Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-21 / 247. szám
a Képújság 1980. október 21. Moziban Utolsó előtti ítélet Nemhogy ítéletet, egy röpke kis jegyzetbe foglalt véleményt alkotni sem könnyű az Utolsó előtti ítélet című új magyar filmről. A szekszárdi Panoráma filmszínházban két napig vetítették, de ha mind a négy előadást annyian látták, mint a csütörtök estit, akkor nemhogy a mintegy félezer nézőt befogadó Panorámában, de egy kisebb moziban is jó, ha az áramköltséget fedezte volna a bevétel. Természetesen nem a filmszínházak gazdálkodásáról kívánunk eszmét futtatni, de a kérdés felvetődik: kinek készült ez a film? Tehát a jegyüzérek nem nyertek az Utolsó előtti ítéleten. És mit nyert, mit látott a néző? A kérdés második felére bizonyára nem mindenki tud válaszolni azok közül sem, akik beültek a vetítésre. A jegyzetíró valamivel könnyebb helyzetben van, nem kell pusztán a két szemére hagyatkoznia, rendelkezésére áll a MOKÉP rövid tartalomismertetője. Ez jelen esetben olyannyira rövid, hogy hiányzik belőle a történet utolsó harmada-ne- gyede. (Komolytalan gondolat, de talán a sillabuszíró úgy vélte, ezt a filmet nem érdemes végignéznie?) A több síkú cselekmény dióhéjban a következő: Harmincas férj, feleség, jómódban, luxuslakásban, több éve éli együtt a maga életét. A (esetleg filmrendezői tévé- riporter, vagy más hasonló foglalkozást, hivatást űző) fiatalember és felesége már rég nem szereti egymást, nemcsak hogy veszekednek, de még arra sem hajlandók, -hogy meghallgassák a másik mondandóját. A feleség kiborul, elutazik, meghal, az idegileg ugyancsak kikészült férjet gyilkossággal gyanúsítják. Aztán kiderül (?), hogy mindez csak álom, következik az ébredés, de a valóság sem sokkal jobb. Néhány nem várt fordulat, hosszú monológok és dialógok, álom és valóság, képzelet és realitás váltja egymást másfél órán keresztül. A néző elfárad, örül, ha legalább valamennyire tudja követni a látottakat. Amikor végre úgy érzi, hogy megértett valamit, ismét összekeveredik minden. Még arra az egyszerű kérdésre sem kap választ, hogy ez a két fiatalember miért nem hallgatja, miért nem érti meg egymást. Az illendőség úgy kívánja, hogy szó essék a színészek játékáról is. Talán Bánsági Ildikó teljesítménye a leginkább figyelemre méltó. Az operatőr, Ragályi Elemér szép, tiszta, jó érzékkel megkomponált képei nem keltenek csalódást. —a Jövő héten a Zsarutörténet című színes, szinkronizált francia filmről írunk Kopőcsy Judit képei Kopócsy Judit a legfiatalabb festőnemzedékihez tartozik, s pályája t utalj dánképpen szekszárdi kiállításával indul, ez az első önálló bemutatkozása. Képei így eleve kettős jeflentést hordoznak: kiállítása egy induló -pálya első összefoglalása, de ugyanakkor azt is keresnünk kell benne, hogy milyen lehetőségekét tartogat, mit várhatunk tőle a kiésőbb'iékben. Rögtön feltűnik, hogy -túllép a megszokott hazai gyakorlaton, mely végtére ma is az impresszionisták eredményeit -ismétli, kliállításainkon ezért a sok unalmas táj. fénnyel, felhőkkel. Kopócsy Juditét elsősorban a szerkezet érdekli, amit Marttyn Ferenc a vizuális viszonylatok egyensúlyának nevez, s a vonalak egylmásnak felélő harmóniájában a rendét keresi, az.egységet. Nem „ábrázol”, a szó köznapi értelmében, inkább csak közli látomásait, s itt a valóság mindig áttiétéle(TUDÓSlTÓNKTÖL) A bonyhádi városi művelődési központban a zsúfolásig megtelt színházteremben adta elő Esteledik a faluban című műsorát a Csíkszeredái városi művelődési ház Ballada folklóregyüttese. Józsa László táncmester volt az est szóvivője, vagy ahogy 6 mondta stílusosabban: „vőfélye”, aki egyben az együttes vezetője is. „Ha már megszámolták csizmámon a ráncot”, hadd kezdődjék a tánc, s szóljon a zene, az ének. És dobogtak is a lábak, „beszélt” a tánc, a dal, a muzsika gyönyörűségesen —■ a szereplők és a közönség közös és kölcsönös örömére. A rendezvény meghittségét még az is növelte, hogy sokan a bonyhádiak és környékbeliek közül Csíkszereda környékén születtek, gyermekkoruk vidékét idézték a műsor darabjai. A műsor összeállításáért külön elismerés illeti Józsa Lászlót. A mi szokásainktól eltérő, legtöbbször fergeteges sen jelenik meg: minden egy belső rend hordozója. A képiek cím-eli is erre utalnak, Ivek, csúcsok. Lebegő házak, Égigérő házak, Éjszaka, Gótikus csarnok — inkább csak jelezve, hagy a képzelet merre induljon el. Kopócsy Judit szublimált valólsága az áhított harmóniát keresi, éppen ezért tulajdonképp>en nem felbontja, haném újra összerakja a formákat. 'Forrásvidéke könnyen felismerhető de ne feledjük, az elődök minidig azért vahhak, hogy tanuljunk tőlük. Száma, ra a legnagyobb ihletést Paul Klee jélenti, egyik képének címével is áldoz emlékének. Klee azok közé tartozik, akiket utánozni könnyű, ám tanulni tőle annál nehezebb. Vonalakkal átszőtt világa a valóság sejteflimességére és kimeríthetetlenségére figyeli meztet, mert íme még ez is, így is megfogalmazható. Talán -Bálint Endre legjobb eredményeire emlékeztethehumorral fűszerezett összekötő szöveg hangulatteremtő hatása „törte az utat” a Nyárád menti táncok, a Maros menti román népdalok, a székely népidalkettős... — összesen tizenhét műsorszám előtt. „A gondolkodás hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben...” — írja egy helyen Németh László. Valami hasonló igazságot sugall ez a műsor is: igazi művészettel és gondolattal karoltak itt egymásba a köröndi tánc és a Csíkszeredái táncosoktól látott román táncok, s ugyanígy German Valeria felsőmarosmenti és Haigenau David marosfői román népdalai, illetve a Szakács Ignác gyergyói népdalai, vagy Józsa „Párválasztás” című kompozíciója. Az előadásmódról annyit, hogy a „lelkes” jelző kevésnek bizonyult: a tiszta-szívvel adni akarás a Ballada együttes fő erénye, örülhettünk a „más”-kultúra izeitünk még, s Ország Lilire, akinek sejtelmes festészete azt mutatja, hogy a modem magyar művészetben még sok meglepetésben lehet részünk. Kopócsy Judit első bemutatkozása eredményeiben is tisztelétet érdemel, mert úgy érezzük, rátalált saját viliágára, még akkor is, ha esetenként őt magát is meglepi, hogy a lélék miilyen titkokkal teljes tájaira jutott el. Valószínűleg ez magyarázza visz- szafogott színeit, festészetének szinte szemérmes tartózkodását. Ugyanakkor azt is érezzük, hogy egyelőre csak feltérképezte világát, de azt már tudja, hogy a jelenség hogyan válhat lényeggé a képen. Kiállítása a Képcsarnok szekszárdi -bemutatóinak egyik legjelentősebb eseménye s joggal hisszük, hogy még sok örömteli meglepetést tartogat azoknak, akik belépnek képei Világába-. CSÁNYILÁSZLÓ nek, hangulatának. A számunkra kevésbé ismert, de a közös vonásokat is felmutató román népdalokat igazán szépen, őszinte „művészi alázattal” adták elő a román anyanyelvű énekesek. Soroljuk föl azok nevét, akikről az előbbiekben még nem esett szó, de kiemelkedő szerepük volt a sikerben: Hajdú Gabriella zenekarvezető, Tankő Lujza és Kedves Tibor szólótáncosok, András Magdolna, 'Hajdú Ernő, Hosz- szú Erzsébet, Kuna Sándor énekes szólisták. De ne feledkezzünk a gyönyörű kosztümöket készítő „Hargita művészete” kisipari szövetkezetről sem. A delegációt Bürüs János inspektor és Ferenc Pál, a Csíkszeredái művelődési ház igazgatója vezette.- Az, hogy a Ballada együttest Budapesttől Barcsig, Pécstől Sopronig összesen tíz városban megismerhették — a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola szervező munkájának is köszönhető. DEVECSERI ZOLTÁN A Csíkszeredái folklóregyüttes Bonyhádon Színházi esték Tájfun Nógrádi Róbert- azit írja, hogy „közös bűntudatunk” van- Lengyel Menyhérttel szemben, mert most kell újra felfedeznünk. Azt hiszem,' ez erősen vitatható. Részben azért, ment csodálatos mandarinja, almit Bartók tett halhatatlanná, az ötvenes évek kényszerszünete óta állandóan műsoron van, mésrészt azért, mert Lengyel íröl jelentősége mégis csak vitatható, akkor is, a Tájfun annak idején valóban világsiker volt. Lengyel Menyhért kereken 100 évvel ezelőtt született, néhány éve még itthon járt, ünnepeltük is, bár nemzedékek nőttek fel, hogy nevét sem hallották, hisz Szerb Antal népszerű irodalomtörténete a „futottak még” címszó alatt sem említi. Végtére ezen sem kell csodálkoznunk. Ma is el kéll fogadnunk azt, amit Várkonyi Nándor írt a századforduló p>ol-gári drámájáról: „Egységességét leginkább a recept közössége adja meg. A líra és epika mellett így harmadrendű műfajjá csökkenik, mely az irodalmi elismerés hiányában múló közönségsikerekben találja meg vigaszát.” Lengyel is, akiről Várkonyi sommás megállapítása- így hangzik: „A közönség igényei szerint rostálja meg témaanyagát, s a megírásban alkalmazkodik a siker kizárólag aktuális föltételeihez.” A Tájfunt 1909-ben írta, s pontosan felismerhető benne a recept: a hűvös és előkelő idegen úr, aki végül nem tud úrrá lenmi érzelmein, a századforduló kedvelt ledér nője, akiben már Violetta ál- költőisége sincs meg, mert züllöttségét démondkus vonásokkal teszi „érdekessé”, s mindehhez kéznél van az egzotikus környezet. Amióta a japán fametszetek, amelyek az impresszionistákra is hatottak, megjelentek Európában, divat lett a Távol-Kelet — lásd a P i .1 Pan gók is as z- szony —, s itt még hiatásva- dászó betétekre is van mód, Ijengyel például egy kis japán szertartást is rögtönöz, természetesen zümmögő kórussal. Meg kell-e hatódnunk több mint hét évtized múltán a Tájfuntól? Inkább azt kell mondanunk, nagyon nehéz meghatódnunk. Ugyanis egyre jobban kiütköznek a darab gyengéi: kevés benne a dinamika, hatása külsőségeiben rejlik, szerkezete laza, dialógusai elnyújtottak, gyakorta érdektelenek, a bírósági jelenét p>edig, olcsó böhóötréfái- val, egyenesen bosszantó. Jelentősége inkább ízléstörté- neti: az a sokat emlegetett magyar drámaexp>ort, mély igazán nem növelte irodalmunk hírnevét, körülbelül a Tájfunnal kezdődött, de a nála ügyesebb mesterember, Molnár Ferenc leleményeivel is csak az irodalom perifériájáig jutott el. Ezt a tényt kár lenne vitatnunk. A Pécsi Nemzett Színház vállalkozása így is tiszteletre méltó. A hajdani világsikerrel szembesít bennünket, mégpedig jó előadással. Mert Nógrádi Róbert megpróbál lelket lehelni a gyakorta holt szavakba, s nem rajta múlik, hogy néha még így is rozsdásan nyikorognak. Legföljebb azt rábaijuk fel, hogy megfeledkezett Kosztolányi alapigazságáról: minden kihúzott sor aranyat ér... Az előadás jó, mondjuk így, jobb tulajdonképpen nem is lehetne. Győry Emil ezúttal is kitűnő, mellette Gyön- gyössy Katalin tud atmoszférát teremteni, körülbelül ilyen lehetett a századforduló nőideálja, illetve Baudelaire óta ilyennek képzelték a démont. S említsük meg Pa- ludy Lászlót, bár tulajdon- képp>en az egész népies szereplőgárdát fel kellene sorolnunk. Fejcsóvál ásunk nem nékik szól, mert esetenként jobbak szerepüknél. Cs. L. Tévénapló Házassági viszontagságok Milyen az elvált férfiak helyzete, hasznosítani lehet-e egy elhibázott házasság tanulságait, s egyáltalában, nagyobb biztonságban élünk-e, ha másodszor nősülünk? Körülbelül ezekre a kérdésekre kereste a választ a Családi kör legutóbbi adása, sok okos válasszal és nagyon sok olyan tapasztalattal, amit végeredményben senki nem tud felhasználni. A válóperek számának alakulása azt bizonyítja, hogy a házassági viszontagságok kérdése egyáltalán nem magánügy, mert olyan társadalmi mozgással jár együtt, ami az élet legkülönbözőbb területén okoz konfliktusokat: az elvált házastársaknak nemcsak a lakáskérdést kell megoldaniok, hanem a gyerek vagy gyerekek elhelyezését is, s ami talán ennél is fontosabb, testi, lelki fejlődésüket. Palásthy György, aki írta és rendezte a filmet, végeredményben megkerüli a lényeget, s a társadalmilag kívánatost úgy tekinti, mint aminek megvalósítása csak szándék és okosság kérdése. Az alaptanulságban sem lehetünk egészen biztosak, ugyanis a második házasság rendszerint nem a tapasztalatok megfontolt felhasználását jelenti, inkább egy körülhatárolt óvatosság jellemzi; akit kígyó mart meg, fél a gyíktól is. Ha ugyan valóban fél. Ugyanis a valóság azt mutatja, hogy a házasságok felbomlásának oka, s felbontásának sürgető kényszere, hogy megjelent egy harmadik, s a szerelem bódulatában minden másnak látszik. Nem jobbnak, csak másnak, s tulajdonképpen az új házasság sem lesz jobb, ám feltétlenül más, s varázsa is ebben van. De ha folyton arra gondolunk, hogy a más felesége szebb, a másik autója elegánsabb, karrierje töretlenebb, ebbe akár bele is lehet őrülni. No, azért idáig ritkán jutunk el, marad hát a válás és az új házasság, azzal a csábító varázs- zsal, hogy legalábbis más lesz. Aztán majd kiderül. Ebből pedig következik, hogy az esetek többségében az elvált férfi nem magányos, nem kivetettje a társadalomnak, sőt, ha biztos egzisztenciája van, inkább az új „parti” lehetőségét ígéri. Persze az is igaz, hogy aki válás után egy albérleti szobában, félfizetéssel tengődik, nem jelent igazi csábítást a nőkre. A Családi kör műsora gondosan körbejárta a témát, fölvillantva különböző szituációk lehetőségeit, de folyvást azt kellett éreznünk, hogy a kérdés lényege másutt, mélyebben van. Mindenekelőtt ott, hogy érzelmi életünket illenék komolyabban vennünk, ugyanis, ha az elvált szülők között magányosan teng-leng a családból kitaszított gyerek, ez már csak egy állapot következménye, s igazán balgaság arra gondolni, hogy az elbizonytalanodott gyerek egyszerre megnyugszik, ha több csokoládét kap, vagy netán azt bizonygatják neki, hogy „az a másik" taszított ki'bennünket. Vagyis: az okokat kellene keresni, mert a következmények vagy jóvátehetők vagy nem. •-ány Nemzedékváltás Sok szót nem ejtünk a nemzedékváltásról. Lehet, hogy álszerénységből, vagy félünk feltárni az ezzel kapcsolatos gondokat, de lehetséges az is, hogy rögződött már bennünk; a leköszönő, nyugdíjba menő embereket hagyjuk békességben elmenni. Egyik variáció sem megfelelő. Hirdetjük, s így is van; a legfontosabb az ember. Kicsit érthetetlen a nemzedékváltásról való hallgatás, hiszen itt kerül előtérbe leginkább az ember. A televízió Hét című vasárnapi műsora most megpróbálkozott egy rövid riportban őszintén beszélni erről a nagyfontosságú dologról. Bárány István a felszabadulás, az újjáépítés, az újrakezdés korának vezetője. A munkapad mellől állították vezető tisztségbe. A Budapesti Finomkötöttgyár vezérigazgatója volt 1980. április elsejéig. Saját kérésére nyugállományba vonult. Az ő nemzedéke — számunkra néha hihetetlen, ez történelemtudásunk hiányosságaira utal — rendkívüli dolgokat élt meg. Végigdolgozták az új ország építését, a személyi kultuszt, az ellenforradalmat, az utána jövő konszolidáció vezetői voltak, az új gazdasági mechanizmus végrehajtói... és még lehetne sorolni a megpróbáltatásokat. Érthető — sajnos, sokszor nem értjük meg —, hogy megfáradtak. Pihenni kellene, a nyugodt pihenést nekünk kellene biztosítani. Bárány István nincs megelégedve: ő személy szerint igen, de nemzedéktársai nem kapják meg tőlünk azt, amit 35 év munkája után megérdemelnének. Az új vezérigazgató, Hajmási Józsefné fiatal, az új értelmiség tagja. Szimpatikus ember, minden bizonynyal jó vezető lesz. Kár, hogy ö sem érzi a most nyugdíjba menők gondjait, problémáit, helyenként a tragédiájukat. Pedig csak annyi kéne, hogy néha visszahívjuk az üzembe az öregeket, azokat, akiknek rengeteg tapasztalatuk van, akik tudnának és tudnak is segíteni... ha igényeljük. Hagymásiné szavaiból kitűnik, hogy ő sem látja szívesen a gyárban a volt vezérigazgatót. Fél az összehasonlítástól, az is igaz, hogy ma már másfajta vezetésre van szükség, másfajta tudás kell egy gyár igazgatásához. A vasárnap esti riportfilm rövid pár percben is felvázolta a nemzedékváltás buktatóit. Azt hiszem, ez a téma a jövőben megérne egy hosszabb műsort, annál is inkább, mert napjainkban a képletesen nevezett stafétabot-átadás egyre többször válik valósággá. A felszabaduláskori nemzedék nagy öregjei már nyugdíjasként élvezik munkájuk gyümölcsét. A sorsukra való figyelés egyik legfontosabb feladatunk. HAZAFI JÓZSEF
