Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-17 / 244. szám
1980. október 17. Képújság 5 A közművelődés kérdései Fiatalos nyugdíjasok Meddig tanultunk életünkben? Hány éves korig? Addig, ameddig a jó pap, illetőleg az okos ember? Es meddig művelődünk, s csodálkozunk rá olyan ismeretekre, alkotásokra!, amelyekkel eddig még nőm találkoztunk? Számtalan hasonló kérdés fogalmazódik meg önkéntelenül, ha valaki a szekszárdi művelődési központ nyugdíjasklulbjába látogat. * Szerdán délután Kaljtár Józsefeié és Reiter Jánosné érkezik elsőként, s mikor az összejöveteleikről beszélgetve arra kérem őkét, hogy meséljenek valamelyik jól sikerült rendezvényükről, Kajtár néni — augusztus 24- én múlt 84 éves — megkérdezi: Mindig akad mesélnivaló — s érdeklődő hallgatóság — Melyikről? Mert mindegyik jól sikerül. Előadások, filmvetítések, kirándulások — mind remekek. — Gerőfi Henrik vagyok, 86 éves — mondja bemutatkozáskor a közben belépő idős férfi. Az asszonyok ösz- szenéznek, aztán értetlenségemet látva Henrik bácsi helyesbít: — Valójában 94 éves vagyok, de ugyanúgy szeretek ide járni, mintha „csak” 86 lennék. A vidámság — mint mondják is — nem hiányozhat a klubból annyira jó a társaság. — Beszélgetnek időnként a mai fiatalokról is? — Persze! — bólint Kis- pál Jánosné, aki alapító tag: 1974 óta jár ide. — De ne higgye, hogy szapuljuk őket. — Habár kicist el vannak eresztve — szólnak közbe mások, majd kölcsönösen, egyetértőén bólogatva megállapodnak : Bizony nagyon jó lenne még egyszer fiatalnak lenni. Ebben maradnak, s abban, hogy „aki egyszer eljön közéjük, az itt is marad”, mert nemcsak a társaság jó, hanem a program is, ami nagyrészt a klubvezetőnek köszönhető. 'Végszóra érkezik dr. Kiss Sándomé, a klub vezétője. Mindenkihez van néhány Öröm fényképet mutatni és látni kedves szava, s szétosztja a géppel sokszorosított programot. Eszerint fórum, előadás a római birodalomról, a Balaton-felvidék népi építészeti értékei a téma 22-én mozi- látogatás, 29-én közép-ázsiai élménybeszámoló. — És ma? — Négykor elindulunk a muzeumba, hiszen a képző- művészeti világhét alkalmából kiállítást réndéZték itt Kordováner János textiltervező művész és Szabó Mihály kerámikus népművész munkáiból. Dr. Kiss Sándomé — azaz Ilonka néni — szinte a kezdettől klubvezető. Képes levelezőlapokat tesz elém, s megtudom tőle: ha valamelyik társuk elutazik valahová, netán üdülni, ákor a világért sem mulasztaná el az üdvözlőlapküldést. Dr. Major János például Harkányból írt. — Minden klubtag tudja, hogy nincs egyedül. A betegekét pedig mindig meglátogatjuk — mondja dr. Kiss Sándorné, majd végtelennek tűnő sorban beszél el olyan történetekét, amelyek a közösség nem' szekszárdi élményei: — Budapesten 38-an jártunk az idén, s a libegőre 30-an váltottunk jegyet, pedig az átlagos korunk 67—68 év... Csodálatos volt a Planetárium, gyönyörű a nagytétényi kastélymúzeum, szép Szigetvár is, Sellyén elmentünk az arborétumba, s eljutottunk ebben az évben Pécsre és Komlóra is. Persze, nóm mindenki mindenhová, hiszen összesen 128-an vagyunk... — Sok fiatal nem utazik ennyit— — Szóval négy díjtalan utazásra volt lehetőségé a klubnak, de az említetteken kívül három fizetett utunk is volt. így többek között sokan láttuk PuM!t, Ungvári, Munkácsot is. Szép élményekkel gazdagabban tértünk vissza mindenhonnan, és ez nagyon fontos. Itthoni programjainkat is úgy állítjuk össze, hogy még most is szórakozva tanuljunk, művetődjünk, ezért járunk hangversenyekre, könyvtárba. Mert amit esetleg még nem ismer az ember, azt nem tudja szeretni. S ki ismerne mindent? — Az előadások miről szólnak? — Sorozatszerűen egy-egy nagyobb témakörről. Korábban irodalomtörténeti előadásokat hallgatunk, most a történelem-sorozat sikeres. Ezenkívül egészségügyi előadásokat rendezünk, megismertük a megye nemzetiségeit, s érdemes volt eljönni a „Szekszárd tegnap és ma” című ismertetésre. Nyugdíjasaink fiatalosan érdeklődnek a világ dolgai iránt. — És a mozi? — Az elmúlt harminc . év magyar filmalkotásaiból válogatunk, s ezeket nézzük meg rendszeresen — válaszolja, s picit bosszúsan megjegyzi: — Legutóbb nem voltunk 50—60-mál többen a moziban, pedig jó volt ez a film is... * Százhuszonnyolc nyugdíjas klubtag. Mintegy 80 százalékuk egyedülálló nő, 10 százalékuk házaspár. s ugyanennyi egyedülálló férfi. Dr. Kiss Istvánné így fogalmaz a klub feladatáról: „A más-más közösségből kiszakadt, különböző alkatú emberekkel és embereknek kell egy új közösséget kialakítani úgy, hogy karakterük megtartásával a sokszínűség ne rikító, hanem színes legyen”. V. Z.—K. A. Nem vívták meg Simon tornyát A hangulatos környezet, a jó rendezés nem pótolhatta a tudást A „Várbarátok bajvívása” rádióvetélkedőnek legutoljára a sinlontornyai vár adott otthont, a jelenlegi kőtár, amelynek helyén hajdan a lovagterem állt. A dunaföld- vári Magyar László Gimnázium négytagú csapata mérte össze történelemtudását a si- montomyai gimnazisták ugyancsak négytagú csapatával. Mivel helyben középiskola nincs, ketten Székesfehérvárról, egy lány Tamásiból, egy fiú pedig Budapestről utazott haza, hogy szülőfaluja színeiben mérkőzzék a szomszédvár ifjú „lovagjaival”. A váralapító Simon alor- szágbíró lovagjai minden bizonnyal kemény legények voltak. Amiként történelme során sok bátor, a „szakmáját” igazán ismerő harcos vívta és védte a mocsárvár falait. A mostani bajvívóknak nem karddal, íjjal, ke- levézzel kellett megmérkőzniük, csupán ésszel, történe'- mi ismeretekkel kellett az ellenfél fölébe kerülni. Az egykori kemény csaták után, amikor nemcsak erőről, vitézségről kellett tanúságot tenni, hanem ugyanannyi szükség volt a leleményre, a harci-szakmai tudásra, ez a mostani, újmódi bajvívás bizony ámyékbirkózásnak bizonyult. Nem hiszem, hogy a dicső emlékezetű Vak Bottyán generális kuruc vitézei mindannyian literátus emberek voltak, de azt elképzelem, hogy a kor színvonalának megfelelő történelmi ismeretekkel azért rendelkeztek. A simontornyai újkori bajvívás vitézei? Hát... A vetélkedő fiataljainak arról kellett számot adniok, mennyit tudnak községük és a vetélytárs község múltjáról és jelenéről. Elsősorban a Rákóczi-szabadságharc eseményeivel kapcsolatos tudásukra volt kíváncsi Bujtás Amália, a műsor szerkesztője és dr. Zákonyi Ferenc, aki vezette a vetélkedőt, továbbá Rákóczi Katalin hadtörténész. Minek tagadjuk, ez a vetélkedő bizony gyengécskére sikerült. A simontornyaiak még hagyján, bár büszkélkedni nekik sincs okuk, a dunaföldváriak egyenesen csődbe jutottak, amikor azt kellett elmondaniok, hogy mit tudnak az ellenfél községéről. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a saját községük — általuk birtokolt — ismerete is alatta maradt egy, a történelem iránt valamennyire is érdeklődő — mondjuk tiszántúli tudásának. A jelenlévő és hallgatózó újságíró csodálta a műsorszerkesztő, a műsorvezető és a hadtörténész erőfeszítését, hogy ebből a vetélkedőből kicsiholjon annyit, amennyi eléri a közölhetőség legalsó határát. Mindenesetre, ha Bottyán apánk kurucai any- nyi harcászati ismerettel indulnak a várfalak ellen, mint amennyi tudással ezek a fiatalok a történettudomány falát ostromolták, Simon tornya ’ megvívatlan marad. A tapasztaltak történelem- tanításunk néhány fogyatékosságára is rámutattak, de ennek taglalásába belemenni már messzire vezetne. Különösen akkor, ha a ténybeliségen túl az összefüggések ismeretét, sőt megértését is számon kérnénk. Történelmi ismerete a simontornyai Jáky Lászlónak volt a legkevésbé hiányos. Az alól, hogy a gyerekek nem tudnak összefüggően beszélni, szabatosan fogalmazni, s egyazon fogalomra nem ismernek több, ha kell árnyalt, kifejezést, az ugyancsak simontornyai Ács Edit volt kivétel. Egyénileg ők szerepeltek a legjobban, csapatban a simontornyaiak győztek. A rendezőket és a műsor vezetőit csak elismerés illetheti. LETENYEI GYÖRGY Fotó: Bakó Jenő A válás - társadalmi jelenség „Válunk”. A közlés a hétköznapi témák természetességével hangzik el különböző társaságokban és nem vált ki megütközést, csodálkozást, egyszerűen tudomásul vesz- szük a tényt, hogy az ismerős, barát, vagy rokon felbontja házasságát. A jelenség hét- köznapisága tükröződik a válások számában is. 1950-ben csupán 11 263 válást regisztráltak Magyarországon, tíz évvel később már 16 590-et, 1977-ben pedig 27 167-et. A válások számának rohamos emelkedésén túl megfigyelhettünk egy új tendenciát is: az egy, két és több gyermekes szülők válási gyakoriságának növekedését. — Mi okozta ezt a változást és milyen eszközökkel lehetne csökkenteni a válások káros hatásait, következményeit? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Lőcsei Pál szociológussal, az MTA Szociológiai Kutatóintézete tudományos munkatársával. — Ha egy társadalmi kérdés méretére és fontosságára szabad abból következtetni, hogy mennyit és hogyan beszélnek róla — mondta —, akkor a válást joggal minősíthetjük a mai magyar társadalom jelentős kérdésének. — A válás tehát társadalmi jelenség lett. De ugyanez a helyzet a gyermekes szülők válásaival kapcsolatban is? — A század első felében a kisgyermek komoly visszatartó erőnek számított. Az ötvenes évek második fele hozott nagyobb változást. Jelenleg a felbontott házasságok relatív többsége már az egy gyermekes házasságokból kerül ki, az egy, két és több gyermekes elváltak pedig az 1977-ben elvátak abszolút többségét alkotják. — Mi okozta ezt a változást? — Az általános okok, az iparosodás, az urbanizáció, a nők munkába állásának elterjedése, a társas párkapcsolatokra lehetőséget nyújtó felnőtt életszakasz meghosz- szabbodása, a tulajdonviszonyok változásai, természetesen itt is hatnak. De ebben a vonatkozásban különleges jelentősége van az individualizációnak. Ez nem más, mint az egyénnek az a gyakran túlzásoktól sem visszariadó törekvése, hogy önmagát érvényesítse és csak saját egyéni céljaival, életprogramjával azonosuljon. Többé kevésbé függetlenül attól, hogy azok mennyiben egyeznek meg a házasság, a család közös céljaival. — A kérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e egyéni ambíciónkat, vágyainkat a házastárs és a kiskorú gyermekek érdekeivel egyeztetni? — Az egyik alapkérdés kétségtelenül ez. Az utód felnevelése, gondozása, az esetleges sérülésektől való megóvása érdekében az emberek egy része ma is hajlandó elhalasztani a döntést, 'kivárva azt az időt, amíg felnőnek a gyerekek. De épp az önérvényesítés fokozódása miatt egyre kevesebb ilyen esettel találkozunk. Ha ugyanis valamelyik fél, ritkábban mindkét fél, úgy érzi, hogy a meglévő kapcsolatában rosszul jár és kedvező perspektívát lát a válást követő időszakban, akkor a kiskorú gyermek érdekeire való tekintet nélkül megszakítja az életközösséget és sokszor törvényesen is elválik. — A gyermekek érdeke tehát egyre inkább háttérbe szorul? — Sajnos igen. A kiskorú gyermekek szinte mindig megszenvedik a házassági konfliktusokat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a fiatal gyermektelen párok válásától eltekintve, minden házasságbomlásnak van vesztese. Mégpedig az a fél, aki kevésbé, vagy egyáltalán nem érdekelt a válásban, mert a további partnerszerzés esélye sokkal kisebb, mint volt házastársáé. Abban azonban mind az illetékes tudományágak, mind a tapasztalatok megegyeznek, hogy a kiskorú gyermek az egyik szülő, többnyire az apa gondoskodásának, nevelő munkájának, szerepmintájának részbeni, vagy teljes elvesztése következtében károsodik. Ez alól csak az olyan esetek kivételek, ahol a házastársak konfliktusa tettlegességig fajul; ahol a gyermek számára a szülők válása a veszekedés poklából való menekülést jelenti. — De nem válik-e vesztessé az apa is, aki távol kerül gyermekétől? — Az az apa. aki szülői teendőit mélyen átérzi, maga is sokat veszít. Sajnos elég gyakori, hogy a válóperes ítéletek ezt az apatípust is sújtják. Jó példa volt erre a tv Családi kör című műsorának esete. Én is azon a véleményen vagyok, hogy a kiskorú gyermek az apát illeti olyan esetben, amikor a szülői teendők ellátásában az apa rátermettebbnek, fe- lelősebbnek bizonyult, és a házasság megromlásában maga egyáltalán nem, vagy az anyánál kisebb mértékben hibáztatható. Az apát ilyen esetben anyagi vonatkozásban is méltányosát* elbírálásban kellene részesíteni. Katona Horváth János Kiállításon a múzeumban
