Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-04 / 233. szám

1980. október 4. Képújság 3 A közös és a háztáji Bölcskén Aligha véletlen, hogy a há­rom tsz-elnök között, akiket magához hívott a mezőgaz­dasági és élelmezésügyi mi­niszter szeptember elején, személyes véleménynyilvání­tásra, az egyik elnök Ulbert Ádám volt Bölcskéről. Főként háztáji ügyekről beszéltek, fejlesztési lehetőségekről. Bölcskén kimagaslóan jó a háztáji gazdálkodás, és ugyan­csak kiváló eredmények szü­letnek a szövetkezetben. A napraforgó-termesztés nagy­díját hozta el a Rákóczi Tsz a mezőgazdasági kiállításról, de búzatermesztésben is az or­szág 15 legjobbja között van az idén. A miniszteri meghívásról nem tudtam a beszélgetésünk előtt, nem dicsekedett vele Ulbert Ádám, viszont a téma, amiért Bölcskére mentem, pontosan ehhez kapcsolódik, így aztán elkerülhetetlen volt a megemlítése. Érződik-e a mindennapi munkában a szövetkezet irán­ti felelősség a tagoknál? A vezetőnek „hivatalból” meg­van a felelőssége, de a tag, vagyis a beosztott dolgozó úgy is végezheti a dolgát, hogy éppen csak megteszi, meg úgy is, hogy szívét, lel­két beleadja. Éppen egy fegyelmi ügy van terítéken. A jogügyi elő­adó megbeszéli az elnökkel, hogy milyen álláspontot fog­laljon el a bizottsági tárgya­láson. Az illető tsz-tag meg­tagadta a munkát. Egyedül­álló eset. Szabadságot kért csúcsmunka idején, hogy ki­szedje a krumpliját. Mond­ták neki, várjon szombatig, mert most a közös munka halaszthatatlan és mert egyébként is szombatra szer­vezték a háztáji fuvarokat. A tag hazament és nem dolgo­zott, persze hogy fegyelmi jár érte. De ilyen eset nem volt több az idén. Annak ellené­be sem, hogy Bölcskén a szőlő is' sok a háztájiban, meg a jószág is. — Ahol nincs szőlő, abban a faluban észre sem veszik az őszi munkát — mondja Ulbert Ádám —, pedig az ősz a legnehezebb, közismert tény. Szóval nálunk, ahol Ulbert Ádám 300 hektár a tagok szőlője, többszörösen is nehéz az őszi időszak. Ami azért nem je­lenti, hogy nem tudjuk ki­fogástalanul elvégezni a vető­szántást, a betakarításokat, bármit. Éppen ellenkezőleg: a napraforgó-termesztési nagydíj is bizonyítja, precíz, magas színvonalú, minőségi munka folyik nálunk. A ter­melési rendszer technológiai előírásait még tovább is fej­lesztettük, alkotó módon. Ez­zel egyben válaszoltam a kérdésre, hogy éreznek-e fe­lelősséget a tagok a közös iránt. Illetve úgy helyes a válasz, hogy sokan vannak, akik felelősséggel teszik a dolgukat nap mint nap. Akad kivétel is. Mindenesetre ked­vező az összhang a tagság és a vezetőség között. Megtalál­tuk a módját annak, hogy a tag kedvvel végezze a mun­káját a közösben is, a háztá­jiban is. — A nagy háztáji soha nem megy a közös munka rovásá­ra? Hogyan sikerül ezt meg­valósítani ? — A termelési szerkezetet úgy kell kialakítani, hogy ne legyen ütközés a háztájival. A háztáji benne legyen a kö­zös tevékenységben... Illetve: meglegyen a lehetőség arra, hogy itt is, ott is elvégezhes­se a teendőit a tag. Ne kell­jen parancsolgatni, és a tago­kat ne a félelem irányítsa, hanem a kedv és a megfele­lő szervezés, az ésszerűség. — Konkrétabban? — Hagyni kell az embere­ket, tartsanak tehenet, le­gyen szép tehenük, szépen gondozott szőlőjük, mert ez nemcsak anyagi kérdés. Erre büszkék, ez alkotó jellegű te­vékenység a számukra. De amikor a közösben sok a munka, akkor mindenki ott dolgozzon! A mozgósításra minden gyűlést fölhaszná­lunk a legnagyobb munkák idején. A vesszőfonó üze­münk egész évben tevékeny­kedik, de amikor kell, onnan is kimennek a határba az asszonyok. — Milyen a hangnem a beosztottakkal? — Igyekszünk az érzelmek­re hatni. Tehát mindig em­beri módon beszélni a tagok­kal, a kéréseiket meghallgat­ni, az. eredményeiket meg­dicsérni, egyáltalán: ambicio­nálni őket. Okos, jó célokat kitűzni, azzal, hogy ha ezt elérjük, akkor ez az önök ér­deme, ez a ti érdemetek... — Régen, tehát a szövetke­zet úgynevezett hősi korsza­kában sem voltak itt nagy nehézségek a munkafegye­lemmel? Nem volt szembe­állás, hanyagság? — Messziről indultunk mi is. Természetes dolog volt, hogy az új helyzet idegenke­dést is kiváltott az emberek­ben. Főként azért, mert nem lehetett sokat fizetni, nem voltak olyan kitűnő eredmé­nyek, mint újabban. Mondok egy történetet, ma már csak derülni tudok rajta. A ... idő­sebb tag (mondja a nevét) ingerülten közbevágott veze­tőségi ülésen, amikor arról beszéltünk, mit hogyan kell változtatnunk a bérezésben, javítani a kereseti lehetősége­ket. Szóval kezdtük sorolni, de még ki sem mondtam, mennyi jár ezentúl a szerves- trágyázásért, közbeszólt ez az ember, hogy nem elég, nem fogadjuk el. Megkérdez­tem tőle, mennyit javasol. Az összeg kevesebb volt, mint a mi normarendezésünkben ki­írt pénz... Na aztán az idő eltüntette a gyanakvásokat, és meghozta az igazi munka­kedvet. De ehhez az is kel­lett és kell, hogy a háztájit segítse a tsz. A bizalom kö­zös, kétoldalú. Szükség van arra, amit megtermelnek a tagok a háztájiban, tudott dolog. Hát az az egyetlen cél­szerű megoldás, ha az érde­kek egyeztetésével, megfelelő szervezéssel eléri a szövetke­zet, hogy mindenütt jól dol­gozzanak az emberek. Ne erőlködve, ne parancsolással akarjunk boldogulni, tervet teljesíteni, eredményesen dol­gozni, mert a parancsolás rendszerint nem vezet ered­ményre. A jó szervezés igen. A korszerű módszerek alkal­mazása és a kedvteremtés az igen. — A szervezéssel kapcso­latban mondjunk legalább egy példát. Valami egyszerűt. A tagok terményeit, a renge­teg szőlőt milyen fuvaresz­közzel és mennyi időráfordí­tással lehet elszállítani? — Tizennégy fogat lénye­gében a háztájinak dolgozik. A lovakat ezért tartjuk, és ki is van használva ez az üzemág. A szántástól a szőlő­hordásig mindenben. Szüret­kor még kell gépi erő is, ez Mihálovics Györgyné rend­szeresen hizlal sertéseket természetes, de pontos ütem­terv alapján, gyorsan megy a szállítás, sose sínyli meg a szövetkezet. Bőven van ősz­szel szállítanivalónk, és nem marad kinn a határban sem­mi. A napraforgó betakarítá­sa most fejeződött be, tíz kombájntól hordták a szemet a traktorosaink. Ezt kellett csinálni két hétig, ezt csinál­ták. — A legfiatalabbak is vál­lalják a tíz-tizenkétórázást? — Ebben változás lesz a jövőben, úgy mutatkozik. A legújabb generáció már nem akar tehenet tartani otthon, nem akar .tizenkét óráig ülni a traktoron. Ehhez is meg kell találnunk a megoldást. Mindenütt, persze, nemcsak Bölcskén... Nagyobb gépek le­gyenek, amelyek rövidebb idő alatt elvégzik a szántást, az egyéb munkákat. Amit lehet, napi nyolc óra alatt és nem hosszabb munkaidőben. Egy­értelmű törekvés, igény és kényszer. Az állatgondozással kapcsolatban még sürgetőbb a helyzet. Nemcsak tehenet, de sertést sem vállalna már a mai fiatal, vagy mondjuk így, a holnapi, ha mindent kézzel kellene elvégezni. Le­gyen gépesített a háztáji ál­lattartás is. Egyébként ezt javasoltam a miniszter elv­társnak, amikor ott voltunk nála hárman, az ország kü­lönböző vidékeiről. Javasol­tam, adjanak hitelt a tagok­nak a háztáji állattartás gé­pesítéséhez, és akkor nem csökken a sertéslétszám, per­sze megfelelő árak is kelle­nek. Legyen az udvarban, a házi ólban önetető, taposó­rács, minden. Szükségünk van a húsra, tehát kedvet teremtsünk a hús előállításá­hoz. Egyszerű dolog. Egysze­rű? Inkább nagyon is össze­tett, de meg kell találni a megoldást ezekhez a világos törekvésekhez. Technikailag, pénzügyileg, emberileg. Hogy mást ne mondjak: tudatosí­tani kell az emberekben, hogy háztáji csak a közös mellett lehet. Tehát az ala­punk : a közös munka és gaz­dálkodás becsülése, színvona­lának állandó emelése. Az elnökkel folytatott hosz- szas eszmecsere után fölke­restem a háztáji bizottság Az OMÉK-on nyert napra­forgó-termesztési nagydíj egyik tagját, Sárosdi János- nét, aki az összes adminiszt­ratív teendőt elvégzi, a napos- kacsa-igény felírásától a hízó sertések szállításának várható idejéig. Mindenről tájékozott a faluban ezekkel a dolgok­kal kapcsolatban. Ő így sum­máz: — Mindenki tisztában van vele, hogy a tsz a fontosabb, onnan kell megélni. Csak négy-öt tag van, aki többre becsüli a háztájit. A szövet­kezet nagyon segíti a tago­kat, hogy jól tudjanak gaz­dálkodni a háztájiban. Wolf László, a lakatosok csoportvezetője, s egyben szo­cialista brigádvezető, 20 évig budapesti nagyüzemben dol­gozott és itt, a Rákóczi Tsz- ben 12 éve él, tevékenykedik, irányítja beosztottjait, amel­lett, hogy maga is fizikai dol­gozó. Tapasztalatait így fe­jezi ki: — Sokkal nehezebb itt dol­gozni, irányítani, mint ipari üzemben. De megoldjuk a nehezebb feladatokat is. Ha valaki elmegy lakodalomba, vagy más alkalomból áll ki a munkából, elvégezzük helyet­te. Ez kölcsönös. Parázs vi­ták nincsenek. A háztáji ki­magasló, de nincs kárára a közösnek. GEMENCI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly A Kiskunság Kiskunfélegyházán börtön­ben voltam. Tartós börtönbüntetés ese­tén alighanem malommunkát kellett volna végeznem, de ettől szerencsére megkímélt a sors. Élek a gyanúperrel, hogy másra már úgyse len­nék alkalmas, mint a malom­padlás sepregetésére. Bör­tönöm szerencsére nem volt komoly illetve nagyon is az. A témával foglalkozó legna­gyobb ilyen hazai gyűjte­mény van a múzeumban és jobb helyszínen már csak azért se lehetne, mert vala­mikor a kunkapitányok há­zának tartozék épületében nem kisebb ember rabosko­dott, mint Rózsa Sándor. Ma­lommunkát elvben az ugyan­itt lévő Pajkos-féle malom kínálhatna... Nem tudom, hogy akad-e valaki, aki épp ezért jön Kiskunfélegyházára. Azt se tudom, hogy a Kossuth, Deák és Széchenyi által „patro­nált” börtönügy helyi doku­mentumai szerepelnek-e a tárgykörben érdekelt szakem­berek továbbképzésének tan­anyagában. Azt viszont fen­nen vallom, hogy ha valaki egyszer már eljutott Kiskun­félegyházára, ne hagyja ki ezeket a látványosságokat sem. Az ember ott keressen érdekességet, ahol van. Úgy érzem, nagyjából a lokál­patriotizmus ösztönzése és az ilyesfajta idegenforgalom megállítása körül össz­pontosulhatnak azok az igé­nyek, melyek a Kiskunságban jogosak. Mellékesen szólva, etnog­ráfus legyen a talpán, aki a valamikori Kis- és Nagykun­ság, netán még a Jászság embertípusai közt 1980. őszén jól indokolható különbséget tud tenni.. Az előbbi turisztikai-ide­genforgalmi megjegyzések Kiskunhalasra is vonatkoz­nak. Nem ismerem a MÁV főkönyvelőjét, de úgy vélem, hogy az itteni indóház jóvol­tából tetemesen gyarapíthat- ná államvasutaink bevételét. Ha alkalmilag engedélyezi, hogy filmesek „korhű” dísz­letként hasznosítsák. A bevételből előbb-utóbb talán egy állomás épületére is jutna. Ä jelenlegitől elképesztő forgalmú, ámbár árnyas út vezet a városközpontba. A forgalom irama is elképesz­tő. Az út és minden mellék­utcája szűk, a gépkocsiveze­tők temperamentumosak és időnként a legváratlanabb irányokból egy-egy lovas­szekér is becsörtet a csúcs- forgalomba. A városba beme­net jobbra, majd a Köztár­saság utcában van néhány érdekes tervezésű, modern ház. Nem járva, hanem áll­va érdemes figyelmet szen­telni nékik, ugyanis a járdák, másfélórányi séta vonalán, olyan állapotban voltak, mintha tegnap vívtak volna a környéken páncélos csatát. Az orra esés bármikor bekö­vetkezhet. Egy darabig jószándékú közlekedési úttörők tusá- ját figyeltem nagyapáink kerékpárjaival. Ök szabályo­san jeleznek, a nagyapák sza­bálytalanul folytatják útju­kat. Halas közepén bizarr formájú, a század eleje nép- művészkedő stílusában álmo­dott épületben működik a szálló és a filmszínház. A vá­ros nagy szülöttének Thorma János festőművésznek nevét viselő múzeum viszont szép, sőt kívül-belül az. Előtte Markovits Mária emlék-reli­efje, aki a híres halasi csip­két tulajdonképpen megte­remtette. Lehelet könnyű a csipke, motívumai gyönyörű­ek és kereken 80 esztendő alatt világhírre jutottak. Nem véletlen, hogy a Zombo- ry Éva tervezte halasdcsip- ke-bélyeg is az lett. Kinn a vasútállomáson közvetlen vonat várakozik, melynek célállomása Báta- szék. Szinte már otthon ér­zem magamat, ami azért per­sze túlzás, mert a vonat sze­mély és ennek megfelelő se­bességgel részeltet majd az Alföld örömeiben. Egyelőre nyelvi örömökben van ré­szem. Idős házaspár álldogál a peronon, majd a férj eldönti: — Gyerünk be az eny- h ely re ! Az ősi pásztorkifejezést még sosem hallottam, csak olvastam. Itt felettébb mo­dern értelme van, a váróter­met jelenti, ahová az öregek be is húzódnak a hűvösre. Sosem tudtam osztani Pe­tőfinek az Alföld tengersík vidéke iránti rokonszenvét. Azt mégis el kell ismerni, hogy a síkság kínál változa­tosságot. Szeged után, Kiste­leknél őszibarackosok buk­kannak fel, majd frissen te­lepített nyárfaerdők. Halas előtt az egész országban meg­szokott kukoricaföldeket napraforgó-tenger váltja fel. A tanyák környéke fehérük a libáktól, az exportálandó li­bamájat is meg kell termel­ni valahol. Itt is, ott is fris­sen vetett vályogtéglák asza­lódnak a napon. Ma már ez se naponta ismétlődő látvány. Halasi csipke Kiiskunmajsánál ismét sze­mem elé kerülnek a sátorte­tős, falusi kockaházak, me­lyek az utóbbi néhány száz kilométer során nem voltak a megszokott módon jellem­zők. „Majsa” maga is ősi név, „Harkakötöny” pedig kész gyönyörűség, rangot jelez és a IV. Béla idején nem éppen szerencsés véget ért kun ve­zérre emlékeztet. Szaporodnak a gyümölcsö­sök, egy alkalommal pedig 8 percig robogunk egyetlen kukoricatábla mellett. Ez már nem a Kiskunság, ez a gazdag Bácska. * Az élet néha furcsa csat­tanókkal szolgál. A bátaszéki átszállás után rövidesen in­dulunk és Őcsénynél rám nyit egy magas, elegáns MÁV-ellenőr. Az egyetlen, akivel széles Magyarországon három hét leforgása alatt ta­lálkoznom sikerült. Nyújtom a személyi igazolványom tok­jához alkalmazott szabadje­gyet. Megnézi: — A vasutak igazolványt is kérem! — Nekem olyan nincs! — Az baj! Mindig magá­nál kell hordania! — De én nem vagyok vas­utas! Ismét megnézi az igazol­ványt, melynek személyemre szóló kedvezményes ereje szeptember 15-én véget ér. — Az más! Csakugyan nem vasutas! Leszállók Szekszárd er- nyedetlenül épülő, átépülő állomásán. (Folytatjuk.) ORDAS IVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents