Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
1980. október 5. Képújság 11 Művelődés és periféria Milyenek a boszorkányok? Erre a kérdésre egyetlen újságolvasó sem tudna felelni. Legfeljebb elmosolyodik vagy bosszankodik rajta — ki-ki vérmérséklete szerint —, esetleg arra gondol: micsoda ostobasággal hozakodnak elő az újságírók. Aki nemrégen került ki az iskolából, bizonyára úgy válaszol a fenti kérdésre: Boszorkányok pedig nincsenek, ezt már Könyves Kálmán királyunk törvénybe iktatta csaknem 900 évvel ezelőtt. Jól emlékszünk, hogy a televízióban filmet mutattak be egy isten háta mögötti faluról, s abban egy 90 év körüli botorkáló öregasszonyról, akit a községbeliek többsége ma is boszorkánynak tart. Méghozzá nemcsak az idősebbek, akik annak idején ír- ni-olvasni is alig tanultak meg, hanem életük delén járó férfiak, nők, sőt gyerekek is. Nem csupán szórakoztatásnak szánták a filmet. Figyelmeztetés volt az. Elsősorban arra figyelmeztet, ’hogy nagyon sok még a tennivaló a kis falvak, a közlekedési és kulturális „főútvonalaktól” távol eső helyek művelődése terén. Arra, hogy a közművelődés szépen sorjázó statisztikai adatai bármenynyire igazak, az átlag sok mindent eltakar. S nem is jótékonyan. Sok, gazdaságilag nálunk előbbre tartó országnál jobban állunk kulturális érdeklődés dolgában. Magasabb a műveltségi színvonal — átlaga. Csakhogy ezen belül a csúcsok igen magasak: több ezer városi — beleértve természetesen a kisvárosokat is — család minden egyes tagja jár színházba, kiállításra, koncertre, vásárol könyveket, festményeket, hanglemezeket. További százezrek vesznek részt aktívan vagy passzívan a kultúra valamely ágának művelésében, ide értve a csak könyvtári könyvet olvasókat éppen úgy, mint azokat, akik például népi tánccsoportban segítik a közművelődést. De az átlag mégsem azonos az általánossal. A kiemelkedő csúcsok mögött még — ha nem is mindig vagyunk hajlandók tudomásul venni — mély hullámvölgyek vannak. Mint például az a falu, ahol a lakosság nagy többsége szentül hisz a boszorkány- mesében. Egyetlen baj, gond, probléma sem szűnt még meg azáltal, hogy nem beszéltünk róla. Mondjuk ki hát most is nyíltan: vannak még a közművelődésnek olyan fehér foltjai az országban, amilyeneknek tulajdonképpen nem is volna szabad lenni. Akadnak falvak, ahová alig*6gyjkét újságot visz a postás — s áhol az alkoholfogyasztás abszolút' számokban is magasabb, mint ötször annyi lakosú városé. Kétségtelen, hogy a fehér foltok megszüntetéséhez nagy és önzetlen, olykor önfeláldozó kulturális munkára van szükség, hiszen hasonlíthatatlanul könnyebb egy kisvárosban, nagyközségben akár tucatnyi, különböző színvonalú rendezvényhez közönségeit szervezni, mint elmaradott helyen egyetlenegyszer bemutatni valamit a kultúra vívmányaiból. Olykor rossz utakon nehéz körülmények között lehet csak eljutni ilyen helyekre — hiszen a műveltségi elmaradás általában éppen a nehezen megközelíthetőségből adódik —, de mégis kell. S ha nem is lehet mindig a múltra hivatkozni, jó emlékezni, és emlékeztetni rá: a felszabadulás utáni első években ezernyi helyre jutott el a kultúra ennél sokkal nehezebb körülmények között, s a mai eredmények a bizonyítékai, hogy sikerült gyökeret vernie. Lehet azon vitatkozni, hogy mivel kezdjük. Talán először elegendő egy „könnyű” műsort, esetleg a fiatalok számára némi modem zenével fűszerezve. Lehet útibeszámoló vetített képekkel vagy szinte »bármi, ami alkalmas az érdeklődés felkeltésére. S ha eleinte csak nyolcan-tízen érdeklődnek, bízni kell abban, hogy legközelebb kétszer, egy év múlva akár tízszer annyian lesznek. Mindent lehet, szabad — csak lemondani nem. Bármilyen „isten háta mögötti” az a község, bármennyire elevenen élnek még benne a babonák, akármilyen sok jele van még a sok évszázados elmaradottságnak — minden falu vagy akár még kisebb lakott hely része az országnak. S éppen ezért i.'sze kell hogy legyen a közös népi kultúrának is. A közművelődés törvényben előírt fejlesztése rájuk is vonatkozik, s ez már törvénynél is több: a kultúra terjesztőinek legbenső, lelkiismereti kötelessége. A felszabadulás óta két nemzedék nőtt fel. S ha még ők is hisznek nevetséges babonákban vagy a „noha-bor”, a kocsma egyedül üdvözítő voltában — az a művelt emberekre vet rossz fényt. Elsősorban azokra, akik közvetlen közelükben élnek, s tudomásul veszik az elmaradottságot. De tágabb értelemben mindenkire, aki tehetne valamit a „kultúra perifériáinak” felszámolásáért. Mert kiemelkedő műveltségi eredményeinkre is csak akkor lehetünk joggal büszkék, ha az átlagműveltségből — általános és mindenkire kiterjedő műveltség lesz. VÁRKONYI ENDRE Képzőművészeti világhét, I980 Bényi László és M. Szabó István képei Ha jól számolom, 35 különböző eseménye volt a megyében a Képzőművészeti világhétnek: igazán nem kevés. Mégis, a műsorban keresgélve, vitathatatlan hiányérzete támad az embernek, mert ebben az összeállításban a „világhét” inkább lokális seregszemlét jelent, még akkor is, ha távolabbi vidékekről látogattak el ide kiállítók, s akkor is, ha néhány valóban „világhét” színvonalú kiállítást láthattunk. Elsősorban Kordováner János nagyon szép szőnyegeire gondolhatunk, ugyanakkor a hiány is feltűnik, mert például a kiváló Farkas Pálnak nem jutott kiállítóterem. Amit legjobban -hiányolok, a didaktikus elem: ha már valamiféle „kampányról” van szó, mert végtére arról, ez nemcsak jó vagy éppen kevésbé jó munkák bemutatására lenne alkalmas, hanem a jó értelemben vett ismeret- terjesztésre is. Unalomig ismételjük, hogy az esztétikai neveléssel bajok vannak, kevés a műértő, egyáltalában az értő kevés, ez pedig kifejezetten tudalmi kérdés: ahogy meg kell tanulni az esztergá- lyozást, a művészetet is meg kell tanulni. Divatszólamok ismétlése, vagy ösztönös tetszés-nem tetszés csak tévútra vezethet, ez pedig senkinek sem válik javára, s a mostani kiállítás-áradatban tapasztalhattuk, hogy vannak- festők, akik tudatosan keresik is az olcsóbb megoldásokat, mintegy kedvében járva a remélt vásárló ízlésének és hiányos ismeretének. Ha így folytatódik, képzőművészetünk elprovinciáliasodik, függetlenül a festők illetőségi helyétől. Manapság szinte divat lett a műgyűjtés, a jelek szerint pénz is van, s az állam, mint mecénás mellett megjelentek a magángyűjtők is, akik nem csekély összegeket fizetnek ki, aminek természetesen örülni kell, de óhatatlanul fölmerül a kérdés: Mindig tudják-e, hogy mire adják ki a pénzüket? A 35 kiállítást természetesen nem tudtuk végigkísérni, Vecsési Sándor gyönki secco- járól, ami nem szerepelt a hivatalos műsorban, jóllehet valóban „világhétbe” illő esemény, más helyen számolunk be. Ezúttal két kiállítást méltatunk, Bényi Lászlóét, amit a szekszárdi Szinyei Merse- teremben rendeztek, s M. Szabó István kiállítását, aki Bonyhádon mutatta be munkáit. Bényi László annak idején Aba-Novák Vilmosnál kezdte tanulmányait, s 1942-ben mutatkozott be először. Azóta a kiállítások sora van mögötte, valószínűleg nehéz lenne megmondani, hogy mostani szekszárdi bemutatkozása hányadik. Posztimpresszionizmusban gyökerező művészetében a formák erősen stilizáltak, hogy annál nagyobb hangsúlyt kapjanak a színek, amit azzal is kiemel, Hogy vastagon hordja fel a festéket, s ezzel már-már plasztikus hatást ér el. Vibráló tájai, csendéletei szinte az ősgo- molygásból lépnek elő, mert csak a látványnak van jelentősége festészetében, a képen kívüli valóság megszűnik számára. A keret tulajdonképpen nem a képet keretezi, hanem világát — ezt a pillanatnyi világot — fogja egybe, s amit fest, esetenként valóban rendkívül szuggesztíven hat. A hetedik évtizedén túljutott művész megalkotta saját világát, s kétségtelen, hogy sajátos felfogású művészete, amiben egyesíteni tudja az elődök legjobb törekvéseit is, egységes és teljes világ, s ez a legtöbb, amit erről a tulajdonképpen magában álló festészetről elmondhatunk. M. Szabó Istvánt más eszmények vezetik. Festészete MŰVÉSZET jellegzetesen magyar, s ha művészetének forrásvidékét keressük, elsősorban Med- nyánszkyra, Nagy Istvánra kell gondolnunk. A tolnai vidék kitágul képein, az egész hazát jelképezi, mert M. Szabó István kezdettől tudatosan törekedett arra, hogy ne külsőségekben, hanem mondanivalója lényegét tekintve legyen magyar festő. A beszámoló itt megszakad. Vasárnap délután 5 és 6 óra között hiába próbáltunk bejutni a bonyhádi művelődési házba, az ügyeletes könyörtelenül kiutasított bennünket. Megpróbáltunk érvelni azzal, hogy látogatásunkat előre jeleztük az igazgatónak, ez sem hatott. M. Szabó István bonyhádi kiállítására nem nyertünk bebocsátást. A képzőművészeti világhét rendezésével kapcsolatban ezek szerint ilyen érthetetlen elutasítással is számolnunk kell? CSÄNYILÁSZLÓ Pátzay múzeuma Kapuváron Az elmúlt évtizedben sok életmű, jelentős festői, szobrászati hagyaték került muzeális gondozásba adományozás útján. A sort Szőnyi István emlékmúzeuma nyitotta — azóta rendre nyíltak, nyílnak az állandó gyűjtemények szerte az országban. így Pátzay emlékmúzeuma is Kapuvárott. Jellemzője a teljesség. Itt született, itt temették el, itt állították fel „Lenin”-jét és a „Kenyérszegő”-t, itt avatták fel múzeumát. Dióhéjban ennyi a történet. S még valami — a csönd, mely övezi város és szobrász egymásra- találását, a csönd, mely méltó keretet ad a műnek, mely országos kincs. Pátzay Pál 1896-ban született Kapuvárott, itt végezte középiskolai tanulmányait, s bár szobrászi felkészülésé; megzavarta a háború, első kiállítása 1917-ben nyílt.. Ettől kezdve rendszeres művészi tevékenysége, melyet állandó siker jellemez. 1928 és 1930 között római ösztöndíjas volt, 1935-ben állami aranyérmet kapott — a felszabadulás után kitüntették a Kiváló Művész címmel és kétszer is Kossuth-díjjal. 1962- ben Kapuvár díszpolgára lett. így vall erről maga Pátzay Pál: „Kapuvárott születtem. Hozzákötődő gyermekkori emlékeim kapuvárivá tesznek. Ismerem Európa nagyvárosait és emlékezéseimben ezek közé sorolom Kapuváro- mat is... Minden hivalkodás nélkül mondom: életemben 6ok megbecsülésben, kitüntetésben volt részem. Legkedvesebb mégis az volt, amikor Kapuvár díszpolgára lettem.” Szalai Sándor akadémikus nyilatkozta legutóbb a ívben, hogy egy ország olyan nagy, amilyen naggyá fiai teszik. E nyilvánvaló igazsághoz bízvást hozzátehetjük: Pátzay szobra révén Kapuvár is nagyváros a kontinens szellemi térképén. Az ő panteonja remekműveket termett, elsősorban a „Kenyérszegő”-re és a székesfehérvári Huszáremlékműre gondolok, s arra a sok műre, melynek gipszeredetijeit a kapuvári -Pátzay- múzeumban láthatjuk — portréit Gounod, Kodály, Kopernikusz, Munkácsy Mihály, Verdi, Virág Benedek, Bartók Béla, Janus Pannonius, Széchenyi István, Németh László, Kazinczy Ferenc, Ily- lyés Gyula, Bemáth Aurél alakjáról. Tudása, ízlése, embersége életének és művészetének egysége. Alapító tagja volt a Történelmi Emlékbizottságnak. ő mintázta azt a Petőfi- jelvényt, melyet a fasizmus ellen tüntetők viseltek 1942- ben. Veszélyes időkben is helytállt, meggyőződésétől soha nem tántorult el. Ahogy Pogány ö. Gábor jellemezte: „Pátzay Pál a nagy elődök örökségének tanulmányozásai alapján érlelte ki magában hivatása teljesítésének az eszményeit, s ezekhez az eszményekhez mindig is híven ragaszkodott”. Pátzay mérték lett, mérték maradt. A szobrászi utókornak és Kapuvárnak is. Művészetének, emberségének minősége révén emelkedett azzá. Tanítványainak egész sora őrzi és növeli értékeit, bennük folytatódik Pátzay Szabadság fája tökélyig érlelt munkássága. S az is utókorának méltó vonása, hogy Kapuvárott felavatták szülőháza falán emléktábláját, s hamarosan odakerül Domonkos Béla Pátzay portréját ábrázoló domborműve is. 80 éves volt Pátzay, amikor 1976-ban a városnak ajándékozta műveit, akkor nyílt meg állandó gyűjteménye, s itt nyugszik a kapuvári temetőben. Egy éve, szeptember 14-én hunyt el az a Pátzay Pál, aki a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Képzőművészeti Főiskola tanára és századunk egyik legnagyobb magyar szobrásza volt, s aki tiszta, maradandó üzenetet hagyott hátra művészetében — népünknek címzett nemzeti kincset. L. M. Munkácsy
