Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-30 / 255. szám
1980. október 30. (^tojuN _ irtÉPÜJSAG 3 A tomerömu-építkezés Panni könnyei és egy kupica konyak Műveltség és társadalom I. Wluueltsegeszmeny - míiueltseg modell Piskolthy Viktorné emelte helyére a reaktortartályt Szerdán, október 22-én a határállomáson a vámosnak is feltűntek Panni kiairikás szemei. , — Éjszakás volt? — kérdezte. A válasz csak szűkszavúra sikeredett: — Igen. — Horniét jött? — kíváncsiskodott tovább a vámőr. — Paksról. — Azt mutatta a televízió? — Igen. * Szerencsére nem kérdezősködtek tovább a román határon. Pannának semmi kedve sem volt beszélni a szombat- vasárnapi munkáról. Hétfőn hajnalban belezuhant az ágyba, kedden déliben elindult pihenni. A munkát csak így lehet teljesen feloldani, a feszültséget elfelejteni csak távolból, minél messzebb a helyszíntől lehet. Most itt ülünk egymással szentbe Pakson, a kétszobás lakásban. Több mint egy hét telt el. Panni, azaz Piskolthy Viktorné, az Erőmű Beruházási Vállalat darukezelője szívesen éli át újból a reaktortartály beemelésének perceit. Szinte elveszik a puha kanapén. Az arcáról leolvasható minden. Szemei hol szomorúságot, hol örömet sugároznak. Egymás után gyújt rá. Azt hiszem, hónapok múlva is ott él pólusaiban az október 18— 19-e. Amikor meséli, hogy szombaton délután volt egy vezetőember, akii rálegyintett, megadóan, valami olyasmit mondva: „Ezek a csajok!” — a szeme összeszűkül, az arca megkeményedik: — S akkor megfogadtam: csak azért is! De nem ez a lényeg. Ez csak egy mozzanat. Pillanatok alatt váltunk témát. A kiválasztásról kérdezem: — Három nappal előbb szólt a főnököm, hogy menjek a gyár- és gépszerelőkhöz reaktorügyiben: Nem akartam elhinni. Engem választottak? Nem kijelöltek, választottak a fiúk. Ez mindennél többet ér, nincs olyan elismerés, ami felér a kollégák, egy másik vállalatnál dolgozó kollektíva választásával — Ezután hogyan tudott készülni a feladatra? — Csak lelkileg lehet. Gyakorlatban már emeltem 80, 100, 110 tonnát, de 230-at még nem. összekeveredett bennem az öröm, a feszültség, a felelősség. — Pélt? — Nem. Nyugodt voltam. Minden emelés előtt van egy Piskolthy Viktorné darukezelő furcsa érzés, de azt is érzem ilyenkor, hogy meg kell tudnom csinálni, ugyanakkor arra is fel kell készülni, hogy történik valami. Vasárnap éjjel éjfél tájban feszült csend volt. Ki kellett kapcsolni a daru végálláskap- csölóját. A lakatos elindult, egy pisszenés sem hallatszott, a köteleken ott lógott a 230 tonna. Ebben a rezzenéstelen negyedórában egyszercsak hatalmas csörrenés zavarta meg a csendet. Beesett egy villáskulcs... Pár perccel előbb emberek jártak ott... — összerezzentem — emlékezik ismét Pannika. Nem láttam sehol a kollégámat, egy pillanat alatt végig szaladt bennem: leesett. Szerencsére csak elcsúszott. — Ahogy ezt mondja, ismét ösz- szerezzen. A szeme szomorú lesz, aztán folytatjuk tovább, kivirul az arca, feloldódik a feszültség. Reggel héttől éjjel háromig ed sem mozdult a darutól. Az utasításokat rádión kapta, a fülke előtt egy monitor pedig mutatta, hogy a reakitortérben mi van. Felvitték neki az ebédet, kapott kávét, vacsorát, vizet... Életében még így nem szolgálták ki. — A sportolóknál van egy idő, amit holtpontnak neveznék. Ha ezen túljut, akkor könnyedén versenyez tovább. A reaktortartály beemelése közben mikor volt ez a holtpont? — A legnehezebb feladat az volt, amikor a 12 méter hosszú tartályt fel kellett állítani. Amikor egyenesbe állt az egész, kipotyogtak a köny- nyeim — most is önkéntelenül a szeméhez nyúl, megtörli, a könnyek elmaradnak. Felnevet. — Én úgy gondolom, hogy akkor volt a legnehezebb, amikor az aknában volt már a tartály és olyan utasításokat kapott, hogy vigye tíz milliméterrel jobbra a 230 tonnát. Tévednék? — Akkor már könnyű volt. Előtte úgy éreztem, hogy valaminek meg kell pattannia az agyamban. Mindig vártam, de amikor egyenesbe állt a tartály, akkor megszűnt ez az érzés. Nagyon féltem, hogy be fog mozdulni a hatalmas súly... mert azt megfogni nehéz lett volna. Le is szóltam a rádión, hogy menjen onnét mindenki, de az irányítóknak ott kellett maradni. Tíz millimétert jobbra? Igen. Minden pólusommal érzékeltem a mozgást. Mindkét kezemmel megfogtam a kapcsolókart és a pillanat tört részének idejéig megnyomtam. Szugeráltam a kezeimet. Többször is sikerült ez a manőver. Azon gondolkodom, hogy hányszor van az ember életében ilyen pillanat. Olyan esemény, amikor elmondhatja magáról: érdemes volt élni. Vajon milyen változáson megy keresztül utána, mert többet ilyet nem csinálhat, ez az esemény megismételhetetlen. Magyarország első atomerőműve „egyszeri”, a reaktortartály behelyezése is megismételhetetlen. — Ne vegye tolakodásnak; hány éves? — Harmincnégy. — É!s a kétszázharminc tonnával hány kiló állt szemben? — ötvennégy. — Ha nem sikerül? — Ennek sikerülnie kellett. Nem tudtam volna elviselni, ha az én hibámból történik valami. Talán többet dolgozni sem tudtam volna! — Az elismerés? — A főnököm hátba bokszolt és Szabó Benjáminnál, a kormánybiztossal koccintottam az éjszakai fogadáson egy kupica konyakkal. Tudja, az előző munkahelyemen 11 évig dolgoztam, de... — s legyint, aztán mosolyog. — Az a hátbaverés, meg a koccintás felért bármilyen pénzösszeggel... * Vasárnap este érkezett meg Romániából. Hétfőn délelőtt beszélgettünk a lakásán. Kedden este lépett ismét az atomerőmű területére. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Műveltségen az ember azon rendszerezett ismereteit értjük, amelyet önmagáról és környezetéről alkotott és amelynek segítségével képes önmagát és környezetét is megváltoztatni. Ebből a nagyon általános megközelítésből is kitetszik, hogy a műveltség történetileg nagyon is változó, az állandóság állapota csak egy szűk történelmi keresztmetszetre jellemző. A történelmi korszakok változásával változik a műveltség szerkezete, hiszen változnak azok a feladatok is, amelyek a társadalom előtt állnak. A tudományok fejlődésével, belső differenciálódásával a társadalmi összfejlődésben fokozatosan eltűnnek azok a műveltségeszmények, amelyek egészében próbálták megragadni a világot. A reneszánsz műveltségeszményét az egyre erősödő ipari munkamegosztás fokozatosan kikezdte, a társadalom és a természet egészének harmonikus elsajátítására törekvő emberkép megszűnt a részmunkákat igénylő tőkés munkastruktúrában. Fokozatosan felbomlik tehát az a kezdeti egység, amely a műveltségben még harmonikusan egyesítette a társadalom, az ember és környezete egészére vonatkozó ismereteket. Megkezdődik a műveltség atomizálódásának korszaka, amely" leszűkíti az egyes ember lehetőségeit a világ átfogó elsajátítására, de ugyanakkor hallatlan mértékben elősegíti a valóság mélyebb régióiba való behatolását. Tehát tulajdonképpen egy belsőleg ellentmondásos folyamattal állunk szemben: a valóság mélyebb és átfogóbb megismerése az egyes ember belső műveltségi állapotának leszűküléséhez vezet. A 'szocialista társadalom alapvető célkitűzéseinek egyike, hogy ezt az ellentmondást feloldja. A kezdeti, mindent átalakító forradalmi lendület időszakában számos illúzió jött létre, amely szerint ezt az ellentmondásos folyamatot rövid történelmi léptékben fel lehet oldani. A szocialista kulturális forradalom folyamatát időben rövidnek képzeltük el. Azt hittük, hogy a kulturális javak hozzáférhetőségének megteremtése, a kulturális javak fogyasztására kialakult intézményi hálózat rövid idő alatt minőségi változást eredményez. Az első időszak meny- nyiségi mutatói valóban óriási eredményeket bizonyítottak, de a fejlődés későbbi fokán kiderült, hogy ezek a statisztikailag mérhető változások korántsem vezettek a műveltség belső szerkezetében végbemenő minőségi változásokhoz. Ebben közrejátszott az is, hogy elméletileg nem fordítottunk kellő figyelmet a társadalom belső rétegzettségi állapotára. Az a hamis tudat alakult ki bennünk, mintha a fejlődő, kialakuló szocializmus társadalma egyszerű, társadalmilag és műveltségbelileg homogén egész lenne. A 60-as években kezdtük felismerni, hogy társadalmunk belső rétegzettsége komoly műveltségbeli eltéréseket takar, s így természetszerűleg utópisztikus és hatástalan marad az a művelt- ségmodell, amelyet a szocialista társadalomépítés kezdetein fogalmaztunk meg. Természetesen, absztrakt módon meg lehet fogalmazni a szocializmus általános művelt- ségmodelljét, de azt a társadalmi gyakorlatban le kell fordítani, konkretizálni kell az egymástól nagyon is eltérő rétegek műveltségi állapotára, figyelembe véve az egyes társadalmi rétegek között megfigyelhető valóságos közeledési folyamatokat. Ellenkező esetben a reálistól túlságosan elrugaszkodott, a valóságostól történeti léptékben távol eső műveltségideál hatástalan marad. Tudjuk, hogy-a kommunizmus emberideálja a sokoldalúan képzett, képességeit szabadon, alkotó módon kifejtő személyiség, de tisztában kell lennünk azzal is, hogy a szocializmus jelenlegi fejlettségi szintjén legfeljebb csak kitapintható, hosszú tendenciákról beszélhetünk. Sőt, nem szabad elfelejteni azt sem, hogy hatnak ez ellen korántsem lebecsülendő más tendenciák is. A gazdasági-technikai-mű- szaki fejlődésnek — helyesen — az utóbbi másfél évtizedben primátusa van, de ez bizonyos értelemben torzulásokhoz is vezethet, ha minden más értéket csakis és kizárólag ennek a primátusnak rendelünk alá. Az ilyen szemlélet túlhajszolása eredményezheti azt is, hogy a műveltség azon értékei, amelyek közvetlenül nem mérhetőek gazdaságossági paraméterekkel, háttérbe szorulnak, társadalmi megíté'és szempontjából az értékhierarchia alján helyezkednek el. A hasznossági elvnek egy ilyen leegyszerűsítő felfogása súlyos károkat okozhat további fejlődésünk szempontjából is, hiszen az amit ma közvetlenül nem mérhetünk gazdaságossági paraméterekkel, holnap a továbbfejlődés egyetlen lehetséges eszközévé válhat. A technikai gazdasági fetisizmus akadályozza a társadalom fejlődését és adott esetben emberitársadalmi konfliktusokat eredményez. Ezért szükséges napjainkban újragondolni, mit is jelent a korszerű műveltség jelenlegi fejlettségi szintünkön: melyek a műveltség azon elemei, amelyek nemcsak rövid távon, de a fejlődés szempontjából is a legfontosabbak. Meg kell találni elméletileg és a társadalmi cselekvés szempontjából is azt az optimális műveltségeszményt, amely nemcsak a jelen közvetlen feladatait tartja szem előtt, nem süllyed egy „időbeli” provincializmusba, hanem a közvetlen jövőre is koncentrál. Ugyanakkor nem rugaszkodik el a valóságtól, nem teremt áthidalhatatlan távolságot eszmény és valóság között. (Folytatjuk) MIKECZ TAMÄS Újítások a bőrfeldolgozó iparban Autóscipő, fregoli bunda, gépben mosható sertésvelúr új termékek, eljárások és berendezések reprezentálják a bőrfeldolgozó ipar újító- mozgaLmának eredményeit a KGM Technika Házában szerdán megnyílt kiállításon. Az V. ötéves tervidőszakban a bőr-, a szőrme- és a cipőiparban csaknem 800 újítást vezettek be, melyek gazdasági eredménye meghaladta a 100 millió forintot. A Bőr-, Cipő- és Bőrfeldolgozóipari Tudományos Egyesület, a Könnyűipari Minisztérium, valamint a Bőrés Cipőipari Egyesülés az elmúlt öt esztendő legjelentősebb újításait bemutató kiállításon 24 vállalat és szövetkezet hét témakörben: a munkavédelem, az energiatakarékosság, a termelékenység, a hazai és importanyag- megtakarítás. a szervezés, a minőség javítása, valamint az új termékek kategóriájában benyújtott újításait ismerteti meg a szakmai és az érdeklődő közönséggel. A bemutató jó alkalom az újítási tapasztalatok cseréjére, a szellemi és gyakorlati eredmények szélesebb körű. gazdaságos hasznosítására. Az ünnepi megnyitón Bakos Zsig- mond Könnyűipari államtitkár 30 újítónak adta át a „Kiváló feltaláló” és a „Kiváló újító” kitüntetést. Az országos bőrfeldolgozóipari újítási kiállítás november 4-ig tart nyitva: Vannak utcák, vannak házak Ha az ismert dalt folytatnám, így szólna: „ahol én még soh’ sem jártam”. Ám van, akinek mennie kell az utcákba, a házakba. A postásnak, a díjbeszedőnek, a mentősöknek, az ügyeletes orvosoknak, hogy ne is folytassam. Menni kell, mert az a dolguk, mert hívják, várják őket, hírrel, pénzzel, a fájdalom enyhítésének, az élet megmentésének reményével... És ők mennek is. Mennek, ha tudják, hogy „hol az az utca és hol az a ház...”. Ám a baj az, hogy egyre nő az utcanevek, de még- inkább a házszámok káosza. Utcák, városrészek kerülnek csákány alá, és nem is sokára egy fél falunyi lakost magába foglaló egy-két ház áll a helyükön — a legritkábban követve a régi utca nyomvonalát, ám esetleg örökölve a nevét. Van rá példa, hogy 8—10 házból álló utca helyén ma egyetlen ház áll. De amíg az az utca vezetett valahová, addig az új épület egyedül ácsorogva viseli a régi utca nevét és az egyetlen házszámát. Aztán van olyan is, hogy a lebontott fél utca helyén felépült házak számozásánál tökéletes zavarban van az, akinek a házszámot ki kell mondani. Nem is mond semmit, nem is tesznek ki semmit. Előfordul, hogy maga a lakó sem tudja, hol lakik. Illetve „hallott valamit”, aztán azt fogadja el lakcímének. A baj akkor kezdődik, ha rossz, téves az információja. Mondhatnánk: nézze meg a házszámot, azon rajta van az utca neve is, meg a ház száma is. Rajta ám a régin. De az új épületeknél gyakran hónapok is eltelnek, mire akár egy papírdarabot is kiszögeinek házszámtábla gyanánt. Addig viszont folyik a keresgélés, késik a hír, a pénz, a fájdalmat enyhítő segítség. Nehezen érthető, hogy miért nem készülhet el időben, a ház átadásának napjára az utca- és házszámtábla. Netán világító kivitelben — mint külföldön sokfelé, — hiszen a bérházak bejáratánál így is, úgy is világít egy lámpa, aminek a buráján igazán elférne a házszám. (j, t) Az egyik feszült pillanat
