Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-23 / 249. szám
1980. október 23. NÉPÚJSÁG 3 Az áru ismerete Nem szotetlanságá'ban, ritkaságában, hanem képtelenségében meghökkentő pillanat: a pult mögött álló hölgy nem 'tudja bekapcsolni a magnetofont. Vörösödik, kapkod, már-már dühösen néz a vevőre, aki miatt ilyen helyzetbe került, ám éppen tőle kapja a segítséget. A véletlenül hozzáértő vásárló tanácsa után a gép működni kezd. Legalábbis szól, mert minden további kérdésére, ami a működés mikéntjét illeti, a hölgy csaik a vállát vonógatja, jelezve: fogalma sincs. Biztosan benne van a kezelési utasításban', csillapítja a türelmét veszteni látszó vevőt, ám a felszólításra, hogy nosza, akkor' ide azt a könyvecskét, szinte már rossz viccként hangzik a válasz: amikor fizet, a pénztárnál kapja meg. Kivétel erősítené a szabályt? Sajnos, a napi tapasztalatok arról győzik meg a vevőt, hogy gyártók és kereskedők kevés gondot fordítanak az áru ismeretére és megismertetésére, még mindig arra a régi beidegződésre hagyatkozva, hogy viszi, nem viszi, úgysem kap mást. Való igaz, gyakran a vásárló a puszta ténynek is örül, hogy rátalált olyasmire, amiről régóta hall, amit hosszú ideje keres. Fizet, viszi, s olykor otthon döbben rá: valójában nem erre, nem ilyesmire gondolt, ő vasalást nem igénylő kelmét szeretett volna, olyan színes- bútor-lemosót, ami folt nélkül szárad, s az sem lett volna baj, ha már az üzletben kiderül, hogy a tetszetős lámpának csak négy ven wattos égőt visel el a foglalata, a burája. Vitathatatlan: a vevőnek a legtermészetesebb joga, hogy előzetesen megtudhassa, valójában mit vásárol. Miniszteri rendelkezések írják elő: a termékek forgalomba hozásakor milyen tanúsítványokat, használati utasításokat mellékeljenek az áruhoz a gyártók, a kereskedők. Ennek tudatában válik igazán megdöbbentővé az a tény, hogy a Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézethez előzetes vizsgálatra beküldött új termékék ötödé az idei, első félévi adatok szerint nélkülözte ezeket a forgalmazási kellékeket. Milyen lehet az arány akkor, amikor nem mihősítő vizsgálatról, illetve amikor már régebben gyártott cikkek forgalmazásáról van szó? A gyártó hasznában, a kereskedelem árrésében, az éladó fizetésében benne van az áruismeret kötelezettsége, s a megismertetés feladata. Senki sem tesz tehát szívességet a vevőnek, ha tisztában van az áru legfőbb jellemzőivel, sőt, olykor csupán annyival, mi maga az áru. Mert ez utóbbira is van példa, ezért viszi haza a vásárló az importált paradicsomos halat olajosként, a borotvahabot .krémként, a szőnyegtisztítót légfrissítőként. Ami bosszúság, de anyagilag nem nagy kár. Az azonban már aligha kicsiség, amikor a megolvadó foglalat rövidzárlatot okoz, sötétbe borítva a lakást, amikor négy, nem különösebben testes vendég alatt összeomlik a kárpitozott kanapé. Valaki valamit mulaszt, s bosszúságok, viták, reklamációk, olykor munkaórák százait fölemésztő ügyek származnak a „semmiségből”. A vevő fut a pénze után, de még ilyenkor sem sűrűn tapasztalja a készséget a hiba feledtetésére, sőt, megtörténik, hogy a bolondját járatják vele, tőle kérve számon azt, ami gyártó és eladó lelkén szárad: az áru ismeretét, s a megfelelő fel- használást. Senkinek sem jó helyzet ez, ám mégsem csak a belátás szükségességét véljük hangsúlyozandónak, hanem azt: az érintettek teljesítsék kötelességeiket, megfizetett feladatukat. Olyan érdekeltségi, ösztönzési rendszerre van szükség, ami egyértelművé teszi a vásárló jogait, és az eladó kötelességeit. Körülbelül kétszázezer árucikket vásárol rendszeresen, illetve Időközönként a lakosság, amiben természetesen a burgonyás kenyér éppúgy benne van, mint a cipő, a zongora, s a családi ház gázkazánja. A termékek jellegéből következik, hogy van, amiről elég annyit tudni: meddig tart a szavatossági ideje, s van olyan is, aminél testes könyvecske foglalja magában a műszáki, használati jellemzőket. A különbségek belátása azonban nem egyenlő annak elfogadásával, hogy a vevő egy fura, ki mit tud játék szenvedő alanya tegyen, s a maga kárán tanulja meg az árudsmeretet, s ami tantárgy az ipari, kereskedelmi szakképzésben. Ott még foglalkoznak vele; talán csak azért, hogy legyen mit elfelejteni... ?! LÁZÁR GÁBOR Nyulászok, nyulak, forintok — Minidig van intéznivaló. A legfontosabb, hogy a te- nyészanyag beszerzését meg- könnyítjük. Két törzsteilep is van iitt Földváron, az egyik az enyém, a másik az újzé- landi fajtával foglalkozó Horváth Jánosé. Néha ingyen adunk tenyészállatot, csak azért, hogy legyen kedve az illetőnek foglalkozni a nyállal. Aztán itt van a tápellátás. Ez a nyúlnál lényeges kérdés, mert csak tápot etetünk iilletbe emellé még • lucernaszénát. Sajnos, a táp minősége változó, és előfordult már, hogy a rossz táptól elhullott néhány nyúl. Ilyen esetekben a szakcsoport megpróbál ja felhívni erre az illetékesek figyelmét. Van amikor ez segít, van amikor nem. Tény, hogy a minőségnék stabilabbnak kellene lennie — mondja. Kovács János főként a csincsilla tenyésztésével foglalkozik. A tenyészanyag frissítésére időnként cseh, illetve NDK bakóikat hoz az állományba, az országos egye- süléten — melynek szintén alapító tagja —keresztül. Ha a csincsilla hátán szétfújja az ember a szőrmét, három színnek kell látszania. Az az igazai színezettségre valló jel, ha egy alomban mindig van egy fekete egyed is. Megnézzük a nyulakat és hosszas szakmai magyarázat következik, arról, hogy az egy toka még nem baj, és a fülek szélének miiért kell feketének lenni. Köziben szó esik a jövedelmezőségről is. — Én úgy számolom, hogy évente egy anyának ezer forint tiszta hasznot kell hoznia. Akkor eredményes a tartás. Ez persze nem mindig jön be. A nyáron nekem is volt elhullásom. Éppen most csináltam úgymond zárszámadást, mert pontosan vezetem a kiadásokat, bevételékét. Eddig tízezer forint a hasznom. Érdemes a nyállal foglalkozni, mert a piacon keresett, főként exportra. Aki engem megkeres, annak segítek megpróbálom rábeszélni a tenyésztésre, mert megéri és kis befektetés kell hozzá. Azonkívül szeretem a nyiuilakat és a nyulászokat is. — Tény, hogy a hetvenes évek közepén volt az igazi felfútás ai tenyésztésben. Aztán jövedelmezőségi változások és főként járványos megbetegedések megtizedelték az állományokat. Csappant a tenyésztők száma. Pedig ezzel csak hosszabb távon érdemes foglalkozni. Én például fiatal koromban sportoltam. Maratoni futó voltam. Kérdem én : Ha utolsó vagyok, akikor abba kell hagyni a versenyt ? Aki a nyereséget el tudja könyvelni, annak időnként a veszteséget is el kell viselnie. * Specht Péter zombai kisállattenyésztő — egyébként a szekszárdi szövetkezet tagja — csak újzélandii fajtával foglalkozik. Jelenleg harminchárom anyával és a szaporulattal, megközelítőleg háromszázötven nyúllak 1961 óta. intenzívebben zárt tartásban. A földművesszövet- kezeit'iek beszélték rá annak idéjén a tenyésztésre, és a magyar vadas fajtával kezdte. Tizenkét éve választotta — egy pécsi út után — az újzélandii fehéret. Ami a tenyésztést illeti, a szekszárdi klsállattenyésztőknek jó kap. csolataik vannak a gödöllői kisállattenyésztő kutatóintézettel. Most is. kaptak a szekszárdiak tőlük tenyészanyagűit, amelyet kihelyeznek tenyésztőkhöz. így Specht Péterihez is, hogy a kistenyész- tőki tartási, takarmányozási körülményeit megszokják, akliimatizálódjanak. Később ezeket a nyulaikalt továbbadják tenyésztésre kisgazdaságokba. A jövedelmezőségről kérdeztük: — Ez kényes kérdés, mert a nyálhoz hosszú évek tapasztalata kell, érzékeny állat. Van aki éppen csak. elkezdi, és ha nem válik be, akkor abbahagyja. A régi nyulászok általában kitárta, nak, mert lényeges kérdés az is, hogy szereti-e az ember a nyulat. Ez nagyon fontos, medt akkor a kevesebb jövedelmezőség mellett1 is van kitartása. Teszem azt változik a papírzsák ára. Ez ■apróságnak tűnik, de mázsánként elvihet 30—40 forintot. Vagy magasabb lesz a táp ára. Ezt bizony megérzi a nyúl ász. Én például csökkenteni fogom úgy húsz anyára az állományt és a tápba kukoricát is keverek. A kukorica jóval olcsóbb, mert megtermelem. Naponta három órát foglalkozok velük. Aprólékos munka és állandóan figyelni kell az állományt, nincs-e beteg köztük, melyiket kell pároztaitni, melyik fog elleni és így tovább. így az ezer forintos évi habzón anyánként a munkadíj. Steiner Az idei mezőgazdasági kiállításon két megyei nyúlte- nyésztő tenyészállatait díjazták. Mindkettő második díjat kapott állataiért. Kovács János dunaföldvári nyugdíjast kérdeztük: — Mióta foglalkozik nyu- lakfcal ? — „Nemrég” kezdtem. Ötven éve. Igen* kereken ötven éve, amióta házas vagyok. Eleinte — a felszabadulás előtt — csak saját magunknak. Aztán miikor a nyúlnak piaca lett külföldön, kezdett intenzívebbé válni a tenyész. t'és és a tartás. A dunaföldvári szakcsoportot tizenöt éve alakította meg — az ÁiFÉSIZ-en belül — Kovács János, melynek azóta is elnöke, természetesen társadalmi munkában. A kezdeti tapogatódzás' után felfutás következett. 1976 volt a legkiemelkedőbb év. Akkor a szakcsoport tagjai hat vagon nyulat értékesítettek, és ezért hivatalosan is elismerésben részesültek. A jelenlegi taglétszám száz körül mozog. Ennek kétharmada aktívan részt vesz a szakcsoport munkájában, folyamatosan térinél Kovács János díjnyertes csincsillájával Specht Péter zombai tenyésztő Életkora pár hét Nyúlportré Gerjeni asszony Az asszony nyomja a kút fülét, a kannában lassan nyomul fölfelé ia víz. Beszélgetünk. — Négy fiam van — így az asszony. Mindegyik katona. — Egyszerre? — Három katonatiszt, egy meg sorkatona... A Péter, a legkisebbik. Elveszem az asszonytól a kannát, átsétálunk a Szent István utca kátyúin, a ház előtt gesztenyék pottyannak a betonlapokra. — Na, jöjjön be. Van egy kis rendetlenség, de azt most ne nézze. A kanapén két tiszti sapka, a falon katonafényképek. — Kacsát vágtam, annak van ilyen szaga. A konyhaszekrényből kartonkártyákat húz elő az asz- szony, kiteregeti az asztal viaszkos lapjára. — Látja, itt ült a fiú. Be van ikszelve, ez volt a helye. Most szeptember 29-én. Azt mondta a fiam, hogy amikor ki kellett menni, hogy átvegye a kitüntetést, azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány. Azt mondta, hogy nem tudott másra gondolni, csak rám. Anyám, maga jutott az eszembe. így mondta. Az asszony szemében könny buggyan, szememmel keresők valamit, úgy teszek, hogy ne vegyem észre küszködését a sírással. — Most Sinatelepen hordja a kukoricát, egy pár napja volt idehaza, egy német fiatalemberrel, aki NDK-ból jött és besegít az ottani gazdaságnak a gépek kezelésébe. Nézem az oklevelet. -Kis Péter honvéd a betakarítási munkákban kiemelkedő munkáért... — Most már szakaszvezető. Remélem, ő is katona marad. Ha már a másik három fiúból az lett. Az udvarból behallatszik a hatalmas kuvasz ugatása Kisné egy műanyag kombájnt mutat. — Ilyen géppel dolgozott a fiam. Ezt is a Kürttől kapta, aki itt volt vele. A nagyszoba falára mutat, bekeretezett fényképekre. Mindegyik katonafénykép. A fiúk. — Mesélte a Péter, hogy ott volt a háemben Czinege elvtárs, meg a helyettesei is. És a fiú olyan ideges volt, hogy nem mert semmihez sem nyúlni, pedig állófogadás volt. Üdítő meg szendvics is volt, de nem mert se enni, se inni. Mondtam is neki, ilyet ne csináljon, még a végén nem olyan embernek nézik, mint amilyen. Bárgyúnak, vagy mit tudom én... De azt meg kell mondani, boldog és büszke voltam rá. Nemcsak a Péterre, a másik háromra is. És amikor azt mondta a Peti gyerek, "hogy képtelen volt másra gondolni, mindig csak az anyja jutott az eszébe, no hát akkor én úgy elbőgtem magam, hogy... nagyon. Kisné nyel egyet. A sírás lecsúszik, de újra szemében ül a könny. Az asszony kikísér, megvárom, míg becsukja mögöttem a kaput. Eszembe jut, hogy elfelejtettem valami szépet mondani, valahogy tudatni ezzel a gerjeni asz- szonnyal, mennyire örülök annak, hogy megismerhettem. Aztán arra gondolok, talán jobb is, hogy nem szóltam. Ott van a négy fia, ez az ő kötelességük. S. Most már szakaszvezető...
