Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-28 / 253. szám

A NtPÜJSÄG 1980. október 28. Moziban Zsarumeshete TV-NAPLÓ A következő heti filmjegyzetünket a Csontváry című szí­nes magyar filmről írjuk MTV-MR = 6:15 Mi tévénézők, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a stúdiókban ülő, a helyszíneket járó riporterek és kommentátorok olyan fenemód kimért és komoly em­berek, mint a Húsvét-szigeteki mammutszobrok. Az újságíró-tévériporter-tévésztár is éppolyan ember, mint aki a műsorát nézi. Erre volt példa a Mozdulj! című több tömegsport-népszerűsítő sorozat félszázadik, s egy­ben utolsó adása vasárnap délelőtt. Eddig általános is­kolások vívtak egymással ádáz csatákat. Ezúttal — ko­ronát n főre.' — a televízió és a rádió riportereiből alakult egytucatnyi csapatai „estek” egymásnak. Ter­mészetesen ügyességi játékokban. E sorok íróját a műsort nézve eltöltötte az a kelle­mes érzés, hogy lám, a Hét műsorvezető, a Táskarádió és sok más tévé- és rádióműsor szerkesztői és szószólói „uniformisukat levetve” a játékban — nemcsak egyes műsorokban — is milyen esetlenek tudnak lenni. Más­kor pedig milyen célratörően tudják el- (fel-) kapni a kardot. Az eszköz használatát láthatjuk és hallhatjuk naponta. Játszatni de játszani — erre kiváló példa volt a most búcsúzott Mozdulj! — is rátermett emberek. Az eredményt nincs szándékomban kommentálni, mert még rámsütné valaki a bélyegét, hogy az MTV-nek vagy az MR-nek bundázok e lap hasábjain. Mint néző elmondhatom, hogy szórakoztam. S ez egyáltalán nem kis dolog. A szervezők megfejeltek egy műsort. Szó ami szó: jó hecc volt! — szíj — Német nemzetiségi est A jó pap holtig tanul — tartja a mondás. A jó — nyu­gati — rendőr csak addig, amíg agyon nem lövik. A jó kriminéző a legtanuléko­nyabb: nem hallgat se fűre, se fára, csak megköveteli és elfogyasztja heti krimiadag- jáit. Ügy vagyunk mi ezzel a műfajjal, mint az alkoholista az inni való szesszel. Környe­zete és családja replikázásait tudomásul veszi, minden tár­sadalmi normával egyet is ért, mégis csak leönti torkán az ördög nedűjét. Amatőr krimikedvelő lévén, hódítani akartam magamat azzal, hogy megnéztem Jacques Derey francia film­rendező Zsaru-történet című filmjét. A bódulatból azon­ban nem lett semmi. A jó, iz­galmas — pihentető? —'bűn­ügyi történet iránti igényem átcsapott bűnös önvádba. Nem tehetek róla, beugrot­tam a két főszerepet játszó színész más, valóban kiváló filmekben nyújtott alakítá­sának. Hiába; elbűvölt Alain Delon és Jean-Luis Trintig- nant neve. Zsaru-történet — hozta tu­domásomra a film címe. Én valóban történetet vártam, A dunkerque-i csatáról re­gények születtek. Clive és Monty barátságát a begy hű magadhoz című Erik Knigte regényben egy életre meg­alapozza az a néhány nap, amit ott, a „pokolban” töltöt­tek. Egy nagy birodalom 19 —20 éves ifjai szálltak partra Franciaországban, hogy részt vegyenek a „nagy kaland­ban”. Vidámak voltak és ma­gabiztosak. Három hét múlva, megviselten, de bölcsebben hagyták ott a tengerpartot, megkeseredve és bizonyossá­got szerezve az ellenség ra­vaszságáról és erejéről, de az­zal az eltökéltséggel, hogy út­ját állják hazájuk elözönlé- sének. amelynek van eleje, van kö­zepe és vége. Talán izgalmas is, netán még le is köti az em­ber* figyelmét. Lelkemre mondva ez a meskete, amit volt szerencsém látni, mind­ezekkel érdemben nem di­csekedhetett. Az vitathatat­lan, hogy található volt a filmben egy ízig-vérig emi­nens, hajthatatlan zsaru — Roger Borniche (Alain Delon) — és egy, a krimihistóriák követelményeinek eleget te­vő, eléggé kegyetlen, dühös és idegbeteg gyilkos. Korrek­tül tálaltak elénk megfelelő mennyiségű lőszert, furfangot és vért — szerelem is volt! —, mégis valahogyan vékony­kára sikeredett ez a mesécs- ke. De mit is szidok?! Egy olyan átlagrendezői igényen aluli filmet, amely így tör­tént: Emil Buisson (Jean­Luis Trintignant) elvetemült egyén, idegbeteget játszva megszökött az elmegyógyinté­zetből, hogy folytassa tovább dicstelen működését. Társai természetesen akadtak. A sakktáblán vele szemben állt a fiatal zsarupalánta, Bor­niche, aki egy körzetvezetői előreléptetés reményében fe­jébe vette, hogy elcsípi a Eddig a líra, az irodalom, Robert Jackson, Lángoló híd­fő című könyvében megkísér­li a tények, adatok és a had­történet alapján bemutatni, milyen is volt az a három hét, és kilenenapos menekü­lés. A dunkerque-d csatát be­illeszti a háború történetének tényei közé, megmutatva az oda vezető és az onnan a há­ború végéig tartó utat, nem­csak Anglia szemszögéből. Az irodalom talán többet mond el a lényegről, de akit a ka­tonai, történelmi tényék ér­dekelnek, olvassa el a Kossuth Kiadó Népszerű történelem sorozatában megjelent mun­káit is. gyilkost. A krimitörténetek tematikáját ismerve, kezdet­ben nem nagyon sikerült ne­ki, így meg is kapta a meg­felelő és soron következő megrovásokat a bürokrata fő­nökétől. Időközben láttunk sok besúgót, fasiszta módsze­rekkel dolgozó rendőrt — 1947-et írunk?! —, és termé­szetesen néhány hullát is. A happy end végül is ármány­nyal valósult meg. A gyilkos a rendőrségen bort kortyol­gatva és egy komoly francia Rádió Egy szobor életre kel... Bevallom őszintén, hogy életem eddigi több, mint fél évszázada során nem voltam különösebben bensőséges kap­csolatban az 1000 éve szüle­tett és 1046. szeptember 24- én egy XI. századbeli „krimi” címszereplőjévé vált Sagredi Gellert marosvári püspökkel. A főpap csak egy budai szob­rot jelentett számomra, meg egy középiskolai olvasmányt, mely szerint volt hallása, hi­szen elmélázott az őrlőkövet forgató magyar lány dalának hallatán. Az elmúlt vasárnap azután Rapcsányi László és a műso­rához zenét szerkesztő Salán- ki Hédi jóvoltából sajátos él­ményben volt részem. A Kos­suth rádió hullámhosszán egy fél órán keresztül bizonygat­ták imponáló felkészültséggel, hogy a néhai püspökről jó­formán semmit se tudunk, sőt jórészt még ennek nagy része is bizonytalan. Gellért mégis rendkívüli tehetség volt, amit ha más nem bizonyítana, úgy az igen, hogy I. István maga mellé vette a magyarok meg­térítése egyáltalán nem köny- nyű munkájának segítésére. A rádióműsor Gellért bronz­ba öntött szobrát tulajdon­képpen az istváni mű közve­tett bemutatásával keltette életre és ez bizony ritkán lá­tott, finom szerkesztői bravúr volt. Egy évezred távolából haj­lamosaik vagyunk pár szavas mondatokkal átsiklani régi nemzedékek életét megfordí­tó eseményeken. A keresz­ténység felvétele nem olyas­féle döntés volt, mintha va­laki a régi helyett új munka­könyvét vált. Váta lázadása, mely az olasz püspök mártír­halálához vezetett, sok más ellenforradalmi kísérletnél veszélyesebb és nagyobb je­lentőségű volt. Az már isko­lai oktatásunk „csodái” közé tartozik (és itt régire-újra egyaránt gondolok), hogy Gel­lert irodalmi munkássága egyáltalán nem közismert. Pedig alighanem ő volt az első külföldi származású szer­ző, aki „nostra Pannonia”- ban, a mi Pannóniánkban élt és alkotott. Ennek közkinccsétételével ez a jó rádióműsor haszno­san gyarapította az ilyesmire mindig rászoruló közismere­teket, közismereteinket. (Ordas) napilapot böngészve * regélte el pályafutását, melyet azsa- rucska szorgalmasan le is jegyzetelt. Kilenc év múlva guileotine alá került a gyil­kos, ám addigra emberi kap­csolat szövődött (?) a gyilkos és a zsaru között. Hogy ez a kapcsolat milyen, azt sajnos nem tudtuk meg. Borniche — aki elképzelhető, hogy azóta fölgyalogolt már a ranglétrán — megírta Boisson életregé­nyét. Ezt láttuk. De minek? SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Vajon csak a német ajkúak köréből került ki az a „táblás ház”, amely október 24-én este olyan meleg kapcsolatot teremtett a Babits Mihály Megyei Művelődési Központ nagytermének színpada és széksorai között? Nem való­színű. Mondjuk meg őszin­tén: a szereplők fiatalabb tagjai úgyszólván kizárólag magyarul noszogatják, hívják egymást a színfalak hátamö- gött, de ahogy — amilyen szeretettel, közösségtudattal — ápolják anyáik, dédapáik örökségét,, az bizony elgon­dolkodásra érdemes és példa­mutató. így vonult fel három nem­zedék ezen a lényegében min­den bombasztikumot nélkü­löző estén, s méltán meg­érdemlik, hogy meg is ne­vezzük őket: a házigazda sze­repében műsort nyitó Szek­szárdi Német Nemzetiségi Baráti Kör kórusa (vezető­jük: Eicherné Müller Kata­lin). a Mórágyi Völgység Né­pe Tsz Nemzeti Együttes és a Bátaszéki Német Nemzeti­ségi Együttes (mindkettő ve­A nyári szünet után versre éhezett szekszárdi publikum nagy érdeklődéssel (de nem telt házzal) várta a megyei művelődési központ Pódium­sorozata új évadjának ígére­tesnek tűnő kezdetét: Bencze Ilona és Maros Gábor szer­dai előadóestjét, amelyen a zongorakísérő Váradi Katalin volt. S ezzel már el is árultuk, hogy nem „csak” versmondás szerepelt a két fiatal művész repertoárjában, hanem sok­oldalúságukat, egyéniségük sokszínűségét bizonyítandó: megzenésített verseket, nép- balladákat, sőt vidám pesti kuplékat, sanzonokat is hall­hattunk estjükön. (Ady— Reinitz: Héjanász az avaron; A halálra táncoltatott lány; Nagyapácska, nagymamács- ka.) De a túlzottnak is értékel­hető műfaji változatosság szemléltetésével még nem mondtunk el mindent arról, zetője Glöckner János, Glöck­ner Jánosné, illetve Hein Pé­ter és Kretzer József.) Mondjuk, hogy a táncokat kísérő ifjú fúvós együttes ki- munkáltabb, „iskolázottabb” hangon játszott, mint a ko­rábbi, nagy hírű „blózer- zenekarok”? Elmarasztalólag róhatjuk-e fel, hogy az újabb nemzedék (többnyire) műve­lődési otthonokban tanult dobbantásai némileg nélkülö­zik az ősök atavisztikus te­nyeres-talpas vaskosságát? A világ forog. A látott­hallott ländlerek, waltzerek, mazurkák, polkák, Springe­rek lelkülete azonban a régi. Jelenünkben is múltunk ér­tékesebb felére emlékeztet­nek a Böhmerwald, Waldes­lust, Der Jäger aus dem Grü­nen Wald — ha tetszik, akár bartóki gondolatú — tiszta forrásból csörgedező dalla­mai, miként az egyesített zá­rókép is: „Ich bin ein Bud vom Donautal...”, vagyis (rossz magyarsággal fordít­va) a Duna völgyének gyer­meke vagyok... DOBAI TAMÁS ami könnyen egy előadóest egységének megbomlásához, gondolati, tartalmi mondani­valójának széteséséhez vezet­hetne, ugyanis az említettek­hez kívánkozik még az is, hogy az előadott művek szer­zői: Janus Pannonius, Zrínyi Miklós, Petőfi, Ady és József Attila, no meg Gábor Andor, Heltai Jenő voltak, ami bi­zony meglehetősen széles skála. Bencze Ilonát, Maros Gá­bort — és Váradi Katalint- — dicséri, hogy mindezek elle­nére is egységes egészet ad­tak, s egyéniségükkel, tem­peramentumukkal, vitalitá­sukkal az est folyamán foko­■m zatosan mind jobban maguk­kal ragadták a közönséget, amelynek legfeljebb annyi­ban maradtak adósok, ameny- nyiben olyan — a nyomta­tott műsorban előzetesen jel­zett — versek nem hangzot­tak el, mint például Ady: őrizem a szemed, s József Attila: Óda. Dunatái-ankét Szekszárdim Több mint negyvenen vol­tak jelen az elmúlt hét ele­jén a Dunatáj című, Tolna megyei tudományos és művé­szeti folyóirat ankétjén, amelyre talán még többen el­jöttek volna, ha szerencsésebb időpontban kerül sor rá. Ugyanis éppen ekkor művé­szeti, zenei esemény is volt a városiban: Liszt-emlékhang- verseny. A folyóirat szerkesztő bi­zottságának két tagja, Csá- nyi László és dr. Szilágyi Miklós tájékoztatta a jelen­lévőket a kedvező megyei és országos fogadtatású fiatal folyóirat létrejöttéről és cél­jairól, majd válaszoltak az olvasók — és szerzők — ja­vaslataira, kérdéseire. Kétségtelenül szép, új szín­foltja megyénk közművelődé­sének a Dunatáj, amely ki­lépve az időszakos kiadvány kereteiből, erre az évre fo­lyóirattá érett. Olyan folyó­irattá, amely bizonyos tekin­tetben hiánypótló, sőt esszé­re épülő struktúrájában or­szágosan is egyedülálló, s mint ilyen, nemcsak a me­gyének akar szólni. ■ Az ankét elérte célját: a szerkesztők az elhangzottak alapján még teljesebb képet alkothatták a Dunatáj fogad­tatásáról, s a további igények­ről, elvárásokról, amelyekből bizonyára megvalósításra ér­demes például az, hogy a fo­lyóirat igyekezzen Tolna me­gyei témákban meglátni és láttatni azt, ami nemcsak he­lyi érvényű. Megfontolásra érdemes — többek között — egy másik javaslat is: a tu­dományos cikkék mellett nagyobb arányban kapjanak helyet a művészeti publiká­ciók. A Dunatáj-anikáton a hoz­zászólók foglalkozták a szer­zők körének megyén belüli és megyén kívüli bővítésével, s kitértek a példányszám-nö- velés kérdésére, a nyomdai átfutási idő csökkentésére, s fontosnak tartották a folyó­irat műhelyjellegének továb­bi erősítését. Színházi esték SVEJK A Népszínház előadása Svejk, a győzelmes kisember, éppúgy típus, mint nagy világirodalmi elődei, Don Quijote, Till Eulenspie­gel, Ludas Matyi, vagy akár Kakuk' Marci. Amiben azonban alapvetően különbözik tőlük, hogy Sevjk csak egy adott korban képzelhető el, a Monarchia Prágájá­ban, amint ebből kilép, tulajdonképpen érvényét és ha­tását veszti, ahogy még. Brechtnél is (Schwejk im zweiten Weltkrieg). Maga az alak lett halhatatlan, a csetlő-botló, ügyefogyott figura, aki azonban mindig kivágja magát, mert ösztönösen átlát a hatalom mani­pulációin. A regény laza szövésű, valójában nem is regény, in­kább anekdoták füzére, amelyeket csak Svejk jelenléte kapcsol össze. Következésképp a dramatizálásnak is számolnia kell ezzel a töredezettséggel, a mulatságos helyzetekből nem áll össze egységes színmű, hisz Svej- ket folyton új szituációban találjuk, s mindegyiknek az a csattanója, hogy a derék katona túljár azoknak eszén, akik csak ágyútölteléket látnak benne. Az irodalomtörténet úgy tudja, hogy az eddigi adap­tálások közül a Brod és Reimann szerzőpáros járt a legjobb úton, az ő darabjukat annak idején Piscator vitte sikerre. Nálunk Pándy Lajos kísérletezett a Ha- sek-regénnyel, Burian átdolgozása alapján, ezt mutatta be a Petőfi Színház is. A mostani színlapon Pándy ne­ve 'azzal szerepel, hogy „magyar színpadra alkalmazta”, amiből nem lehet megállapítani, hogy mennyi az ő mű­ve, s mi maradt a Burian-féle átdolgozásból, bár össze­vetésre egyébként sincs alkalmunk. így csak annyit mondhatunk, hogy ez az átdolgozás végeredményben csak fokozza a regény töredezettségét, amit a műfaji meghatározás sem feledtet (szabálytalan komédia). A darabot Csongrádi Mária rendezte, a jelek szerint azonban ő sem tudta egységbe fogni a történet anek- dotikus szeszélyeit. A Népszínház ritkán jut el hozzánk, igazi színházi emlékeink között csak az operaegyüttes emlékezetes Muszorgszkij-előadását őrizzük. Azt is tudjuk, hogy a permanens válság állapotából most igyekszik kilá­balni, s az új vezetőségnek viselnie kell az örökség ter­hét, bár jó lehetőségeit is. A Svejk-előadás nem tar­tozik a sikeres produkciók közé, bágyadt, éppen az a harsányság hiányzik belőle, ami egy ilyen helyenként vaskos komédiának sajátja. Van még mit tenni a Nép­színház körül, mert — ne kerülgessük — ezzel a szín­vonallal vidéki színházainkkal nem tudja állni a ver­senyt. Az egyes színészi teljesítményeket nem tudjuk mél­tatni, az előadáshoz ugyanis megfelelő színlap, műsor­füzet sem készült, ami pedig egyaránt udvariatlanság színészekkel, nézőkkel szemben. CSÄNYI L. Kossuth-könyvek Lángoló hídfő Bencze Ilona és Maros Gábor előadóestje

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents