerekből, levegőből és békességből”. tudósítása az volt, amikor egy sérült emberről írt, aki a határban leesett a motor- kerékpárról. Szerencsére rátaláltak, és így megmentették az életét. Az életmentő kitüntetést kapott. A tudósítói munka megváltoztatta Minárik Lajos szemléletét, látásmódját. Egy beszélgetéskor elmondta: ma már minden, ami emberekkel, történésekkel kapcsolatos, érdekli. Egyszer például Iregszemcsén várakozott az autóbuszra. Késő este volt. Az egyik házból fény szűrődött ki. Kíváncsisága bevitte, így találkozott az iregszem- csei pékekkel, akiknek munkájáról hamarosan megérkezett a tudósítása. zett a kötelességtudó, dolgos embereket is érdeklődővé tenni a közélet iránt. (Jelenleg a Völgység Népe Termelőszövetkezet személyzeti vezetője.) Lovák András nemcsak 22 esztendeje ír lapunknak, hanem ezt tette már korábban is, mégpedig Bogyiszlóról. Hangulatos írásokat küldött az ott élő „paprikásokról”... — Szívesen adok hangot a szépnek, a jónak, de ha kell, ostorozom a hibákat is. Számomra az írás örömet jeLassan hat éve, hogy Ér- tényből küldte első tudósítását. Cikkeire mindig odafigyeltek, intézkedtek, reagáltak. Az iskolák körzetesítésével Nagykónyiba került, így két község életét kísérhette, s kísérte is figyelemmel. Az ismerősök megállították az utcán: — Megírhatnád az újságnak... — Időközben úgy alakult, hogy felépült a tamási úttörőház, s ide kerültem politikai munkatársnak. Mostanában kevesebbet írok, na1977 óta tudósítója lapunknak Tácsik Attila, az ireg- szemcsei művelődési ház igazgatója: — Siófokról jöttem ide — mondja —, s már Somogybán is írtam a megyei lapnak. I regszemcsére kerülve egy kulturális eseményről küldtem be első írásomat a Tolna megyei Népújságnak, s' miután ez megjelent, követte a többi is. Később megismerkedtem a szerkesztőségben dolgozókkal, és biztatásukra most már fotózom is. — Miért vállalja ezt a fáradozást? — Az biztos, hogy jóleső érzés olvasni a nevemet egy- egy kisebb-nagyobb írás alatt, de nem ezért teszem. — Ne csak rólam írjanak, nem csak én tudósítók egyedül a községről, a tsz jogtanácsosával, dr. Molnár Istvánnal együtt végezzük ezt a munkát. Úgy igazságos, hogy vele is beszéljenek. — Valóban igaza van, de ön már régebb óta tudósítja lapunkat. Az is igaz, hogy dr. Molnár Istvántól sem tugyon leköt a munkám. A múltkoriban találkoztam egy régi ismerősömmel, aki a „gépíróm” volt (azóta tanács- titkár, azelőtt ő írta le szívességből a cikkeimet). — Mostanában már nem úgy írsz, mint régen — mondta. — Elvesztetted írásaid egyéni hangvételét! — Ez számomra kemény kritika volt! Úgy érzem, munkahelyemen is túl vagyok a kezdeti nehézségeken, s újból szentelhetek egy kis időt az írásnak. Fontosnak tartom, hogy me- gyeszerte megismerjék az itteni embereket, akik még emlékeznek a Mesterre. Hiszen Felsöireg világhírű: Bartók Béla több mint 300 népdalt gyűjtött ezen a vidéken. — De nemcsak kulturális témájú tudósításokat ír... — Természetesen nem. A népművelőnek környezetében mindenütt otthon kell lennie. — Említene egy tudósítói sztorit? — Ha valami fontos vagy érdekes esemény történik a környéken, akkor értesítenek róla. így tudtam meg azt is, hogy a tsz-ben az egyik koca a szokásosnál jóval többet, 22-t ellet. E rekordról is nyomban tudósítottam a Népújságot... dunk olyan tudósítást kérni, amit meg ne írna. ♦ Pincehelyen született, s a tanítóképző végzése után Pápára került, öt évig volt a városban, de valami egyre húzta-húzta vissza szülőfalujába. Végre 1952-ben elhatározta: hazajön. 1976-ig, nyugdíjba vonulásáig a helybeli általános iskolában tanított. Minárik Lajos Lovák András Tácsik Attila Horváth Anna A faluban mindenkit ismer, őt is ismerik. Amikor nyugdíjba ment, azt hitte, nagy csend veszi majd körül. Nem így történt! Felkérték, legyen a művelődési ház tiszteletdíjas igazgatója. Elvállalta. Megszállottja a régi díszítő- művészeti minták, s egyáltalán a hagyományok gyűjtésének. Egy ingkézelőt — amely több mint százéves — a mosogatódézsából mentett meg. A mintákat a díszítőművész-szakkörökön „feldolKönye — Halló? Könye Ivánnal szeretnék beszélni. — Tessék, én vagyok. — Ismét volna egy kérésünk. Vasárnap fényképezni kellene. A keddi lapban jelenne meg a kép, ami azt jelenti, hogy hétfőn reggel 8 és 9 között kellene beérkeznie a fotónak a szerkesztőségbe. — Igen, meglesz ... Vagy beviszem kocsival, vagy küldöm busszal. A családdal ugyan szerettünk volna kirándulni, de majd elmegyünk legközelebb. Nagyfali gozzák”, s blúzokra, térítőkre hímezik. A közelmúltban új művelődési házat építettek — amely bármelyik város díszévé válhatna —, nagyon sok társadalmi munkával. Ha segítség kellett, vagy kell, ha a „tanár néni” kért, jöttek és jönnek ma is. Amíg nem kapnak szakképzett igazgatót, marad, azt majd betanítja, s akkor jön igazán a nyugdíj. — De ha lesz hozzá erőm, a község történetét szeretném még feldolgozni. Iván A kép elkészült, időre be is érkezett, de sajnos, anyagtorlódás miatt a lapban nem jelent meg... Ettől függetlenül küldi felvételeit már öt éve, biztosan számíthatunk rá. Tamásiban szinte mindenki ismeri, annak ellenére, hogy fiatal. Tizenhárom társadalmi funkciója van. A Tamási Vegyesipari Szövetkezetben motorkerékpár-szerelő. Ha valami rendezvény van, szinte mindenütt megjelenik, az elmaradhatatlan kellékkel, a fényképezőgéppel. i Albert Foglalkozása: tanár. Negyedszázada okítja a katedráról a kisdiákokat. Tizenkét éve Németkéren tanít, ahol az iskola igazgatóhelyettese, s három éve tudósítója lapunknak.! — Pártmegbízatásként kaptam ezt a feladatot. Ügy fogom fel, mint sportoló az edzést. Tanár vagyok, s ilyenkor vizsgázom magam előtt. Hogyan tudom rendezni gondolataimat, s mondatokba önteni. — Itt Németkéren úgy fél év után vették észre, hogy tudósítok. Azóta meg-megálíí- tanak. „Tanár úr, azt is írja meg...” Igénylik itt az emberek az ilyen tükörképet. Kellemetlenségem emiatt? Lekopogom, nem volt. Igaz, mielőtt valamit leírok, annak alaposan utánajárok. Szívesen csinálom. Korábban ón sem hittem volna el, hogy ennyire érdékel minden, ami itt történik. Hogy hogyan élnek az emberek? A múltkor megtudtam például, hogy az itteni erdészekről tizenöt éve nem írtak. Kilométereket gyalogolva megkerestem őket. A betűvetés nem okoz gondot. Nemcsak azért, mert magyartanár vagyok, hanem mert van egy csomó robba- nékonyság bennem, s aminek nekilátok, annak mennie kell... Gaál István — Én önöket az előttem tett egybehangzó nyilatkozatuk alapján a Magyar Nép- köztársaság törvénye értelmében házastársakká nyilvánítom! Nászinduló, gratulációk, csillogó szemű ifjú pár. A dombóvári Városi Tanács házasságkötő termében Gaál István hatéves anyakönyvvezetői praxisában a 350. esküvőt „celebrálta”. Sporttudósításai számát viszont nehéz lenne nyilvántartani. Tizenhat éve áll lapunk sportrovatának szolgálatában. Ö mondta egyszer: a sport iránti szeretete gyermekkori ártalom... Tizennégy éves korában lett a Spartacus igazolt labdarúgója, 1972-ben vonult vissza. Még aktív játékosként, 1964-ben jelentkezett első írásaival a Népújságban. Ahogy terebélyesedett Dombóvár város sportmozgalma, úgy bővült tudósítói feladatköre. A különböző sportágak helyi eseményeiről azonban fáradtságot nem ismerő szorgalommal küldi beszámolóit. Időközben szinte „Jolly- Jokerré” vált személye. Elnökségi tag a labdarúgó-szövetségben, sportfelelős a tanács szakszervezeti bizottságában, a DMSC technikai vezetője, s újabban a Népsport és a Dunántúli Napló helyi tudósítója is. Harmincöt éves, két gyermek apja. Eddig jutottunk portréja megrajzolásában, amikor megcsörrent a szerkesztőségi telefon. — Gaál István kér „R”- beszélgetést, vállalják? Természetesen vállaltuk. Az oldalt írták: Fekete László, V. Horváth Mária, László Ibolya, Pordán Jánosné, Szalai János, Szepesi László, Szűcs László János, Vitaszek Zoltán. A fényképet Czakó Sándor, a rajzot Schubert Péter készítette.
